Az a jó, ha gerinctelen

1853-ban alapították, az én éhségemet alig fél órája, előbbi jól van, utóbbi viszont egyre kínzóbb. Éjfél múlt, begépeltem a diktafonról a miattam irgalmatlanul hosszúra nyúlt beszélgetést, kezdhetnék végre cikket írni, de muszáj enni valamit. Alszik a család, sötét a ház, lábujjhegy, sikerül nem rálépni Száva kutyára, aki mostanában a lépcső alján szeret leginkább horpasztani, elérek a szatyorig, benne halkonzervek, amiket a Tonhalfutártól kaptam, azután rájövök, hogy kenyeret, vagy bármit, ami

Mártírként kullogok vissza az emeletre, Szávára ezúttal sem lépek rá, sóhajt is egy nagyot, halk hálaének zendül kicsiny szívemben, majd egy perc múlva kézzel eszem az 1853-ban alapított The Queen of the Coast cég friss tonhalsalátáját. Azért ezt, mert ez akadt a kezembe. Vörös bab, édes kukorica, egy könnyűen savanykás mártás, néhány légiesen tökéletes tonhal-szelet és pár nehéz könnycsepp a boldogságtól, részemről. Utóbbinak Száva kutya is a szemtanúja, mert a csodás illatok okán idősödő kora ellenére felszökellt az emeletre, pedig a banánt például sem éretlenül, sem túléretten nem fogyasztja, csak ha éppen jónak ítéli.

Miért fog az ember halkonzervek forgalmazásába?

Tele vannak a boltok, a választék, ha nem is kimerítően széles, de azért szegényesnek sem mondható.

Az éjféli halhisztéria előtt néhány nappal Veszprémben ülök, a cég bemutatótermében, hogy mindezt kiderítsem. Semmi feltűnés, minden letisztult, mondhatni ingerszegény, az ember óhatatlanul a konzerveket nézi, amik a cég nevével ellentétben nem csak tonhalat jelentenek, hanem makrélát, szardíniát, pástétomot, sok mást, és ami a lényeg: Európa legjobb márkáit.

A történet nagyon régen, még gyerekkoromban kezdődött – mondja a társtulajdonos, Kiss Katalin, amikor először Olaszországban jártam a szüleimmel. Magyarországon nem lehetett Fantát kapni, meg sok minden mást sem. Szerencsés voltam, megkóstolhattam néhány dolgot és onnantól bekattant a dolog: azt kerestem, én is tudnék-e úgy étkezni, mint az olaszok. Aztán később – felnőttként – ehhez az jött, hogy jó volna egy olyan étkezési kultúrát meghonosítani itthon, mint ami ott van. Megint később már nem csak a mediterrán szokásokra gondoltam, illetve gondoltunk a férjemmel, hanem a nagybetűs halkultúrára, ami ugye távoli földrészekre, így például Skandináviára, Japánra is érvényes.

Ahol sok halat fogyasztanak, ott nem csak tovább élnek az emberek, hanem egészségesebben élnek tovább.

Akármerre jártunk a világban, mindig ezt a minőséget kerestük,

amiket most forgalmazunk. Mint meséli, a megannyi hatás közül Szardínia szigete volt Katalin és férje számára a legmeghatározóbb.

Szerencsémre én is sokat jártam a Mediterráneumban, de soha nem jutott eszembe, hogy konzervet egyek. Inkább reggel kimegyünk a piacra, veszünk valami halat, az árus, meg a helyi háziasszonyok kézzel-lábbal elmagyarázzák, hogyan kellene elkészíteni, visszamegyünk a szállásra, és megpróbáljuk. Még soha nem csalódtunk.

Egyszerű a dolog – bólogat a felvetésemre Katalin -, szerettünk volna hazahozni ízeket a tengerpartról, ebben az esetben viszont a friss hal ugye kilőve.

24 éve nem eszem húst, csak maximum halat, de azt reggel, délben, este.

Egyébként – teszi hozzá - még a hazahozás gondolata előtt muszáj volt venni konzervet, mert a szállodákban reggelire például nem szoktak halat adni.

És hát ugye van egy fontos különbség, mondja csillogó szemekkel: a kinti halkonzervek íze összehasonlíthatatlan a nálunk kaphatókkal. Ma egy szupermarketnek eladni egyenlő azzal, hogy a terméket az ember valamilyen szinten degradálja. És ebben maximálisan egyetértettek velünk a kinti cégek, amiket nem egy esetben több, mint száz évvel ezelőtt alapítottak – mondja Katalin. Aki szerint ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz termékek vannak a nálunk is megtelepedett multik polcain.

A Tonhalfutár szeptember 1. óta működik. Hogyan raktátok össze a kínálatot? – kérdezem. Óvatos duhajok voltunk, megpróbáltunk normális árakon belül maradni, ezzel együtt az indulás óta eltelt hónapok tapasztalata az, hogy a vevőink nem feltétlenül a moderált árakat keresik, hanem inkább a minőséget. Mi most egy kicsit a széllel szemben megyünk, egy olyan piacon próbálunk igényt generálni, ahol egy mindenki által jól ismert olasz cég kialakította az imidzsét, hogy az ő termékeik képviselik a legmagasabb minőséget. De attól, hogy ő van a legtöbb polcon, ez még nincsen így.

A mediterrán ízvilág az, ami közelebb áll a magyar gusztushoz,

a következő lépés a skandináv konzervek lesznek

– vázolja terveiket Katalin. Nem megosztóbb az ízük, inkább arról szól a történet – mondja -, hogy a dizájnjuk letisztultabb, egyszerűbb, ami nem feltétlenül hívóüzenet a magyar vevőknek.

Mindezzel együtt első körben három országból merít a Tonhalfutár kínálata: Portugália, Spanyolország, Olaszország – a legrégebbi, tradicionális cégeket keresték meg. Nem volt nehéz dolguk, mert egy portugál boltban a halkonzerv-kínálat térbeli kiterjedésre olyan, mint nálunk a vécépapír szekció, szorozva legalább kettővel. És ott van olyan halkonzerv is, amiből egy 200 grammos 15 euró. Ami durván ötezer forint. Sőt, a halkonzervek Rolls-Royce-ai akár 45 eurót is kóstálhatnak. Tíz dekás kiszerelésben.

A jó konzervgyár nem feltétlenül hazai vizekből származó halakkal dolgozik. Hanem „tiszta”, fenntartható tengerekből fogottakkal, és ezek a tengerek lehetnek a halfeldolgozótól akár többezer kilométerre is. Itt persze bejön a képbe az ökológiai lábnyom kérdése is, a

nagy kérdés, melyik a rosszabb: közeli, de lehalászott tengerszegletekben prédára lesni, vagy távolabbi, egészséges állományú vizekből származó alapanyagokkal dolgozni?

Nehéz lenne választ adni. Erről Katalin annyit mond, nem látnak a kulisszák mögé, de a fenntartható halászat feltétlen követői. Ilyen cégeket keresnek partnernek.

Ezek a gyártók művészi szinten tevékenykednek. Eleve a lehető legjobb minőségű halakkal dolgoznak, amik alkalmasint a kisebb méretűeket jelentik, kizsigerelik, leszedik a bőrüket, így kerülnek dobozba, amibe prémium minőségű olajat töltenek. Vagy éppen mást, mert

ugye nem csak olajos halkonzervek léteznek.

Az iparági szentháromság valahogy így ragadható meg: végy remek alapanyagot, dolgozd fel tökéletesen, majd tedd isteni lébe. Az itthon kapható átlagos konzerv halaiban benne van a gerincük, ami a hőkezelésnek köszönhetően fogyasztható, a minőségi gyárak viszont a mágnás multik orra alá dörgölik a kérdést: kell bele?

Azután kóstolunk. Végtelenül szubjektív műfaj ez, nem is untatnék vele senkit, egy biztos: az igazán jó halkonzervet bárki felismerheti, akár bekötött szemmel is. Aléltan távozom, közben megfogadom, hogy nem készítek összehasonlító vaktesztet a bármelyik boltban kapható halkonzervekkel, mert nincsen értelme. Kommersz, prémium – nem egy kávéház.