Életmód

Orbán Szilvia

2021. március 29.

Sandwich grófja, a Tatin-nővérek, Otto von Bismarck, Anna Pavlova, Dobos C. József… mennyi különböző életút és történet, de egy dolog összekapcsolja őket: mindannyiukról elneveztek egy-egy ételt is.

Valahol törvényszerű, hogy ahogyan az ember idősödik, elkezdi foglalkoztatni a halandóság kérdése is. Boncolgatni kezdjük az élet valódi értelmét, célját, s bár elfogadjuk a végességét, szeretnénk valamilyen nyomot is hagyni magunk után. Legősibb ösztöneink súgják például, hogy legyenek gyerekeink, és őket a tőlünk telhető lehető legjobb útravalóval lássuk el. Hogy majd, ha mi már nem leszünk, ez a „csomag” kísérje őket tovább. Az őseink belénk vannak kódolva, és ez egy olyan lánc, ami kimondatlanul is emléket állít családunk korábbi generációinak.


Aztán ott van a munkánk. Jó esetben ott is alkothatunk valami kiemelkedőt, maradandót. Ha igazán kiválóak vagyunk, a nevünket viselheti egyszer épület, utca, sport- vagy kulturális esemény, vagy… akár egy finom étel is! Mert mi is lehetne annál időtállóbb, mint egy milliók által kedvelt fogás?

Nos, ennek az egyik lehetséges útja az, hogy mi magunk rukkolunk elő egy olyan étellel, ami sokak tetszését elnyeri, és ami idővel, akár évszázadok múlva, igazi legendává válik. Hogy valóban mi voltunk a „feltalálók”, vagy csak mi tettük híressé az ételt, lehet, hogy mellékes is. Vajon John Montague, Sandwich grófja volt az első ember, aki egy kis húst pakolt két szelet kenyér közé? Valószínűleg nem, de az elismerés és a név már megkérdőjelezhetetlenül az övé. Ahogyan ez a helyzet Robert H. Cobb (Cobb-saláta), Caesar Cardini (Caesar-saláta), Ignacio „Nacho” Anaya (nachos), Alfredo di Lelio (fettuccine Alfredo), Stéphanie és Caroline Tatin (tarte Tatin), vagy a DeJonghe-fivérek (fokhagymás rák/shrimp DeJonghe) esetében is. Sylvester Graham (keksz) és James Salisbury (steak) annak idején

meg voltak róla győződve, hogy egy egészséges ételt „fedeztek fel”, de manapság a legtöbben inkább a tábortüzek mellett sütögetve emlegetik a nevüket

– elképzelhető, hogy ha látnák az utóéletüket, most kissé csalódottak lennének.

Aztán ott van Chen asszony esete, aki a XX. század fordulóján, Kínában vitt sikeres éttermet. Mégis, az általa feltalált tofus-chilis-szecsuáni borsos, chiliolajban tálalt étel nem az ő nevéről, s nem is arról a városról kapta a nevét, ahol először megkedvelték az emberek, hanem megalkotója megjelenéséről: így lett a ma már közkedvelt étel neve mapo, vagyis „ragyás öreg hölgy”.

Olyan is előfordul, hogy egy étel feltalálója annyira szerencsétlen, hogy a neve végzetesen hasonlít valakiére, aki még nála is jóval ismertebb. Szegény Louis Davenport, a hotel- és étteremtulajdonos, hiába alkotta meg tökéletes, gazdag ráksalátáját, a Louis-rákokat, a receptet később rendszeresen XIV. Lajos francia királynak tulajdonították. Senkit nem zavart, hogy a Napkirály már 150 éve nem élt, amikor Davenport egyáltalán megszületett; ha a Louis név felbukkan, a játszma már eldőlt. Vagy itt van Reuben Kolakofsky és Arthur Reuben kálváriája: mindketten magukénak mondták a Reuben-szendvicset, de ki tudja ma már, kinél volt az igazság?


Újabb út, ha egy híres konyhafőnök barátai vagy támogatói vagyunk. A neves francia séf, Marie-Antoine Careme például előszeretettel nevezte el ételkölteményeit nemes partónusairól. A New York-i Delmonico’s konyhájának legendás vezetőjét, Charles Ranhofert 30 éves pályája alatt a hírességek inspirálták, így születtek meg – többek között – a következő fogások: marhás pite Dickens módra, saláta Dumas módra, Sarah Bernhardt-torta. A New Orleans-i bűnügyi bizottság elnöke, Richard Foster az 1950-es években szívesen vezette le a munka során felgyülemlett feszültséget barátja, Owen Brennan éttermében, ahol a séf, Palul Blange egy nap a nevére keresztelt, fagyis-flambírozott banános desszerttel lepte meg, így a neve a mai napig közszájon forog.

Van olyan is, hogy valaki már annyira híres, hogy a szinte kötelezőnek érezzük, hogy egy étel is viselje a nevét. Arthur Wellesley, Wellington első hercege, és Tso tábornok annak idején elképesztő hadisikerekkel büszkélkedhetett, a mai kor emberének viszont lehet, hogy már ismerősebben cseng a róla elnevezett bélszín és csirke.

Egy könnyű és habos desszert ki másról is kaphatná a nevét, mint a kor egyik ünnepelt balerinájáról, Anna Pavlováról?

Az operaénekes Nellie Melba mindjárt két, egymásnak eléggé ellentmondó étel elnevezését is inspirálta: az ő nevét viseli a fogyókúrái idején gyakran fogyasztott száraz pirítós, illetve egy fagyis-őszibarackos krémdesszert is – utóbbi nyilván nem volt a diéta szerves része…

Viktória, angol királynőről számos ételt neveztek el, de ezek közül valószínűleg a Victoria sponge – ez az egyszerű, piskótás-eperlekváros-tejszínhabos torta – a legismertebb. A sakktáblára emlékeztető Battenberg-torta a brit királyi családba beházasodott német nemesi famíliáról kapta a nevét. (Őket a világ később Mountbatten és Windsor néven ismerte meg.)


Viktória kortársa, Otto von Bismarck nevét egy finom fánk is őrzi. Azok közül, akik a nagyvilágban most épp beleharapnak egy Bismarck-fánkba, vajon hányan tudják, hogy az államférfi nevéhez fűződik például a német egység megvalósítása?

A mezőgazdaságban is előfordul, hogy egy-egy termelő neve sikeres terméke elnevezésében él tovább. Enoch Bartlett körtéje, Dom Pérignon szőlője, Clément Rodier atya klementinje, és John McIntosh vagy Marie Ana „Granny” Smith almája mind ékes példák erre.


Íme tehát, néhány, a lehetséges utak közül, amellyel a nevünk a gasztronómia halhatatlanjai közé kerülhet. A lecke fel van adva, lehet választani.

Legújabb magazin számunk!

Megnézem Szeretnék előfizetni a magazinra