Orbán Szilvia
2018. november 5.Mivel foglalkozik egy elismert amezaiku művész? Egyáltalán, mi az az amezaiku, és hogy fogadják egy, a hagyományostól teljesen eltérő kultúrában?
| Az amezaiku, a forró cukor formázásának kifinomult művészete, Japánból ered. A „mutatvány” – amelyet hagyományosan tapasztalt kézművesek az utcán, az érdeklődők szeme láttára műveltek – jó ideig kihalófélben volt. Az amezaiku azonban kapott egy második esélyt, ez pedig nagyban köszönhető a közösségi médiának, illetve a kis kézműves boltoknak. |
Az utóbbi időkig az amerikai közönség csak egy egészen meglepő helyen – a Disney World’s Epcot Japán Pavilonjában – csodálhatott testközelből egy valódi amezaiku mestert. A Candy Miyuki vagy Candy5 néven emlegetett művész 17 éven át alkotta cukorfiguráit a Disney-nél, azonban 2013-tól már szabadúszóként tevékenykedik – legutóbb például a Tampai Művészeti Galériában mutatta be, mi mindent képes kihozni a forró cukorból, írja az Atlas Obscura.
Miyuki elsődleges eszköze a keményítőszirup, amelyet 90°körüli hőmérsékletre melegít, egészen addig, amíg olyan nyúlós lesz, mint a karamell. A figurák mindegyike hasonló módon születik:
a ragacsos masszából egy golflabda méretű darabot nyársra húznak, majd ételfestékekkel színeznek. Innentől kezdődik az érdekes rész, ebben a fázisban ugyanis előkerül egy speciális, japán olló, s a hozzáértő nyisszantásoknak köszönhetően néhány perc alatt megelevenednek a figurák.
A skála igen széles – csillogó sárkánytól lila malacig – az anyagból gyakorlatilag bármi elkészíthető.
Regénybe illő kezdetek
Miyuki ma már befutott, azonban a kezdetek meglehetősen nehezek voltak. A mester elmondása szerint, ő volt az első női amezaiku művész, aki szabályszerű képzésben részesült. A sztori szinte filmre kívánkozik: 25 éve történt, hogy az akkor még Japánban élő Miyuki házassága tönkrement, és a válást követően munkára volt szüksége. Úgy meséli, akkoriban minden este úgy aludt el, hogy útmutatást kért rég elhunyt, újságíró édesapjától. Egy reggel aztán, amikor kinyitotta az egyik reggeli lapot, megpillantott egy amezaiku mesterrel készült interjút. Azonnal úgy érezte, hogy ez az ő útja is, és máig vallja, hogy apja segítette a megtalálását.
Miyuki lelkesen kezdett kutatásba: hol találhatna cukorkészítéssel foglalkozó oktatót Tokióban, azonban az internet előtti időkben nagyon hamar rájött, hogy kemény fába vágta a fejszéjét. Elkeseredésében végül az jutott eszébe, hogy a rendőrséghez fordul, és ott kérdezi meg, hallottak-e cukorfigura készítő művészről a közelben. Az egyik rendőr kioktatta, hogy az amezaiku egy rég elfeledett dolog, és lehetetlen lesz bárkit is találni, aki még műveli. Azonban egy másik rendőr egy Edo-kori (1603-1868) művészeti fesztivál igazgatójához irányította Miyukit, aki által végül eljutott Takeo Kimurához, az elismert amezaiku művészhez.
Az első találkozás azonban nem sült el túl jól. A hagyományokhoz ragaszkodó mester ugyanis kerek-perec közölte, hogy nem tanít nőket. Az akkoriban is élő nézet szerint a nők dolga a háztartás volt; az idős szakemberek a tudásukat férfi utódoknak tartogatták. Miyuki azonban kitartó volt, s ez meghozta gyümölcsét: Kimura végül tanítványául fogadta.
A mestertől elsajátította az alapvető fogásokat: megtanulta az alapfigurákat, amelyek a kínai horoszkóp 12 állatjegyét mintázták, illetve a „keleti stílusú” amezaiku alapjait, amely a kézzel és ollóval való formázáson alapul. (Miyuki megjegyzi, hogy a „nyugati” változat az, amikor szívószál segítségével levegőt juttatnak a cukorba, amely ezáltal gyakorlatilag – a forró üveghez hasonlóan – felfúvódik, kerekded formát kap. Ezt a gyakorlatot abban az időben egészségtelennek tartották Japánban; ma is ritkán találkozhatunk vele.)
Az élet úgy hozta, hogy Miyuki lett Kimura utolsó tanítványa: a mester a találkozásuk után egy évvel elhunyt.
Karrier, kihívások, kulturális különbségek
Miyuki ezután elkezdte készíteni saját figuráit, s hamarosan megcsörrent a telefonja – a Disney hívta. Az amerikaiak amezaiku művészt kerestek Epcotba, és felvették a kapcsolatot a tokiói Disneyland munkatársaival. Miyuki az ő megkeresésükre küldte el munkavideóját 1996-ban, s a sikeres meghallgatás után kislányával hamarosan Floridába költözött.
A Disney-nél töltött évek során a művész a Japán Pavilonban ejtette ámulatba a látogatókat, amelynek csúcspontjaként mindig egy szerencsésnek adta az egyik elkészített figurát. A legnépszerűbbek – nem túl meglepő módon – a sárkányok és az unikornisok voltak, amelyek megalkotásához Miyukinak mindössze 2 percre van szüksége, azonban a művész sokkal nagyobb kedvvel készítette a kidolgozottabb, egyenként fél óráig készülő figurákat és arcokat.
A hagyományos eljáráshoz való ragaszkodás kihívásokkal is járt Floridában. A balzsamos klímájáról ismert államban a telek hűvösek, ez pedig nem használ a szabad ég alatt tartott bemutatóknak, hiszen hidegben a cukor sokkal gyorsabban keményedik, alakíthatósága megszűnik: amelyik figurára nyáron 3 percet szánt, arra télen mindössze egyetlen perc jutott.
A másik, amivel a művésznek szembe kellett néznie, hogy a vendégek egy része – többségében a gyerekek – nem találta elég édesnek az alkotásokat. Nehéz volt megértetni az amerikaiakkal, hogy a japán nyalánkságok kevésbé édesek.
Amerikában túl sok a cukor”
– jegyzi meg Miyuki, akinek Disney-karrierje nem volt zavartalan: a kétezres évek elején, a gazdaság megingása idején elbocsátották. Hamarosan azonban újra megkeresték és visszahívták – a művész úgy gondolja elsősorban azért, mert a látogatók imádták nézni munka közben, és hiányolták a Pavilonból.
2013-as távozása már a saját döntése volt; New Yorkba utazott, ahol jelenleg kulturális eseményeken és partikon vállal bemutatókat.
A cukorművészet a japán kultúra ritka gyöngyszeme”
– magyarázza, s reméli, hogy az amezaiku népszerűsége tovább nő a jövőben. Igaz, hogy Candy Miyukit már nem érdemes keresni Epcotban, öröksége azért – bár másképp – tovább folytatódik: lánya a Disney World egyik táncosa.
