Magyarországon a „román”, Romániában a „magyar” gyakran szitokszó – az, hogy két nemzet közelebb kerüljön egymáshoz, sokszor lehetetlen feladat, van, hogy a múlt véste sebeket még az idő se nagyon tudja meggyógyítani. A megbékélés első fontos eleme egymás megismerése lenne – nem tudom, hogy odaát mennyire vannak képben a reális, igazi, paprikamámortól mentes magyar konyhával, de nem hinném, hogy sokkal jobban állnak, mint mi a román gasztronómiával.

Csorbaleves, puliszka meg a miccs, talán ennyi van meg az átlag magyar fejében, ha délkeleti szomszédunk ételei kapcsán kell mondania valamit. A helyzet viszont az, hogy ez még a felszín megkarcolásához sem elég – Románia elképesztő konyhai gazdagságot kínál, amelynek elemeit, ha jobban megvizsgálunk, részben a mi gasztronómiánkban is megtaláljuk.

Nem véletlen, nagyon nem az. A saját facebook oldalunkon is számtalanszor szembesülünk azzal a hozzáállással, hogy bármi új alapanyag, egy új technológia vagy egy új recept már nem is a „magyar konyha”, nem képezheti részét annak a tudáskészletnek, amit a sajátunknak, a hagyományaink ízes-illatos megjelenésének tartunk. Ennél károsabb és rövidlátóbb megközelítés talán nincs is.

A nemzeti konyha nem egy lezárt doboz, egy elcsomózott fekete fóliazsák, ami kész, ami teli van és már semmi sem fér bele.

Integrátorok vagyunk: hoztunk egy kis ázsiai örökséget, amire rárakodott az itt élő és ide érkező népek alapanyagból adódó tudása, stílusa. A királyi udvarok külföldi szakácsai hozta trükkök előbb a főnemesi, majd a kisnemesi háztartásokba is leszivárogtak, ahonnan a főzőasszonyok hazavitték és beépítették a paraszti mindennapokba – a francia, német és olasz konyha ezért képez metszetet a miénkkel, ezért tudunk ízbeli hidat képezni a törökökkel és ezért van annyi közös nevező Erdélyen túl Romániával is, ahol a földrajzi és történelmi helyzetük okán ugyanezt élték át. Beolvasztották a görög, bolgár, orosz, ukrán és magyar hatásokat, gazdaggá és kalandossá tették a regionális konyhájukat. Aki azt hiszi, hogy egy ilyen folyamat véget ért és kész, lezárt, zsírral felöntött befőttesüvegként lehet tekinteni a konyhára, az tévúton jár – a mai napig alakul és változik az étrendünk. Ahogy a Kárpát-medencébe sem nyereg alatt puhított rántott hússal és aranyló húslevessel érkeztünk, úgy épülnek be ma is fűszerek, fogások, alapanyagok ebbe a mindennapokat szerethetővé tevő tudásba.

Azzal, hogy a szomszédainkat megismerjük, csak nyerhetünk, pláne, hogy annyira erős az összefonódás Kelet-Közép-Európában, hogy képtelenség egy éles határvonalat rajzolni, hogy valami innentől magyar, de onnantól már román, szerb vagy szlovák. Erre jó példa az idehaza istenített, számos Erdélybe kiránduló által megkóstolt savanykás csorbaleves – amíg a magyar konyhát el nem nyomta a félreértelmezett paprikázás és a központosított recepthasználat, ilyesmiket főztünk mi is például a pacalból. Ami nálunk kiveszett vagy átalakult, lehet, hogy pár száz kilométerrel odébb még élő hagyomány – Irina Georgescu könyve erre tökéletes bizonyíték. Különösen szimpatikus benne, hogy a Kárpátok ízeiben

ő maga is kitér erre az üstben összeforralt elegyre, a török, görög, magyar, szász bölcsességre, amit tűz mellett álló, fakanalat forgató emberek adták át egymásnak és tartottak életben évszázadokig.

A Walesben élő szerző nem cifrázta túl és ettől jó a könyve: nincs benne személyi kultusz, celebkedés, nárcizmus, csak egy jó struktúra alapján átadott ismeretanyag. Hat fő elemből áll a Kárpátok ízei, pont úgy, mint egy jó vasárnapi ebéd: előételek, kenyérfélék, levesek, főételek, desszertek és befőttek-savanyúságok. Irina nem akarta újra megfejteni a világot, látszik, hogy csak türelemmel egymás mellé illesztette a saját és tág környezete szeretett hagyományait.

Számtalan esetben villan majd fény az olvasó szemében, hogy jé, ezt pont így csináljuk, vagy akár pont így csinálhatnánk is – személyes kedvencem a leveses a szekció, a sok csorba. Igen, az nem csak egyfélét jelent, hisz a szó jelenti magát a levest, amelyek közül csak egy az, amit idehaza sokan áhítattal, tulajdonképpen idealizálva emlegetnek egy-egy erdélyi emlék kapcsán.

A receptek leírása világos és jól követhető, érezni az angolszász szerkesztési hagyományt, nem marad kétségünk semmiben sem. A könyv előnye, hogy a szerző nem akarja túltolni, túlmodernizálni, elokoskodni a témát – remélem, külföldre a mi konyhánkról is kijutnak hasonló, önazonos, felesleges csárdaromantikát nélkülöző, a gulyáson és a hortobágyi palacsintán bátran túlmutató szakirodalmak.

Kiemelném a remek, letisztult képanyag mellett a könyv borítóját is: keménytáblás és az átlós népművészeti hímzésminta olyan széppé teszi, hogy érdemes a könyvespolcon nem csak a gerincét megmutatni, hanem a fedlapját előhagyni és minél gyakrabban leemelve forgatni.  

Kiadó: HVG Könyvek
Ár: 4675 Ft