A sors fintora. Kortársak voltak, a realista színjátszás úttörői, a Nemzeti Színház tagjai, mindketten őszinte, tiszta emberek – és mindketten levest főztek. (A leves a gyomor szeretője.) Ám, amíg egyiküket a lédús fogás halhatatlanná tette (Újházi Ede), a másik főztjét életében fel sem tették az étlapra. Csak halála után, 1924-ben kérte meg a fiát, a szintén színész Pethes Sándort az I. világháború előtti korszak legendás bűnügyi riportere, Tarján Vilmos – akkor már a New York kávéház bérlője –, hogy a papa levesét hadd tűzze műsorra. Így került Mózer István konyhafőnök étlapjára (a Csekonics-saláta és a Bedő-imbisz társaságába) Pethes Imre legendás levese.
Hogy a leves nem éttermi szülemény, arra a kortársak mellett bizonyíték a fiú, Pethes Sándor emlékezése is a Magyar Konyha 1981. évi 2. számából: „ Apám nevét a színháztörténeten kívül a róla elnevezett Pethes-leves is őrzi, ez a színmarhahúsból készített, csontvelővel és pirítós kenyérrel tálalt húsleves. Persze nem maradhatott ki belőle a benne főtt porhanyós-puha marhahússzeletek bősége, ezt aztán ecetes tormával dúsítva kaptuk be.”
Pethes Imre akkora színész volt, hogy a szigorú Ady Endre többször felmagasztalta. Nagyváradon éppúgy, mint Budapesten. Rekedtes hangjával a Cyrano de Bergerac címszerepében vált ismertté, testileg-lelkileg szinte összeforrt a nagy orrú lovaggal. A hitelességért azonban nagy árat fizetett. Már igazi sztárnak számított, de a nadrágját néha csak az előadás kezdete előtt fél órával tudta kiváltani a zaciból – nem azért, mert kártyás, lump alak lett volna, hanem mert elveszett művészlélek volt, aki az I. világháború vége felé kedvenc festményeit (Márffy, Mednyánszky képeit) is eladni kényszerült, hogy élelmet vehessen a családjának.
„Ezeknek nem érdemes! Sem játszani, sem főzni!” – szokta mondogatni Hevesi Sándornak, aki utolsó éveiben volt a rendezője. Aztán átballagott a színházba, és eljátszotta a 25. Shakespeare-szerepét, majd kiballagott a csarnokba, és elbeszélgetett Libás Bözsivel, akit a Berky Lili–Gózon Gyula házaspár mutatott be neki, és megtervezte a vacsorát. Mindig a Józsefvárosban laktak, a Nemzeti Színház és a Rákóczi téri csarnok szomszédságában – ez a két igazodási pont volt az életében. A jó konyha – ezt tartotta –, a leves-pecsenye-mártás szentháromságán múlik. Fia szerint kedves eledele volt a szalvétatészta. „Kelt tésztából készült, rétegesen, rétesmód összehajtogatva és grízzel töltve. Leves után ezzel a szalvétástésztával mártogattuk ki a pecsenye szaftját.” Formára úgy nézett ki akár a kifli, de az íze, átitatva bő mártással fantasztikus volt." A főtt marhához zsemleszószt készített Dadus (Horváth Róza): a zsemlyét tejbe áztatta, hagymával, köménymaggal fűszerezve kifőzte.
Pethes kevés helyre járt, de színésztörténetekben itt-ott feltűnik, hogy hol. Remek libahúslevest tálaltak például Molnár Kálmán parlamenti gyorsíró sörözőjében. Ha valaki nagyobb húsdarabot kívánt, a pincér azonnal válaszolta: „Természetesen, hattyúnyakkal rendel!” Eljárt a Simplon kávéházba, a Fészek klubba, de leginkább a Csokonai utca sarkán lévő Adriában itta a feketéjét, keserűen. Babonás volt, lakásuk 13-as számát lecserélte 12/A-ra. Péntekenként nem evett vesevelőt, csak káposztás kockát, jól odasütve, hogy ress legyen. Este két almával aludt el – a színész számára ez volt a „toroktisztító”.
