Ez a Magyar Konyhában napvilágot látott írás 40 éves. Akkoriban még évente négyszer jelent meg a magazin, ez a nyár végi, ősz eleji szám. Bernáth Aurél festőművész három héttel a halála előtt fogadta Juhász Juditot édesanyjáról szóló lírai beszélgetésre. Ez volt az utolsó vele készült interjú. Csodálatos, érzelmes, megindító. Olyan, mint egy festmény.

Marcaliban járunk, a gyermekkori polgári házban...

„Kis vajat hoztam, tekintetes asszony!” — így kezdődött nálunk a reggel. Az egyenes derekú parasztasszony, Ilonka tette le fejkosarát a veranda asztalára, s már bontogatta is nagy szőlőlevelek közé fektetett, ellipszis alakú vajdarabjait, amelyek még őrizték tenyerének vonalát. A mi házunk a Kossuth Lajos utcában állt, egészen közel a falu végéhez. Ez az utca vitt Boronka és Lengyeltóti felé. Két gyönyörűségesen szép jegenyesor szegélyezte az utat, akár egy tömör, zöld fal. E jegenyesor mentén gyalogoltak be hozzánk Boronkáról a parasztasszonyok. A fehér szalvétába burkolt és szárazra sajtolt túró, a hófehér tojások és a sűrűn folyó tejföl mellé járt némi pletykálkodás is. Csucsunak becézett szakácsnőnk, anyámmal együtt teljes szívvel hallgatta a Boronka lakosságát lázban tartó történeteket, s mikor a mesék elfogytak, együtt segítettek föltenni a kosarat a kendőkoszorús fejre.

Puha vajas kenyéren csöppjét hullató édes mez és forró tejeskávé. Tejszínes kakaó és hófehér, foszlós kalács. Gyengéden koccanó evőeszközök, azután egy ijedt sikkantás: valamelyikünk felborította a lágy tojást. Néhány gyors mozdulat, a foltot elrejti a szalvéta és már megint derűs mosoly kíséri a kérdést: „Ízlik, kicsim? Vegyél még, fiacskám! Tölthetek, kedvesem?” Feledhetetlen reggeli szertartásainkat a parkból vadgalambok búgása festette alá. Idilli a kép? Igen. Valósággal paradicsomi, „így éltünk Pannóniában” című könyvemben is Paradicsomnak neveztem házunkat, kertünket, gyermekéveimet.

Bernáth Aurél: Balatonon

Ezekből az évekből éppenséggel „apánk főztje” villan elő: a Bélavárban készített halászleve, a mestermű, amit balatoni házunkban főzött a férfi vendégek számára. Hatalmas lábasban sistergett a zsír, abban pirult a rengeteg vöröshagyma, s a rázúduló pirospaprikával éppen csak pillanatra összekeveredhetett, máris dobta rá apám a keszegeket és a gardákat. Felöntötte vízzel, rá a fedőt és csak akkor emelte fel, amikor a szárított piros paprikacsöveket dobta a lábaiba. De vidáman lobogott a venyige! Amikor megfőtt az apróhal, apám kiszűrte őket, mert azok csak az első levét adhatták a halpaprikásnak. A nemes halak ideje következett: hatalmas harcsa-, süllő- és pontydarabok pottyantak a piros lébe és ezzel bizony komolyra fordult a főzés! Lassú tűzön forrt, potyogott a méregerős halászlé és amikor sűrű lett, zsíros, fényes és illata betöltötte a nyaralót, leülhettek a vendégek az asztalhoz. A butéliák türelmesen vártak sorukra . . .

Bernáth Aurél: Tél

A válás és nélkülözés éveiről így írt Bernáth Aurél...

Betevő falat... Milyen édes, milyen ízes, milyen feledhetetlen a mai napig is minden falat, amit magányunkban édesanyám készített. A számban érzem most is zöldborsófőzelékének ízét, vagy a túrós csuszáét, ami az egyik kedvenc ételem volt! Milyen jó nevelésű az emlékezet ettől az időtől kezdve ...! Az udvari szoba-konyhából, amely otthonunk lett, vakító élességgel jelenik meg előttem ma is a kerek asztal, rajta a mindig fehér abrosz és a végtelenül egyszerű ételek sora! Szerény levesek, főzelékek, tészták — a kicsi pénzből csak nagy gonddal kitalált és elkészített ebédek kerülhettek asztalunkra. Hogyan fogalmazzam: a rántott leves pompás rántott leves volt. A hús nélküli krumplifőzelék, a paradicsomos káposzta, a spenót, a sóska nem a szegénységünkről beszélt, hanem anyám hősiességéről. Igen, hősiességéről. Tudom, nagy erejű szó ezt talán nem illendő a főzés színterén említeni.

Mivel is fejezhette ki másként ragaszkodását, felelősségérzetét, mint hogy a lelkét is beleadta a főzésbe! Nem tellett minden vasárnap a húslevesre, de ha igen, az fejedelmi volt. A benne főtt marhahúshoz különféle szószokat készített: paradicsom-, zsemle-, alma- és a kedvencünk, a capriszósz volt. Manapság mintha nem kedvelnék a családok... Pedig milyen illatos, zamatos étel! Volt egy hatalmas fekete zománcos lábas, amit kifejezetten a mi kedvünkért vásárolt: hadd lakjanak jól a fiúk mákos tésztával! Mert abból azután lehetett lakmározni!

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Boldogan ettük meg esténként az ebédmaradékokat; az „üres" főzelék, vagy a lekváros tészta is rangos étel volt nálunk. Vagy a rántotta ...! A habosra vert, sárga tojás sistergésére gondolván olyan jó érzések ébrednek bennem ma is! Kamaszéveimben talán nem érzékeltem ilyen valóságosan, de ma már tudom, hogy az evésnek csillapító ereje is van. Visszafogja a fájdalmat, enyhíti a hozzánk tartozó hiányát. Igen, az étel nemcsak az éhséget csillapíthatja!

Bernáth Aurél,

kétszeres Kossuth-díjas festőművész, pasztell-, grafikusművész, művészeti íróként is jelentős. A nagybányai festőiskola tanítványa. Igazi világjáró. Bécsben expresszionista és absztrakt stílusban festett. Kapcsolatba lépett Kassák Lajossal és az aktivistákkal. Később élt Berlinben, majd Pöstyénben. Legjelentősebb művei ekkor születtek (Reggel, Tél, Aratóünnepre menő lány). 1945-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, egyik legnagyobb mestere lett. Szülővárosában, Marcaliban a szülőháza helyén álló villában nyitották meg a Bernáth Aurél Galériát, 1984-ben. A parkban Pátzay Pál róla készített mellszobra látható.

Képek forrása: Magyar Nemzeti Galéria, Borítókép: Fortepan/Bojár Sándor