Aki nem vigyáz, a kényszerű bezártság idején könnyen átválthat nagymama üzemmódba. Észrevétlenül, lépésről lépésre jön a változás, mint egy alattomosan támadó vírusfertőzés.

Az, hogy a konyha az életünk fontos színterévé vált az elmúlt hetekben, nem kérdés. Mindenki oda „megy ki”, ha vágyik bármire, ami egy kicsit is kibillenti abból az állapotból, amibe belekényszerített minket ez a váratlan virológiai helyzet. Aztán hogy ki hogyan keres örömöt vagy menedéket a tűzhely körül, bonyolult, eddig halogatott technológiákba kezd, vagy csak iszik egy sört, tulajdonképpen mindegy. (Nem, nem fogom leírni se a karantén, se a kovász kifejezést.)

Aki viszont nem vigyáz, könnyen átválthat nagymamamódba. Vagy mondjuk így: szigorú, harcias nagymama üzemmódba. Ez történt velem is. Észrevétlenül, lépésről lépésre jött a változás, mint egy alattomosan támadó vírusfertőzés.

Először csak azt vettem észre, hogy egyre több időt töltök a konyhában, ez idáig még oké.

Aztán azt, hogy – mivel egyre több időt töltök a konyhában – szemet szúrnak bizonyos dolgok, amik eddig nem zavartak. (De, zavartak, csak nem ennyire, illetve amikor elmentem munkába, és becsuktam magam mögött az ajtót, akkor nem gondoltam rá.) Elkezdtem tehát kiválogatni a lejárt fűszereket, beszáradt lekvárokat, feltörölni a kiszóródott kakaóport. Ezzel még mindig nincs baj, ahogy azzal sem, hogy kipakoltam a fiókokat, lemostam a szekrényajtókat, kipucoltam a sütőt. Ez bárkivel előfordulhat, aki otthon van és nagytakarít.

Az alapanyagokkal való gazdálkodás viszont már veszélyes lépcsőfok volt: eddig szintén nem zavart, ha figyelmetlenségből egyszerre volt fölbontva két tejföl, vagy ha több zsemlemorzsa maradt a tálban, mint amennyi a panírozáshoz kellett, és ha egy darabig tároltam is a fel nem használt tojásfehérjét, egy idő után – már csak élelmiszerbiztonsági okokból is – megszabadultam tőle. Eddig sem szerettem pazarolni, most viszont egy hadikonyha őrmesterének szigorúságával kezdtem szelektálni, csoportosítani, porciózni mindent, sőt még kicsit csaltam is, lecsippentettem a szükséges mennyiségekből – nem mintha nem tudtam volna kibontani egy másik zacskó lisztet, vagy ne tudnánk elmenni vásárolni, hanem mert ősi ösztönök kezdtek bekapcsolni.

Ki tudja, honnan mozgósít ilyenkor az ember olyan képességeket, amelyeknek eddig azt sem tudta, hogy a birtokában van? Onnan, hogy látta még a nagymamáit, ahogy gondosan visszahajtogatták a megmaradt vajat a papírba, és voltak dolgok, amiket csak párosával vettek, hogy mindig legyen otthon?

Vagy olvasmányélmények jönnek elő, regények és visszaemlékezések, ikonikus szakácskönyvek?

Vagy F. Nagy Angéla szavai, hogy hogyan kell fél tojást eltenni egy kaviáros dobozba, és legközelebb felhasználni grízgaluskának? A hosszútávú tervezésről pedig már ne is beszéljünk: mit hogyan kell beosztani, hogyan lehet kiszámolni, miből mennyire van szükség ahhoz, hogy ne fogyjon ki idő előtt, de ne is menjen kárba, hogy a télire eltett kolbász pont a nagyböjtig tartson ki?

Nem véletlenül tartották maguknál a család élelemzéséért felelős nagymamák a kamra kulcsát. Oda nem lehetett csak úgy bemenni, lekváros bödönbe nyúlkálni, torkoskodni, hiszen a nagymamák csalhatatlan ösztönnel „kiszámolták”, miből mennyire van szükség ahhoz, hogy jusson a fejben szintén jó előre összerakott – évszázados szokásokkal megtámogatott – heti, havi menübe. Rajtam a pánik jelei mutatkoztak, amikor kipakolták a megrendelt árut, és viszonylag gyorsan el kellett dönteni, mi megy a hűtőbe, mit lehet lefagyasztani, mit kell azonnal feldolgozni, és úgy elrakni, és mit érdemes minél hamarabb megenni, hogy a végén egy szál fonnyadt petrezselyem se menjen pocsékba. (Igen, ezt már a rendelésnél át lehet gondolni, de a számítógép előtt könnyen pipálgat az ember.)

És talán innentől lehet a nagymamamódot megérezni.

Hogy már másra sem tud az ember gondolni, a nap bármely órájában, mint hogy éppen miből mennyi van, ki mit evett meg,

miért csak annyit (hát nem fogom most már a maradékot tartogatni!), vagy éppen miért olyan sokat (ennek még holnapig ki kellett volna tartania!). A maradékok megevésének kényszere bármely édesanyát utolérheti, na de a maradékok kényszeres felhasználása!

A családtagok pedig kezdenek rafinált ellenséggé válni, akiknek egyetlen céljuk az, hogy felborítsák a jól kitalált tervet, és zűrzavart okozzanak a konyhában. Mert nem elég, hogy nem hajlandók pont akkor és annyit enni (és mindenből arányosan), mint ahogy azt a hűtő térfogata, a konyhai munkálatok üteme és az utánpótlás érkezése megkívánná, még arra is jogot formálnak, hogy bejöjjenek a konyhába, és ott kérdezgessenek, kavargassanak, nyitogassák a hűtőt. Egyébként is borzalmasak ezek a mai konyhák, egybe vannak építve a többi helyiséggel, mindenki összevissza járkál, nem tudja az ember magára csukni az ajtót, márpedig főzni kizárólag egyedül lehet – csak semmi romantikus közös családi főzőcskézés!

Elmondhatom, hogy nagymama üzemódban létezni rettenetesen fárasztó. Nemcsak fizikailag – mert egyébként úgy is: jönni, menni, pakolni, pucolni, fölvágni, bekeverni, mosogatni, újra pakolni és újra mosogatni –, hanem szellemileg is. Legfőképpen úgy. Egy harcias nagymama hajnaltól késő estig őrzi a tüzet – futás, jógázás, biciklizés, kutyasétáltatás, mind úri huncutság! Már korán reggel begyújt, begyúr, bedagaszt, és szúrós szemmel néz a későn kelőkre, akik az első kávéjukért támolyognak ki a konyhába. Nem azért néz szúrós szemmel, mert később keltek fel, mint ő, hanem mert egyáltalán felkeltek és behatoltak a birodalmába. (Nem szigorú, nem harcias nagymamák a „szúrós szemmel” kifejezést „elnéző mosoly”-ra cserélhetik.)

A háztartás, ha az ember huzamosabb ideig otthon van, minden agysejtét leköti.

Nem arra gondolok, hogy valaki kivesz két hét szabadságot, és otthon marad, mert az nyaralás.

Nem is arra, hogy otthon marad, mondjuk lakásfelújítás miatt, vagy mert egyébként is otthon dolgozik, mert akkor az a feladat, azt csinálja. Ahhoz sem lehet hasonlítani, amikor valaki gyesen van – az inkább zsonglőrködés az idővel, a tennivalókkal. De még nagymamaként sem mindig lehet ezt megtapasztalni, jó esetben ott vannak az unokák, hozni-vinni kell őket, sokan dolgoznak is, szóval az is inkább zsonglőrködés. Ez csakis vészhelyzetben áll elő, és ez nemzedékenként nem sokszor „adatik meg”. Olyan váratlan történelmi szituációban, ami bizonytalanságban tart, és szükség van minden kapaszkodóra.

És ebben segít a konyha, mert ez az egyetlen hely, ahol a munkának konkrét eredménye van. Nem valami távoli, elektronikus formában, hanem itt és most illatozik, és egye fene, még a család kedvében is lehet járni (cserébe ők a frissen felmosott kövön járnak). Az aktív odafigyeléssel pedig még azt az illúziót is megteremthetjük, hogy majd jobban fogjuk viselni a vészhelyzet negatív gazdasági következményeit (miközben pontosan tudjuk, hogy nem két kanál liszten fog múlni). De nem maradhatunk huzamosabb ideig ebben a felfokozott, az eddigi életünkhöz képest szélsőségesnek nevezhető lelkiállapotban, mert emellett nem lehet semmi mást csinálni.

Nem csak arról van szó, hogy a szerencsétlen háziasszony minden percben talál valami tennivalót (mert természetesen talál), vagy hogy a konyhában egy optimális időkihasználási szoftver fut a fejében, hogy mit milyen sorrendben csináljon (nem mintha nem lenne elég ideje). Hanem arról, hogy amikor elvileg kijönne a konyhából, már akkor is a következő lépésen töri a fejét. Hogy

mit fog főzni másnap vagy harmadnap, mit szeretne még feltétlenül kipróbálni, mit fog elvinni a nagyszülőknek, mit ad a gyerekeknek,

mihez mi van, mi hiányzik, mikor kell szegény férjet elküldeni vásárolni – komplett étkeztetési mechanizmus kezd működni az agyában, amit nem lehet leállítani. Márpedig le kell, mert így képtelenség dolgozni. Nagymamamódban nem lehet videókonferencián részt venni, fontos telefonhívásokat lebonyolítani, Excel táblázatokat kezelni (hogy kisebb gyerekkel hogyan lehet munka mellett még távtanulni is, azt egyébként sem tudom elképzelni). Szóval el kell szakadni a konyhától.

Persze nem teljesen, csak hogy jusson másra is energia. És széles mosollyal, sőt nagy megelégedéssel nyugtázni (majdnem azt írtam: tűrni), ha valaki „segít”, netalántán más családtag is magáénak akarja érezni a konyhát. És akkor az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy rossz helyre teszik vissza a merőkanalat, lecsöpögtetik a mézet, összemorzsázzák a pultot, nem jó sorrendben pakolnak be a mosógépbe, kiöntik a főzőlevet („Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”). Hosszú lesz a gyógyulás.