Manapság a zsebünkben van az egész világ, a telefonunkkal fizethetünk vagy azonosíthatjuk magunkat, már arról szólnak a hírek, hogy hamarosan charterrel indulhatunk az űrbe, egy gombostűfej-nagyságú chipre ráfér az életünk, ám még mindig anélkül csomagolunk élelmiszereket műanyagba, hordunk forró ételeket benne, vagy éppen használjuk konyhai eszközként, hogy tudnánk, milyen kémiai vegyületek oldódhatnak ki belőlük és jutnak át az élelmiszerbe. Most végigpásztázzuk a konyhában és élelmiszeriparban használatos műanyagfajtákat, megmutatjuk jelölésüket és veszélyeiket is.

Évtizedek óta számos kutatás bizonyította már, hogy az étellel vagy itallal érintkezve a műanyagokból kémiai anyagok oldódhatnak ki, amelyek a szervezetünk számára nem éppen üdvösek. A negatív egészségügyi hatások mellett magának a műanyag előállításának, illetve az egyszer használatos poharaknak, dobozoknak, evőeszközöknek és csomagolóanyagoknak igen nagy a környezetterhelése.

A műanyag típusát egy nyilakból álló háromszögben álló szám alapján azonosíthatjuk be, amelyet általában a termék alján találunk:

1 – PET (polietilén-tereftalát) – pl. poharak; üdítős, ásványvizes, sörös flakonok

2 – HDPE (kemény polietilén) – pl. tejes flakonok, italos palackok, margarinos dobozok

3 – PVC (polivinil-klorid) – pl. frissentartó fólia, egyéb élelmiszeripari csomagolóanyagok

4 – LDPE (lágy polietilén) – pl. zacskók, fóliák

5 – PP (polipropilén) – pl. palackok; joghurtos, desszertes, tejtermékes dobozok, majonézes, mustáros, ketchupos flakonok, kulacsok, konyhai edények, ételhordó edények tálcák

6 – PS (polisztirol) – pl. élelmiszer-csomagolóanyagok, poharak, habosított ételhordó dobozok

A tiszavirág-életű, környezetirtó fólia virágkora

Talán a PVC-ről már sokan tudják, hogy nem emberbarát: az élelmiszerekkel érintkezve ftalátok és adipátok válnak ki, főként forró és zsíros ételek tárolásakor. Ezek az anyagok rákkeltőek, születési rendellenességet, máj-, vese- és tüdőkárosodást okozhatnak, valamint a hormonális háztartást is negatívan befolyásolják. Immár 22 éve, hogy az Európai Unióban

betiltották ftalátok használatát a gyerekjátékoknál, de az élelmiszeriparban még mindig találkozhatunk ftaláttartalmú csomagolóanyagokkal.

A lágy PVC például a frissen tartó fólia alapanyaga, ami sajnos nagyon népszerű, pedig gond nélkül lehet nélküle élni; ma már sokkal többféle tárolási lehetőségünk van, mint voltak déd- és nagyanyáinknak a fólia feltalálása előtt. Itt se feledkezzünk meg arról, hogy a fólia előállítása, szállítása milyen nagy mértékű környezet- és vízterhelést jelent. Ha ehhez hozzávesszük még azt, hogy milyen rövid ideig van használatban egy darab fólia, igazán nem kérdés, hogy likvidálnunk kell a konyhából.

Az alternatív tárolási vagy ételhordási módszerek közé tartozhat, ha például egy másik tányérral fedjük le a megmaradt ételt, vagy parafa-, illetve szilikontetős üvegedényt használunk, de jó megoldás a műanyagtetős üvegedény is, ha nem ér hozzá közvetlen az ételhez, és nem forrón zárjuk az edénybe.

Szintén ftaláttartalmú a polietilén-tereftalát, ismertebb nevén PET, amelyből leginkább üdítőitalos és ásványvizes palack készül, de fólia alapanyagaként is szolgálhat. Egymástól független vizsgálatok kimutatták, hogy a PET-ből is ftalátvegyületek oldódnak ki.

Minél több idő telik el a palack feltöltése és a fogyasztás között, annál több ftalát oldódik ki a műanyagból, egyenesen a palackban lévő folyadékba,

de a folyamatot gyorsíthatja a hőmérséklet és a savas közeg is, ami ugye egyből adott például egy szénsavas üdítőnél. (Pár éve az egyik legnagyobb ásványvízgyártó vállalat udvarán magam láttam, ahogy a tűző napon, a 39 fokos melegben várja napokig a sorsát több száz raklapnyi palackos ásványvíz). Egy ELTE-s tanulmány még antimon kioldódását is bemérte a flakonokból. A PET-palackokat tehát érdemes kerülni, de újratölteni semmiképpen sem javasolt.

Szintén tiszavirág-életűek és iszonyú magas ökolábnyomot hagynak a polisztirolból (PS) készült eldobható poharak, egyszerhasználatos evőeszközök, ételhordó edények. Ide tartoznak az úgynevezett habdobozok is, amelyek népszerűek ételszállításhoz, ám egészségünknek nem használnak: a polisztirollal érintkező élelmiszerekbe, italokba sztirol kerül, amelyet a WHO rákkeltő anyagként tart számon, ami – csakúgy, mint a PVC – megzavarhatja a hormonháztartást, és a termékenységet is nehezítheti, illetve meg is akadályozhatja.

A polikarbonát alapú termékekből BPA (bioszfenol-A) oldódhat ki, amely a rák kialakulásáért felelhet, szintén rossz irányba tolhatja a hormonális rendszert, és ennek okán akár meddőséget is okozhat.

Az erősen savas vagy lúgos közeg, a magas hőmérséklet, a hosszú ideig tartó tárolás, az erőteljes mechanikai tisztítás segíti a BPA kioldódását az anyagból.

Az elmúlt évtizedben egyre több terméken találjuk a feliratot: BPA-mentes, ám ez ne tévesszen meg bennünket! Egyrészt közel sem biztos, hogy valóban BPA-mentes az adott edény vagy eszköz, másrészt az, hogy valami BPA-mentes még nem jelenti azt, hogy más, káros műanyagot nem tartalmaz. Ha semmiképp sem tudjuk elkerülni a műanyagot, válasszuk körültekintően – jellemzően a magasabb árú terméket –, és vásároljunk megbízható üzletből, amelyik üzletpolitikájában környezet- és egészségtudatos.

Az ételhordó dobozok többsége polietilénből (PE) készül. A polietilént a biztonságosabb műanyagok közé sorolják, bár a megfogalmazás úgy lenne helyesebb: kevésbé káros a szervezetre, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy forró étel tárolásánál és mikrohullámú sütőben való melegítésnél nem kerülnek vegyi anyagok az ételbe. Még akkor is így van ez,

ha a leírás azt jelzi, hogy az adott műanyag mikróba tehető, ez csupán azt jelenti, hogy az adott edény nem fog szétolvadni.

Az etilén mellett a műanyag monomerje, dimerje, primerje, poligomerje, kisebb polimerdarabok, lágyítók, a keménységet és a stabilitást növelő, illetve fényérzékenységet csökkentő anyagok jelentős része képes kiszabadulni a műanyagból, és át is kerül az élelmiszerbe. A felsorolt anyagok laborvizsgálattal ki is mutathatók az élelmiszerből.

Mégis mennyi?

Azt, hogy melyik anyagból adott idő alatt és hőfokon milyen mennyiségű anyag oldódik ki, egy EU-s sztenderd képlet alapján lehet kiszámolni. Az úgynevezett kioldódási vizsgálat során egy egyenletbe beírják, hogy egy adott élelmiszer hány fokon és hány napig volt tárolva az adott csomagolásban, ezután megvizsgálják az élelmiszert, hogy milyen magas a kioldódott anyagok koncentrációja, és milyen az összetétele. A világ erre szakosodott laboratóriumaiban az élelmiszerrel érintkező műanyag csomagolóanyagoknál kémiailag meghatározzák a kioldódás mértékét és az összetevőket, az eredményt pedig egy közös adatbázisba viszik fel, így egyre több információt tudhatunk meg a műanyagokról.