Ami számunkra a bejgli, az Milánó környékén a panettone. Legalábbis annyiban, hogy mindkettő karácsonyi sütemény, de a panettone – ha valaki nem ismerné – nem is diós, nem is mákos, hanem kuglófra emlékeztető, kalácsszerű sütemény.

Az igazi panettone tésztája élesztő nélküli kovásszal készül, hosszú, akár egész napos kelesztés után
sütik meg a mazsolával, kandírozott gyümölcsökkel dúsított tésztát, hogy a végeredmény könnyű, foszlós, nem morzsálódó süteménykupola legyen.

Lombardiában a hagyományos karácsonyi asztal kelléke,

reggelire a panettoneszeleteket sokan mogyorókrémmel, lekvárral tetézve fogyasztják.
A környéken más hasonló karácsonyi kalácsok is léteznek, a veronai – az alul kerek panettonéval szemben csillag alakú – pandoro is közeli rokona, de míg az inkább csak helyben ismert, a panettonét világszerte kedvelik.



A milánói karácsonyi süteményt Angelo Motta cukrászmester indította el a világhír felé. A helyi cukrászdák, pékségek kínálatában mindig fontos szerepet kapott, de Motta 1919-ben nyílt milánói üzemét egyenesen a panettonénak szentelte.

Úgy tartják, ő alkalmazta először a nagyon hosszú kelesztést, ennek köszönhető a Motta-panettonék látványos, a korábbi, kissé laposabb formához képest magasabb, kupolaszerű megjelenése.

                                               

Példáját követve 1925-ben Gioacchino Alemagna is megnyitotta saját panettone-cukrászatát, és a két versengő panettonemester hamarosan ipari méretekben kezdte előállítani a karácsonyi süteményt.

                                               

Egy üzemet kizárólag karácsonyi termékekre alapozni nem túl gazdaságos, ezért (mint ahogy bejglit is lehet ma már húsvétkor is vásárolni) Mottáék a 30-as években húsvétra is kreáltak egy kalácsot, amely ugyanolyan tésztából, csak mazsola nélkül, mandulás glazúrral készül, és laposabb, madarat idéző formában sütik.

A colomba pasquale („húsvéti galamb”) névre keresztelt kalács mára egész Olaszországban és a határain túl is sokfelé a húsvéti ünnepek tartozékává vált, így a panettoneüzemekben a termelés szeptembertől húsvétig – magát a karácsonyi időszakot leszámítva – szinte folyamatos.

Sok  cég nem is nagyon foglalkozik a karácsonyi, illetve húsvéti kalácson kívül mással, az év hátralévő hónapjait – az élesztő folyamatos életben tartása mellett – a következő szezonra való készüléssel, termékfejlesztéssel tölti. A választék szempontjából a panettone inkább a szaloncukorhoz hasonlítható:

az eredeti mazsolás-kandírozott gyümölcsös mellett sok más ízesítés (csokoládés, olívaolajas, mascarponés és még sorolhatnánk) létezik, a műhelyek minden évben előrukkolnak valami újdonsággal.

A második világháború után a kivándorló olaszok révén a panettone Európa más országaiban, Amerikában és Ausztráliában is megjelent. Az olasz gasztronómia divatossá válásával a nem olaszok körében is népszerűvé lett, mára a durumtésztához, a proseccóhoz és társaikhoz hasonlóan az olasz élelmiszerexport egyik sikerterméke.

A panettone hozzánk is begyűrűzött, a csemegeboltok mellett még a hipermarketek, diszkontláncok saját márkás termékei között is megtaláljuk. A helyi élelmiszer-előírások miatt az egyszerűbb olasz panettonékat is élesztő nélküli kovásszal, tartósítószer és színezék nélkül sütik, de azért panettone és panettone között minőségüket – és árukat – tekintve is jelentős különbségek lehetnek.

Mint minden élelmiszeripari termék esetében, az olcsóbb kivitelek itt is olcsóbb alapanyagokból készülnek, míg a kisebb, kézműves jellegű üzemek alaposan megnézik, melyik termelőtől vásárolják az alpesi vajat, a szabadtartású tojást, a délolasz citrom- vagy narancshéjat, és persze az alkalmazott technológia sem egyforma.

A panettonét szép, díszes csomagolásban árulják, így ajándéknak sem utolsó.

Az alapméret az egykilós, ezt egy átlagos család a két karácsonyi reggelen megeszi. Ha valamilyen oknál fogva mégis maradna belőle, az eredeti csomagolásba gondosan tegyük vissza – a természetes kovásszal készült süteménynek a kiszáradáson kívül más ellensége nincs, légmentesen csomagolva hónapokig eláll.