Sáros víz folyt az úton, arcomat csipdeste a májusi havas eső: a hegyről néztem le a faluba. A pár aprócska házat szinte elnyomta a sárgás kőből épített óriási templom. Hideg volt és komor minden. Baszkföld a rosszabbik arcát mutatta nekünk – távolból is jól kivehető volt az egyik ház falára festékkel felfújt óriási Euskadi Ta Askatasuna felirat.

Egy kicsit eltévedtünk, de nem zavart minket különösebben – a kocsiban volt benzin, időnk, mint a tenger, a táj melankolikus méltósága beszippantott minket. Lassan gurultunk be a faluba, ami elhagyott díszletként fogadott minket. Ember nem volt az utcákon, csak az csapadék volt egyre erősebb. Egy olyan kirakat mögött égett a lámpa, ami bármi lehetett, pékség, kávézó, kocsma; nem derült ki a feliratból, ahogy elgurultunk előtte.

Forduljunk vissza, kérdezzük meg, hol a fenében vagyunk – mondta útitársam, és igaza volt. Az ő telefonja lemerült, az enyém nem talált hálózatot, és amúgy is régi kockanokia volt, egy térképet sem tudtam volna betölteni rajta.

A szeparatista ETA-ra utaló graffiti, amit fentől olvastam ki, elbizonytalanított, vajon köszönjek-e spanyolul? Vagy indítsak egy mosolygós hellóval, hisz úgyis mi vagyunk az idegenek a félálomban élő falucskában? Ahogy benyitottam az ajtón,

meghallottam a nevetést, megcsapott egy vaskályha melege, a felakasztott esőkabátok és a dohány szaga,

én pedig udvariasan biccentettem, s hagytam, hogy útitársam próbáljon spanyolul kínlódni – a húszszavas nyelvtudásával ő sem jutott többre, de beszédéből kihámozták, hogy az Bergara felé vezető utat keressük.

A szemmel láthatólag nem józan férfi a bárpult mögül kijött és térképet hajtogatott elénk, mutatva, hogy merre menjünk – mire mindent megjegyeztünk, valahonnan már előttünk termett egy-egy kávé és sajttorta. Az aprócska nőt addig észre sem vettük a tucatnyi férfi takarásában. Nem kérdezett, nem tudakolta, szomjasak-éhesek vagyunk-e, simán csak odahozta, tudta, jól esik majd. Igaza volt. A kávé melege átjárt, s a sajttorta egyszerűségében tökéletes íze beszippantott és nem csak a gyomromra hatott, hanem a szívemre is – ültem, hallgattam a férfiakat, s szerettem volna törzsvendéggé válni a bájosan megkopott bútorok között. Kocsma volt? Pékség vagy kávézó? Nem tudom, egy kicsit minden egyszerre: az első baszk sajttorta, a koffein,

a kedvesség még valahogy az esőt és a vízátfolyásos, kőfelhordásos utakat is mosolygósabbá tette.

Náray Tamás új könyvét lapozgatva jutott eszembe ez a kis eltévedés. Az emlékeimmel szemben a Kedvenc spanyol süteményreceptjeim című gyűjtemény nem esős, nem borús, hanem napfénnyel és csillogással teli. Számomra már az előző, francia édességeket bemutató könyve is a celebszakácskönyvekre vonatkozó előítéleteimet megbontó meglepetés volt – szórakoztató összekötők, precíz receptek, használható leírások és szükség esetén informatív fázisfotók tették szerethetővé.

A Boook kiadó gondozásában megjelent új könyv abszolút hozza a színvonalat.

Majdnem kétszáz oldalnyi finomság, amit Náray a spanyolországi régiók alapján rendszerezett;

természetesen a régi kedvencem, a baszk sajttorta is benne van. Emellett számos klasszikus, - citromtorta, töltött fánk, Szent Teréz golyócskái – is megtalálhatók, így az újdonságok mellett a már idehaza is megismert édességeket is kipróbálhatjuk.

Kaszás Gergely fotói letisztultak, a food styling sincs túlicicázva – ahogy a klasszikus mediterrán édességek is egyszerűségükkel hódítanak, úgy Náray most megjelent könyvének is megvan ez az erénye. A francia receptkönyvéhez képest még visszafogottabb is a képanyag, kevesebb pompa, nincsenek kutyás divatfotók – a Kedvenc spanyol süteményreceptjeim még inkább a konyháról szól.