A Délamerikai Magyarság egy Buenos Airesben megjelenő újság volt, amely 1929 és 1962 között látott napvilágot heti rendszerességgel. A lap 1952. február 19-én egy személyes élménybeszámolóval jelentkezett. A „dokumentáló” neve nem tudható, személyes biztonsága érdekében inkognitóban maradt. Annyi bizonyos, hogy nyugatra menekülése előtt vacsorán vett részt Rákosi Mátyás otthonában. Mikor elment a fogadásról, tudta, hogy innen menekülnie kell.

Egy vacsorán keresztül is megérthető, miért volt szükségszerű, hogy Magyarországon 1956-ban forradalom törjön ki.

Délamerikai Magyarság, 1952. február 19.

Hivatalos voltam Rákosinál vacsorára

Ezt a vacsorát Rákosi már szabadsághegyi új hajlékában adta. Ezt a kacsalábon forgó kastélyt az építőmunkások márványpalotának nevezték maguk között. Pedig ők csak a nyers falakat látták. Mit szólnának most hozzá, hogy berendezték? A palota bejáratánál nincs szabályos őrség. De állandóan 6-7 polgári ruhás titkosrendőr jár előtte fel s alá.

A kocsiból kiszállókhoz közülük ketten odaléptek és pár rövid kérdést tettek fel, amiből az érkező személyazonossága minden kétséget kizáróan megállapítható. A kérdések rövidek, de meglepőek. Adott esetben például: Ön tegnapelőtt este a Nemzeti Színházban volt? Mikor járt utoljára Nyíregyházán? Az új módú igazoltatás után az előszobában fehér kesztyűs, fehér nyakkendős inasok segítik le a kabátokat.

Bent a hatalmas hallban, amelyet a mennyezetig rózsaszín márvány burkol és két hatalmas velencei kristálycsillár világít – ott áll Rákosi Mátyás, Karján felesége. A vendégek közeledtére az asszony kiveszi karját és nyájas mosollyal kezet nyújt nekik. Eredeti mongol tájszólással mondja a beszajkózott három magyar szót: Isten hozta magukat... Akkor is többesszámban, ha csak egy vendég érkezik. Utána Rákosi rázza a meghívott kezét, majd rövid beszélgetés kezdődik a káprázatosan csillogó hallban. Ennek részleteiről és az est érdekességeiről Rákosi Mátyás most nyugatra menekült vendége a szemtanú hiteles beszámolóját adja.

Házigazdánk mindent megpróbált, hogy valamiképpen feloldódjék az a fagyos hangulat, ami a hallban volt. Azzal kezdte, hogy megkért bennünket, ne magázzuk vissza, hiszen ő tegez bennünket és ne szólítsuk miniszterelnök-helyettesnek, hanem röviden Mátyásnak, vagy akár Matyinak. Erre senki sem válaszolt, de az est további részében nem volt senki, aki eleget tett volna a kérésnek. Matyi helyett megmaradtunk a kacskaringós miniszterelnök-helyettes elvtársozás mellett. Jobbra vitt bennünket, hogy végigvezessen a földszinti termeken. Közben egy barátom fojtott hangon odaszólt nekem: “Ilyen pazar kommunizmusban, én is benne lennék...” Nem haladhattunk többet tizenöt lépésnél, amikor Rákosi hirtelen a barátomhoz lépett. Mosolyogva belekarolt és így szólt hozzá: “Hallom, kifogásolod, hogy ilyen környezetben élek. Tudjátok, húsz évi Csillag-börtön után kijár ez nekem.” Azután az egyik vitrinhez lépett és kivett belőle egy közönséges piros nyelű bicskát. Felmutatta: “Ezzel ettem két évtizeden át a rabkenyeret”.

A vendéglátók ezután bevezettek bennünket a nagy ebédlőbe. Ugyanaz a pompa, mint a többi teremben, tölgyfa burkolatos fal. Az asztal gyönyörű, vadonatúj damasztabrosszal terítve, drága herendi porcelán, aranyozott evőeszköz.

A vacsora során, de már előbb is feltűnő volt, hogy az inasok milyen túlzott előzékenységgel tukmálták ránk az italokat: étvágygerjesztőnek Martell és Hennessy konyakot, kecskeméti barackpálinkát és egy kisüsti pálinkát adtak. A vacsora elején sört, aztán vörös és fehér bort, végül pezsgőt. Amint már ezt az egyes fogások a konyhaművészet klasszikus szabályai szerint előírják. Hogy mennyi inas volt ott, pontosan, nem tudnám megmondani. De hogy ezek nem inasok voltak, hanem beöltöztetett detektívek, az is biztos. Valósággal rákényszerítették az emberre az italokat. Hamarosan rájöttem, hogy miért. Néhány vendég, aki túl sokat kortyolt, vagy gyengébben bírja az alkoholt, bizony hamarosan spicces lett. Ezeket Rákosi egészen különleges figyelmére méltatta, velük beszélgetett, illetve tőlük kérdezett legszívesebben. Persze olyan dolgokat, amire józanul nem igen válaszolna neki senki. Az étrendre sem emlékszem pontosan. Kétféle előételt szolgáltak fel, az egyik kaviáros palacsinta volt. Azután sültek, szárnyasok, a megfelelő körítéssel, salátákkal. Végül torták.

Vacsora után a háziasszony asztalt bontott. A dohányzóba mentünk. Itt is süppedő perzsaszőnyegek. A piros bársony karosszékek majd elnyeltek bennünket. Minden vendég mellé kis asztalt toltak az inasok, rajta feketekávé, italok, szivar és cigaretta. Rákosi a lobogó kandallótűz elé állt. Azt az ismert pózt vette fel, amelyet szónoklatai közben, a nyilvánosság előtt használ. Úgy igyekezett támaszkodni, hogy testének feltűnő aránytalansága, alacsony termetéhez képest gorillaszerűen hosszú karjai ne legyenek feltűnőek.

Amit mondott, nem volt sem új, sem érdekes. Régebbi beszédeinek rövid kivonatát kaptuk. Körülbelül egy óra hosszat beszélt. Gyakran tekintett a szemben levő falon függő Sztálin portréra. Valahogy az a furcsa érzésem támadt, hogy onnan várja a biztatást, vagy onnan fél a kritikától. Körülbelül egy óra hosszat ültünk még, aztán elmentünk.

Az egész vacsorával kapcsolatban mi volt az első, személyes reakciója.

— Különös kérdés. Különöset kell rá felelnem.

Amint hazaértem, szinte pánikszerűen vizet eresztettem a fürdőkádba. Beültem a jéghideg vízbe és egy erős kefével vérvörösre dörzsöltem magam.

Borítókép: Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi