200 éve, mint a pokol hetedik bugyrát, úgy írja le 1821-ben a Duna-parti régi pesti piacot, a jobbágyság vásárát Schams Ferenc elmagyarosodott sváb patikus. Derűsebb képet fest a helyzetről 1836-ban Adalbert Müller. Mit mondjunk most? Hogy haldoklik? Hogy piaci kultúránk végzetesen visszafejlődött? Gondoljunk a jóra, hiszen 125 éve, Pecz Samu terve alapján megépült a Központi Vásárcsarnok, a mai Pest-Buda gyomra.

Mottó:
– Kérek egy almát.
– Kettő lett, maradhat?

A baromfipiacon (ahol jósnők rángatják az ember kabátját) átható bűz terjeng, a szűk szekérvárban az embertömeg egymást lökdösi, a libák, kacsák, tyúkok, disznók fülhasogató muzsikájától egymás szavát sem érteni, vagy por marja a szemedet, vagy a csizmád ragad a sárba.
Lejjebb, a plébániatemplom felől émelyítő ételszagot hoz a szél, piszkos ruházatú, undorító nőszemélyek rongyokba burkolt cserépedényben gyanús ételt kínálnak, s ha késik a fizetség, rögvest hozzád vágnak valami gorombaságot.

A piarista rendház kerítésénél molnárasszonyok, a templom ellenkező oldalán húsfüstölők rikácsolnak, portékájukat kínálva. A szénapiacon (ma Kálvin tér) nem árt vigyázni, nehogy valamelyik talyigás halálra gázoljon, a termetes asszonyságokkal pedig felesleges perlekedni, mert azt már Nagy Ignác is megírta, hogy nyelvesség dolgában

„a pesti őskofával még a párizsi halaskofa sem versenyezhet”.

Derűsebb képet fest a helyzetről 1836-ban Adalbert Müller. Ő hajón érkezett a Vámház elé, és egész dohányhegyeket, oldalszalonnákkal, mézesbödönökkel púpozott kocsisorokat látott.
„A hajóhídtól lefelé, végig a Duna-parton százszámra állnak a szekerek, a rakparton kisebb-nagyobb csónakok, uszályok simulnak szorosan egymás mellé (ameddig a szem ellát).” Van itt dinnye-, zöldség- és gyümölcspiac, a mozgó lacikonyhákban „ezerszám lógnak a sütni való kolbászok, a rákot pedig azon helyt megfőzik, és az ember fel-alá járkálva úgy ropogtatja azt, mint Németországban a diót”.

A piacfelügyelőség (és a vásári rendőrség) persze korántsem volt ilyen elégedett. Szerintük a Duna-parti élelmiszerpiac koszfészek és „rágcsálótelep”, nincs rendes ivóvíz, az árusok tisztességtelenül nyerészkednek, a zugmészárosok gyanús eredetű és szagú húsfélét mérnek. Úgyhogy nem csoda, ha a millenniumi ünnepségekre készülő főváros (a Monarchia területén dúló csarnoképítési láz hatására) elhatározza, hogy a „kofaüzlet dísztelenségének” korlátozása céljából bezárja Budapest 44 utcai piacát, és modern vásárcsarnokokba tereli nyolcezer kereskedőjét.

Így nyitja meg kapuit 1896–97 között gyors egymásutánban a Hold utcai, a Rákóczi, a Klauzál és a Hunyadi téri csarnok, valamint a Fővám mögötti Sóház-telken az I. számú Központi Vásárcsarnok.
Utóbbi megnyitása szenzációnak számított, hiszen egy föld alatti alagút kötötte össze a rakparttal (hogy a dereglyék könnyebben kirakodhassanak), és Bánffy Dezső miniszterelnök avatóbeszéde után begördült az épületbe az első kofavonat is.



A csarnok közönsége azonban hálátlannak bizonyult. Vetett néhány pillantást a Pecz Samu tervezte vasszerkezetre („a párizsi Les Halles impozánsabb”), megcsodálta a Zsolnay-gyár épületkerámiáit, s máris a régi piaci hangulatot siratta.

A Vasárnapi Ujság fájlalta, hogy az új csarnokban tilos az áru hangos ajánlgatása, a kiabálás, éneklés, fütyülés, káromkodás.

Megszűnt a Hal-tér, a nevezetes Zöld-udvar, s vele a „8-ashoz” címzett kávémérés is, amit azért neveztek így, mert itt nyolc krajcárért óriáskávét lehetett kapni, de olyan vastag föllel (pestiesen bőrrel), mint valami bundadarab. A csarnok – vélekedtek az újságírók – „Budapest elemi csapása”.

Mit mondjunk rá akkor most? Hogy haldoklik? Hogy piaci kultúránk végzetesen visszafejlődött, és fényévekre tartunk a barcelonai La Boqueria, a római Campo dei Fiori, a bécsi Naschmarkt hangulatától és árukínálatától?

„Bárhol jársz a világban, ha kimész a piacra – mondja Alain Ducasse francia szakácspápa –, rögtön megérted magát az országot, lakóinak mentalitását, kulturális színvonalát.”