Ha Sopron, akkor kékfrankos. Kevés borvidék van ennyire összekapcsolódva egy szőlőfajtával, de Sopron neve egybeforrt a kékfrankossal, olyannyira, hogy még helyi pénz is született belőle, a kékfrank. Így igazságos, hiszen a legenda szerint a kékfrankost egykor a pénzről nevezték el, most tehát a borról neveznek el pénzt. Sopronnal folytatódik a Borvacsora az M1-en.

Sopron mindig is bortermelő vidék volt, a derék német polgárok, a poncichterek mindig is szorgosan szüreteltek, készítették a jóféle borokat, ám a kékfrankos nem volt mindig itt. A 18. században még a furmint volt a legelterjedtebb szőlőfajta a környéken, tehát még csak nem is vörösborokról szólt a történet, ráadásul nem csak abban hasonlítottak Tokajhoz, hogy furmintból – Zapfner – készítették a testes fehéreket, hanem abban is, hogy aszúk érlelődtek a hordókban. A Fertő-tó akkoriban nagyobb volt, több pára szállt fel, a vidék jobban kedvezett az aszúsodásnak, mint azt Bél Mátyás 1723-ban leírja Notitia Hungariae című művében. A legjobb aszúk Sopronban és a ma már Ausztriához tartozó Rusztban készültek, az 1700-as években a ruszti aszú kezdett híressé válni, Kitaibel Pál 1796-ban összehasonlító tanulmányt is írt a soproni és a tokaji aszúról. A következő században teret nyert a kékszőlő és vele a vörösbor, mert jöttek a napóleoni háborúk, és a feneketlen torkú francia hadsereg jobban kedvelte a vörösbort. A filoxéravész után aztán végképp a vörösbor került túlsúlyba.

A napoleoni háborúkhoz kötik a legendák a kékfrankos keresztségét is, noha először a bortípust nevezték így – tehát a bikavér módjára a kékfrankos is eredetileg egy küvé volt –, az elnevezés csak később szállt át a szőlőfajtára. A sokszor bizonygatott és sokszor kétségbevont szájhagyomány szerint a francia hadsereg kék színű frankjaiért lehetett csak megvenni a jobb soproni borokat, a háborús fehér pénzért csak lőrét adtak. A kékfrankos ily módon tulajdonképpen minőségjelzővé vált, a kékfrankos bor volt a jó bor. Egyben valószínűleg fehérbor is, hiszen mint szó volt róla, ebben az időben a fehér szőlők domináltak Sopronban.

A kékfrankos név aztán a 19. század folyamán áttevődött az egyik kékszőlőre, a környéken elterjedt lemberger fajtára, s a névváltoztatás olyan erős, hogy Burgenlandban ma már sok helyen az osztrákok is Blaufränkisch néven emlegetik az eredetileg lemberger vagy limberger szőlőt. A kékfrankos ma Magyarország legelterjedtebb szőlőfajtája – vannak, akik ezt tartják a “legmagyarabb” szőlőnek, és azt terjesztik, hogy a honfoglaló magyarok hozták magukkal a Kaszpi-tenger vidékéről, de ez olyannyira fantáziadús változat, hogy ehhez képest az eredeti legenda maga a tényszerűség.

A kékfrankos adja a bikavérek gerincét is, de önállóan palackozva Sopronban a leghíresebb, ami el is várható, végtére is a névadó vidéken vagyunk. S ha már a névadásnál tartunk, akkor elmondható, hogy a bor visszaadta a kölcsönt a pénznek, mivel 2010 óta van forgalomban a kékfrank, a borról elkeresztelt helyi utalvány, amellyel visszakanyarodunk a napoleoni időkhöz, és kékfrankért vehetünk újra kékfrankost – és minden bizonnyal ma már jobb bort kapunk érte, mint két évszázaddal ezelőtt.

Bár a nagy fehérek ideje nem tért vissza, és a ruszti aszú is elveszett az idők során, Sopronban ma is vannak remek fehérborok, noha a város 2003 óta hivatalosan is használja a “kékfrankos fővárosa” elnevezést. A fehérek közül a zöldvelteliniből készítenek itt finom borokat, ez az a szőlőfajta, amely szereti az Alpok közelségét, és Ausztriában a Wachau legjobb borait adja, Grüner Veltliner néven.

Aki a helyi ételeket akarja megkóstolni, annak mindenképpen ajánlott valami babételbe vágnia a villáját, mert Sopron majdnem olyan nagy babban, mint kékfrankosban. A német polgárság poncichter vagy ponzichter neve a Bohnenzüchter, azaz babtermelő szóból származik, ami eléggé sokatmondó. Ráadásul akár fehér, akár vörösbort iszunk mellé, a soproni babételekhez mindkettő tökéletesen illik…