Az árkádok alatt egy óriási kardhal tekintett rám: mintha élt volna, mintha néha szendén lehunyta volna a szemét. Hívott, hogy menjek oda: hiába volt meleg, a kő vizes volt, a kofák folyamatosan permetezték az árut. Átléptem a tócsákon, s a hal ott várt, lenyűgözően és mozdulatlanul: ahogy a szél mozgatta az árnyékoló ponyva fodrait, úgy változott a fény a féltenyérnyi szemén: ami messziről pislogás volt, közelről a cataniai halpiacot levegőztető tengeri szél játéka.

„Tudok itt egy jó éttermet. A legjobb halétterem Olaszországban. Gyertek, együnk valamit” – mondta kísérőm, s úgy vágott át a kiabáló árusok, a standok és a hevesen alkudozó vásárlók között, ahogy csak egy helyi tud, évtizedes rutinnal, kedves félmosollyal nyitva meg a bonyolult spirálrendszerben nyüzsgő piacot. Apró kis ajtó, teljesen egyszerű beltér: ha nem láttam volna a jégen a halakat, a bútorok és a stílus alapján simán rábólintanék, hogy valahol a Rákos-patak mentén vagyunk egy kifőzdében, nem pedig a Földközi-tenger partján.

Az asztaltársam csak sorolta, mit érdemes enni. Pillanatok alatt elvesztem, ráadásul a legtöbb halnak sem ő, sem én nem tudtuk az angol nevét.

„Egyet mondj csak, mit ajánlanál, s én azt választom!”

A pincér békésen ballagott oda; ez egy ilyen hely, Szicíliában még a zsebesek sem sietnek. Volt időm a számban többször átforgatni a tanácsként kapott étel nevét, mire odaért. Fel sem írta, csak mondott valamit, amit persze nem értettem, majd elment. Székemről pont beláttam a konyha nyitott ajtaján, ahol egy sűrű fekete szemöldökű, de kicsit vöröses hajú szakács dolgozott középtempóban. Megtörölte kezét, s megindult kifelé. „Biztos normann örökség ez a hajszín” – gondoltam magamban, mikor hozzám lépett, és lelkesen mondott valamit, amit persze nem értettem.

Kitárta az étterem ajtaját, és pár mondatot kiabált kifele. Másodpercekkel később megértettem mindent: kék műanyag ládákkal kofák rohantak hozzá, hogy bebizonyítsák, az övék a legszebb – a séf nézegette, vizsgálgatta az árut, majd egynek a kopoltyúja alá nyúlt, és behozta. Megállt előttem, megmutatta, én reflexből bólintottam, hogy persze, tökéletes lesz. Majd

bement a konyhába, fogta a kést, majd sietség nélkül nekiállt elkészíteni az ebédemet.

Szicília egyik sajátossága ez a tempó. A nyugalom, amit az emberek, amit a falak árasztanak. Minden veszekedés csak a közönségnek szól, az indulat a színház része. A szívük mélyén tudják, semmit sem kell túlbonyolítani, elég, ha az elérhető legjobbat választják.

Giorgio Locatelli nem szicíliai, bár nem is tagadja: északon született az elképesztő szépségű Comabbio-tó partján, Corgenóban. Egy ország, de két külön világ, igaz, mindkét régió konyhája rendkívül gazdag. Kisgyerekként is bejáratos volt nagybátyja éttermébe, így nem csoda, hogyha a szakma beszippantotta – séf lett belőle, nem is akármilyen. Olasz, svájci, francia éttermek után Londonba került és ott él máig. Éttermeit, pályafutását Michelin-csillagok fénye világítja be, ismertségét angol és olasz televíziós műsorok erősítik; közben az 58 éves Locatelli az maradt, aki volt, a konyháért, a főzésért, az ízekért megőrülő férfi.

Idehaza sem ismeretlen, hisz előző könyve, a magyarul Ízek Itáliája (Made in Italy, 2006) címmel megjelent gyűjtemény hivatkozási pont lett az olasz gasztronómia kedvelői között. Nem véletlen, mert sztárallűrök, jópofizás és celebkedés nélkül tett az asztalunkra egy olyan színvonalú művet, ami magyar nyelven egyedülálló volt, de nemzetközi szinten is hatalmas visszhangot keltett és szakmai díjakat hozott el a szerzőnek.

A végre nálunk is megjelent a 425 oldalas folytatás (Made in Sicily, 2011), az Ízek Szicíliája nevet viseli. Locatelli most csak egy szigetre fókuszál, a földrajzilag, történelmileg és kulturálisan is nagyon izgalmas Szicíliára. A „kevés alapanyagból főzni jót” évezredes filozófia, aminek olyan sarokkövei vannak, mint a tengeri hal, a helyi borok, a citrom- és narancsligetek, az olajfák és a sok mosoly, ami nem csak vendéget varázsolja el, hanem valahogy az ételeket is jobbá teszi.

A nagyméretű, nehéz, szövegcentrikus könyvet ugyan jó pár fotó díszíti, de ez nem egy divatos album: komoly szakkönyv, ami recepteken túl a szerző személyiségét, a régió sajátosságait is képes feltárni.

Amint behuppantam a fotelbe és kezembe vettem, engem visszarepített azokba a napokba, amikor Catania, Siracusa, Taormina utcáit jártam, ahogy az Etna felé gurulva a megkövült lávanyúlványok ölelésében bámultam a szőlőtőkéket, a házak kerítésén kilógó, gazdagon termű fügefákat. Giorgio Locatelli különlegessége abban rejlik, hogy

ráérzett a tökéletes arányra, ahol a sok szakmaiságot pont annyi emberi mozzanattal lágyítja meg, hogy regényként is érdemes olvasni, igaz, itt nem szerelmi szálak meg maffiatörténetek fonódnak össze, hanem előételek, levesek, halak, húsok és édességek alkotják a sztori gerincét.

Persze, belefutunk olyan alapanyagokba, amik nem emelünk csak úgy le a helyi ABC-k polcairól, nem tartja a teszkó meg a lidli sem, de ez nem baj – az elvetemültebb dolgok is beszerezhetők kis utánjárással Magyarországon. Azzal, hogy energiát és időt teszünk az előkészületbe, a végeredményként megélt utazás a tányérok körül ugyanolyan ünneppé válhat, mint húsz-harminc éve egy vágyott külföldi kirándulás.

Az utóbbi időkben sajnos nem csak helyváltoztatás lett hétköznapi, hanem a főzés meg az evés is. A könyv nekem ezt anomáliát billenti egy kicsit helyre. A mediterrán konyha professzionális műhelytitkai mellett még egy nagyon fontos dolgot taníthat nekünk Szicília és Locatelli: nem kell feleslegesen sok összetevővel dolgoznunk, nem kell túlcsicsázni semmit, mert az ételek ízében többet számít az alapanyag minősége és a hozzáadott szeretet hőfoka. Ez a magyar konyhában is működni fog.

Kiadó: Alexandra

Ár: 10500 Ft