A szalonna régen nemcsak a legfontosabb konyhai alapanyagok egyike volt, de sok esetben reggeli, ebéd, vacsora is. Ma már a konyhában is ritkábban kerül elő, az egészségre törekvő életmód miatt háttérbe szorult, pedig nem kell sok belőle egy-egy étel aromáinak a kiteljesítéséhez. És szalonnából is van az a mennyiség, amit ha gyógyszernek nem is nevezhetünk, talán még nem méreg.

A téli hónapokban könnyebben előkerülnek a tartalmasabb ételek. A disznóvágások alkalmával nemcsak hurka-kolbász és zsír készül, de hagyományosan ilyenkor akasztják be a füstre a meleg nyarat is túlélő, így sokáig energiadús élelmet biztosító szalonnákat is.

Az egykor nagyon fontos, alapvető élelmiszert ma már, ahogy mondani szokták, csak az íze végett fogyasztjuk, de biztos, hogy mértéktartással a szalonna a modern étrendbe is beilleszthető – így kár lenne lemondani egy vékony szelet, szájban szétolvadó csécsi, vagy néhány hasáb kolozsvári okozta örömökről. Arról nem is beszélve, milyen jótékony hatással tud lenni az ételek ízére egy kevés, apró kockákra vágott füstölt szalonna.

A sertésre ma már elsősorban húsforrásként gondolunk, de a modern időkig, a hűtési technológiák megjelenéséig a szalonna jelentette a nagyobb értéket. A sózott vagy meg is füstölt szalonna jól eltartható, és sok energiával látja el a fizikai munkát végző embert.

A Kárpát-medencében korábban két sertésfajta, a bakonyi és a szalontai volt a jellemző. A bakonyi sertéseket a Dunántúl, illetve a Felvidék, Szlavónia erdeiben tartották, fő takarmányuk az erdőben talált tölgy- és bükkmakk volt. A szalontait főleg a vízjárta tiszántúli területeken tartották, az állatok az ártéri, mocsaras legelőkön nőttek nagyra.

A szalonna
manapság
már házi
disznóvágásoknál
sem tartozik
a legfontosabb
termékek közé."

A városok növekedésével a meglévő sertésfajták egyre nehezebben tudták a gyarapodó lakosság szalonnaigényét kielégíteni. 1833-ban József nádor meglátogatta Milos szerb fejedelem topcsideri gazdaságát, és onnan zsírtermelő képességükről híres sumadia sertéseket vitt Arad melletti, kisjenői birtokára. A sumadia sertéseket bakonyi és szalontai fajtáival keresztezte, így jött létre és terjedt el rohamosan az új, hihetetlenül zsíros, jól gyarapodó, sok szalonnát „termő” fajta, a mangalica.

A hűtőszekrények megjelenése előtt a disznóvágás is a mainál sokkal fontosabb eseményt, valódi ünnepet jelentett: friss sertéshús, hurka, sült kolbász leginkább csak ilyenkor került az asztalra. A hús hosszabb ideig, hónapokig csak füstölt szárazkolbász formájában, vagy „lesütve” (azaz mai szóval konfitálva), a zsírosbödön mélyén volt eltartható.

A szalonna viszont sóval bepácolva, megfüstölve egész évben elállt (már amennyiben nem fogyott el idő előtt). Így a szalonna volt az erdőn-mezőn, szántóföldeken vagy épp a városi műhelyekben dolgozó emberek legfontosabb energiaforrása, a főétel a kenyér és a hagyma mellett a tarisznyában. De a háziasszonyok is sokra becsülték, univerzális konyhai alapanyagként használták. A vénember mindenre jó, mint a szalonna, tartotta a régi mondás, ami persze fordítva is értelmezhető. Egy másik szólás mutatja a szalonna alapvető fontosságát: bor, búza, szalonna, égnek áldása.

Szalonnák a sertés körül

De mi is tulajdonképpen a szalonna? Nem más, mint a sertés bőre és a húsrészek (izmok) közötti zsírszövet, amelyet általában a rajta lévő bőrrel együtt vágnak le és dolgoznak fel. Az állat különböző testrészein más-más formában, állagban fordul elő, az egyes szalonnaféléket a hentesek-böllérek jellegüknek megfelelően, a lehető legelőnyösebb formában igyekeznek elkészíteni.

A sertés hátán található, jó esetben legalább öt centi vastag, egyneműen zsíros, nagy szalonnatáblák jelentik a klasszikus, sózott-füstölt szalonnák alapanyagát. Ha csak sózással tartósítják, sós szalonnaként kapható; ez a változat néhány hónap után avasodhat. Olyan ételekhez érdemes használni, ahol a száraz alapanyag „kenést” igényel, viszont a füstölt íz zavaró lenne.

Ha a sóval pácolás után meg is füstölik, csemegeszalonna lesz belőle. Ez a klasszikus, a hűvös kamrában egész évben eltartható szalonna, amelyre a szalonna szót hallva leginkább gondolunk: a régi parasztemberek ilyet tettek a tarisznyába, hogy aztán a komótos szalonnázás során, bicska hegyén tűnjön el a bajusz alatt.

Csemegeszalonna sül a tábortűz mellett, és csepeg a grilleződött hagyma ízével átitatott zsírja a széles karéj kenyérre, de általánosságban, konyhai célra is ez „a” szalonna, ha a recept szalonnazsíron rendeli sütni a hagymát, szalonnával spékelni a vadhúst, de ilyenből készül a kakastaréj a cigánypecsenye tetejére is.

A csemegeszalonnához hasonló, sózott-füstölt, csak vékonyabb az úgynevezett kenyérszalonna. Ez ugyanis elvileg a karaj feletti, egy-két centi vastag szalonnarétegből készül, de a fiatalon levágott, ipari hússertések teljes hátszalonnája jellemzően ilyen vékony, így az egészből kenyérszalonna lesz.

A „bolti” kenyérszalonna tehát inkább csak az ipari húsfeldolgozás melléktermékének tekinthető. A szalonna manapság már házi disznóvágásoknál sem tartozik a legfontosabb termékek közé, a zsírosabb részekből kolbász, hurka, vagy éppen zsír és töpörtyű készül.

Ha a gazda némi szalonnát is szeretne, jellemzően ezt a másra kevésbé alkalmas részt kanyarítja a sózásra váró húsok közé. A füstre nem kerülő, csak sózással tartósított változatot a kereskedelemben teaszalonna néven árulják – hogy honnan a név, nem tudni.

Az angolszalonna nemcsak a zsírját, hanem a vele borított teljes karajt tartalmazza, bőrrel vagy bőr nélkül. Sózzák és füstölik.

A császár

A szalonnák egyik királya kétségkívül a sertés oldalából kimetszett császárszalonna. A hús- és szalonnarétegeket tortaszerűen váltakozva tartalmazó császárszalonnát nyersen, füstölve vagy füstölve-főzve vehetjük meg.

A henteskonvenció szerint a csont nélküli, csak füstölt verziókat kolozsvári szalonnának, a főtt-füstöltet pedig főtt-füstölt (f.-f.) császárszalonnának szokták hívni. A füstölt verziókat előzetesen sóval vagy nitrites sókeverékkel (pácsó), esetleg fűszereket is felhasználva pácolják.

A pácolás történhet hagyományos módon, száraz bedörzsöléssel, vagy páclében áztatással, de ahogy az olcsóbb sonka, úgy az olcsóbb szalonna is úgynevezett gyorspácolással kezelődik: ilyenkor a szalonnába vákuum alatt vagy injektálással „préselnek” nem kevés páclevet.

A hagyományos füstölés hideg füsttel, napokon keresztül történik, míg az ipari főző-füstölő szekrény 60-80 °C-os füstjével ez az idő néhány órányira rövidül – de teljesen más végeredményhez vezet. A jó kolozsvári szalonna komoly dolog: a jó sonkához hasonlóan pácolják, füstölik, és ízét, állagát érleléssel teljesítik ki.

A viszonylag sok húst tartalmazó, jól elkészített kolozsvári sokféle módon használható: bablevesbe, főzelékekbe, káposztába más füstölt húsokhoz hasonlóan belefőzhető, vagy pirítva is gazdagíthatja azokat. A sült szalonnakockák túrós csusza tetején is jól teljesítenek. A nem túl füstös, nem túl sós, megfelelően érlelt szalonnából vágott szeletekből kitűnő „katonák” is készíthetők, amelyeket paprikával, paradicsommal kísérve, méltó módon kezdhetünk el egy szép napot.

A sertés hasán lévő vékony, puha, némi hússal átszőtt szalonnát jellemzően főzni szokták: a sós, esetleg fokhagymát is tartalmazó lében megabált, majd füstölt hasaalja neve erdélyi szalonna. Mondani sem kell, hogy nem konyhai alapanyagként használatos, hanem kész „felvágottként”, frissen fogyasztandó.

Különlegesen lágy, finom szalonna készíthető a sertés tokájából. Magyarországon leginkább csécsi szalonna lesz belőle: a fokhagymás vízben abált tokát pirospaprikába hempergetik, valahol a tetejét is megszórják finomra vágott fokhagymával.

Ha a paprikába forgatás elmarad, egyszerűen abált szalonna a végeredmény, de ha van jó paprika a háznál, ezt a lépést kár lenne kihagyni. A csécsi szalonna szinte szétolvad a szájban, a szokásos rusztikus, kenyérrel-hagymával történő tálalás mellett az üde paprikával „panírozott”, visszafogottan fűszerezett csécsi – hajszálvékony szeletekre vágva – talán szofisztikáltabb éttermi tányérokon is helyet kaphatna. Nevével kapcsolatban azt feltételezik, hogy nem a Kassa és Szepsi közötti Csécsre, nem is a nógrádi Csécsére, hanem egy bizonyos Csécsi Dénes hortobágyi böllérmesterre utal.

Salo, bacon, guanciale

A szalonnának Ukrajnában is megadják a módját: a szalo nevű különlegességhez a hátszalonnát a pácolás során a só mellett borssal, fokhagymával, esetleg paprikával is fűszerezik, és faládában akár egy évig is érlelik. Vékony szeletekre vágva, fekete kenyérrel és horilkával (a vodka ukrán megfelelőjével) kísérik.

A szalóhoz nagyon hasonlít az olasz lardo, amelyet a különböző régiókban különböző módon készítenek, de alapvetően sóval-fűszerekkel pácolt, érlelt hátszalonnát jelent. A fűszerek a bors és fokhagyma mellett jellemzően babérlevél, zsálya, rozmaring vagy épp borókabogyó, szerecsendió lehet. Leghíresebb talán a toszkán Colonnata szalonnája, az eredetvédett Lardo di Colonnata, amelynek érleléséhez a helyi, a carrarai bányák közé tartozó kőfejtőkben fejtett márványból készítenek edényeket.

Szintén földrajzi védettséget élvez az alpesi Aosta-völgy lardója, a Vallée d’Aoste Lard d’Arnad. A német területeken a Speck jelenti a szalonnát, a választék a magyarországihoz hasonló: reggelire neve alapján Frühstückspeck, azaz a kolozsvárihoz hasonló, pácolt-füstölt császárszalonna való. Füstölt hátszalonnát, azaz Rückenspecket ők is szoktak spékelésre használni.

A bacon kifejezés már a magyar nyelvben is meghonosodott, de jó tudni, hogy nem mindenütt ugyanazt értik alatta, mint nálunk.

A vékonyra szeletelt, főtt-füstölt császárszalonnát Amerikában hívják egyszerűen csak baconnek, Angliában ugyanennek side vagy streaky („csíkos”) bacon a jellemző neve. A briteknél a sima, jelző nélküli bacon az angol reggeli kihagyhatatlan tartozékát, a karajt és az azt körülvevő zsírosabb részeket tartalmazó vágást, a back bacont jelenti. Az Egyesült Államokban Canadian bacon néven árulnak sovány karajból készült felvágottat, amit Kanadában ilyen néven természetesen nem ismernek.

Meg kell említeni az Adria környéki császárszalonnát, azaz a pancettát, amelyet a sonkához hasonlóan készítenek: sóval vagy borssal is bedörzsölik, és ahol a prosciuttót vagy a pršutot sem füstölik, ott a pancettát is csak szárazon érlelik; ahol a sonka is kap egy kis füstöt (például Dalmáciában vagy a szlovén Karszton), ott a szalonna is. Az olaszok gyakran tekercsnek formázzák.

A pancettához hasonló, de tokaszalonnából készül a guanciale. A mi abált szalonnánktól eltérően a guancialét tehát nem főzik, hanem sóval, borssal és illatos zöldfűszerekkel (elsősorban kakukkfűvel), szárazon pácolják. Magában is fogyasztható, de elsősorban konyhai alapanyag, különösen jó ízt ad a mártásoknak, tésztaételeknek. Az igazi spaghetti alla carbonara is ilyen szalonnából készül. Az elmondottakon túl a füstölt szalonnabőr is nagyon jó ételízesítő, van, akinek elképzelhetetlen nélküle a bableves vagy a lencsefőzelék.

RIZOTTÓ SZALONNACARPACCIÓVAL

(Amrein Csaba receptje)

Hozzávalók:

• 1 kg rizottórizs
• 1 szár póréhagyma
• 2,5 l húsleves
• 15 dkg parmezán
• 100 g vaj
• 10 dkg füstölt szalonna
• 10 dkg bébispenót
• 3 gerezd fokhagyma
• 1 dl olívaolaj
• 40 dkg libamáj
• só
• frissen őrölt bors

Elkészítése:
A rizottóhoz olívaolajat hevítünk egy serpenyőben, beleszórjuk a felaprított póréhagymát, megforgatjuk, majd hozzáadjuk a rizst is. Óvatosan, kis lángon átforgatjuk, hagyjuk egy kicsit megpörkölődni. Ráöntünk egy deciliter jófajta fehérbort, kevergetjük és hagyjuk nagyrészt elpárologni.

Ezután a húslevest adagoljuk folyamatosan úgy, hogy amint elpárolog a ráöntött adag, szépen utánadagoljuk, míg a rizs „fogropogósra” nem puhul, ami azt jelenti, hogy nem puha, de nem is kemény, éppen jó. Még mielőtt elérné ezt az állapotot, vajat csapunk bele, illetve hozzáadjuk frissen lereszelt parmezánt, amit hagyunk összeolvadni.

Tálaláskor a tetejére papírvékonyra szelt füstölt mangalicaszalonnát helyezünk, ami azonmód szinte ráolvad. Grillezett libamájjal és fokhagymás bébispenóttal tálalhatjuk.