A Balaton-felvidék meghatározó tájelemei a (szőlő)hegyek és a köztük megbújó völgyek. A hegyek hajdani savanyú parasztborai, a halban gazdag tó és a savanyú források gyógyító vize együttesen formálta és határozta meg a Balaton-felvidék népének szemléletét, életformáját, gasztronómiáját.

A XIX. század utolsó harmadában a szőlők között még széllel küszködő gyümölcsfák, körtefa, számos ősi fajta, a "szentiványi óma", a batul, mosolygós batul, téli piros, húsvéti rozmaring, a meggy, cseresznye, "üsziboroc" (őszibarack), de leggyakrabban szilva ágaskodott az égnek. A fehérre meszelt présházak előtt dió- és szelídgesztenyefa vetett hűvös árnyékot. A mindent megváltoztató filoxéravész előtt a gyümölcs- és szőlőterületek még nagyjából azonos rangban és azonos területet foglaltak el a szőlőhegyeken. Bort, köztük almabort és pálinkának való alapanyagot, főként szilvát adtak a gazdáknak.

Az északi part túlterjeszkedett, hegytetőre kúszó szőlőskertjeinek nagy részét végleg elpusztította a filoxéra. Ez az apró rovar azonban nemcsak a kultúrtájat rajzolta át, hanem sokakat a korábbi életvitelük teljes feladására kényszerített. "Most már megbecsülik az idegeneket. A faluban a házakban is rendeznek be nyaralók számára szobákat. Sőt a pincék présházait is átalakítják "nyaralóvá"! Természetesen nem nagyon értenek hozzá, hogy mi a művelt ember igénye, ezért nagyon kezdetlegesek ezek a dolgok. Nagyon kezdetlegesek még a vendéglők is" - írja Cholnoky Jenő. A Balaton és környéke végül az I. világháború után, a horvát tengerpart és a tátrai, erdélyi magashegyi üdülőhelyek elvesztése után lett népszerű igazán. Ez a kényszerű történelmi helyzet indította el azt a radikális átrendeződést, melynek eredményeképpen a nyaralni vágyó középosztály és nagypolgárság körében a nagyobb városokhoz közelebb eső Balaton-parti települések - mint Siófok és Balatonfüred - jelentősen felértékelődtek.

Egy archaikus definíció szerint "a savanyúvíz azon víz, melynek éles s bögdöső íze vagyon, közönséges hideg, és a belső nyavajáknak gyógyítására szolgál". Különösen a Balaton-felvidéken akad szép számmal a vulkáni utóműködésre is utaló szénsavas forrásokból, savanyúvizekből. Még a part menti vizekben is megtalálható, ahol a melegebb forrásokat leginkább a télen befagyott tó jegét vizsgálva deríthetjük fel. Savanyúvizekkel találkozhatunk Balatonfüreden, Csopaktól délre, Szigliget előtt, Révfülöp és Balatonrendes között is. "Van még Kékkúton, a Kállai-medencében is nevezetes szénsavas forrás, igen jó ízű, üdítő vize van, az egész Balaton körül szívesen isszák" - írja Cholnoky. A kékkúti ásványvíz a mélyebb rétegekbe hatoló csapadékvízből még valamikor a Balaton keletkezése előtt, 20-27 ezer éve kezdett kialakulni. Ez a sok ezer éves tiszta csapadékvíz a Káli-medence afrikai eredetű, folyóvízi, majd sekélytengeri üledékes kőzeteiből értékes ásványi anyagokat oldott ki, megteremtve azt a sajátos karakterű, ásványi sókban gazdag oldatot, melyet már eleink is nagyra értékeltek. A számos nyavalyára jónak tartott kékkúti vizet alig több mint száz esztendeje Kékkúti Anna-forrás néven töltötték először palackokba.

Balatonfüred ugyancsak messze földön híres a középkortól megbecsült és fogyasztott savanyúvizeiről. A füredi források alacsony vízhozamúak, ezért nem is palackozzák, de az érdeklődők az egész évben nyitva álló Kossuth Lajos-savanyúvízforrás ivócsarnokban (Balatonfüred, Gyógy tér) mindig megtölthetik üvegeiket a szív- és érrendszeri betegségek, epe- és gyomorpanaszok enyhítésében is hatásos gyógyvízzel. Emellett a Polányi-kút - egy balatonfüredi újságíró nevét viselő - Szekér Ernő kifolyójánál ugyancsak megkóstolhatják a magas (1618 mg/l) természetes szabad szénsavtartalmú Polányi ásványvizet. Ha pedig már Balatonfüreden járunk, a füredi bort füredi savanyúvízzel akár hideg fröccsnek is elkészíthetjük, mint Jedlik Ányos, aki a legenda szerint azért kezdett a szódavizet előállító géppel foglalkozni, mert megelégelte, hogy Győrből a messzi Balatonfüredre kellett utaznia a buborékos savanyúvízért.