Június 24-én debütált a Netflix és a brit Channel 4 saját gyártású új főzős showműsora, az Őrülten finom, eredeti címén Crazy Delicious, amelyben hobbiszakácsok mérik össze tudásukat és kreativitásukat, hogy lenyűgözzék az étkek isteneit (és a nézőket) nem hétköznapi kreálmányaikkal.

A koncepció egyfajta MasterChef vetélkedő szürreális Alice Csodaországban vagy Willy Wonka dekorációba oltva. A két összetevőből egyértelműen a díszlet viszi el a prímet, kis túlzással az egész show-t. Az elvarázsolt kertben szinte minden ehető, a virágföld és a kavicsok csokoládéból vannak, a virágok valójában cukorkák, a forrásból prosecco folyik, olívaolajért pedig egy fát kell megcsapolni.

A győztes jutalma egy aranyalma, erkölcsi elismerés. A pénzdíj vagy tárgyi ajándék hiányát az magyarázza, hogy a műsor eredetileg a BBC megbízásából készült, amelynek állami televízióként az adófizetők pénzéből nincs erre forrása.

Alice-t a műsorvezető Jayde Adams Testesíti meg, így nagy T-vel, vagy ahogy ő maga fogalmaz:

 A stand-up komikusként ismert Adams kevés lehetőséget kap humora csillogtatására, szerepe az időmérésre és a csalódott vagy stresszes versenyzőkkel való együttérzésre korlátozódik, akik szinte elvesznek vigasztaló ölelésében. Ha valamit a kezébe vesz, legyen az locsolókanna, cserepes virág vagy pohár, abba jó eséllyel bele is harap. Ez alól talán csak régimódi stopperórája és a cukiságfaktor kedvéért jelenlévő kisállatok képeznek kivételt.

A háromtagú zsűri - az Étkek Istenei - fehér ruhában ülnek fent az “Olümposzon” egy asztal körül, ahonnan néha leereszkednek a földi halandók közé tanácsokat osztani vagy győztest hirdetni.

A zsűri nálunk legismertebb tagja Heston Blumenthal, a három Michelin-csillagos The Fat Duck séfje, (interjúnkat itt olvashatják vele) gasztro showműsorok gyakori szereplője, aki molekuláris gasztronómiai újításaival, meghökkentő ízpárosításaival vívta ki a szakma elismerését. Étterme 2005-ben a 50 Best listáján a világ legjobbja lett és további öt éven keresztül sikerült az első háromban maradnia. Olyan őrült kreációk köthetők a nevéhez, mint a szalonnás-tojásrántottás fagylalt vagy a csigás zabkása.

Carla Hall, az egyetlen nő a zsűriben, 2008-ban, az amerikai Top Chef ötödik szériájának versenyzőjeként tett szert népszerűségre, sziporkázó személyiségének és “cooking with love” filozófiájának köszönhetően. Egykori modell, séf, motivációs tréner, a Soul Food című bestseller szerzője.

A harmadik zsűritag, a svéd Niklas Ekstedt, a Tűz istene, saját nevét viselő stockholmi éttermében gyakorlatilag minden fatüzelésű kemencében, szabad tűzön vagy füstöléssel készül, az elektromos konyhai eszközök megjelenése előtti technikákkal.

Az első évad hat, egyenként 46 perces epizódja a Bohém barbecue, az Elemózsia elvitelre, a Príma piknik, a Szülinapi lakoma, a Villásreggeli és a Teadélután címet kapta a magyar verzióban.

Részenként három-három amatőr versenyző kap lehetőséget a bemutatkozásra. Civilek ugyan, de nem éppen kezdők: jó részük Instagram profilját több ezren követik, a harmadik részben feltűnő Samira kvázi sztárnak számít 832 ezer követőjével. Persze abból, hogy valaki képes csodásan fotókompatibilis ételeket készíteni, még nem következik, hogy jó szakács, de az ellenkezője sem.

Ha az ízeket is hozzá akarjuk képzelni, ahhoz nekünk, nézőknek is legalább olyan kreatívnak kell lennünk, mint a résztvevőknek. Már ha akarjuk. Egyes ízeknek ugyanis soha nem lett volna szabad találkozniuk a tányéron. Ilyen például a füstölt makréla és a csokoládé.

Minden epizód azonos forgatókönyv szerint épül fel, hiába az újdonságként beharangozott formátum, a feladatok ismerősek lehetnek más produkciókból. Az első körben egy teljesen hétköznapi alapanyagot (sárgarépa, banán, alma) kell az étel főszereplőjévé tenni. Az Istenek által legjobbnak ítélt ételt készítő versenyző 10 perc pluszidőt kap a következő feladat teljesítéséhez. A második kör egy mindenki által ismert egyszerű étel újragondolásáról szól. Az egyes esetekben inkább merényletnek tűnő kísérletezés áldozatává válik a hotdog, a bolognai spagetti vagy a sajtos melegszendvics.

Szerencsére vannak példák egészen zseniális ötletekre is. A pizzavulkán ilyen, a füstöt imitáló szárazjégtől eltekintve sem nehezen beszerezhető alapanyagot, sem különleges eszközöket, sem komolyabb technikai tudást nem igényel az elkészítése, mégis a gyerekzsúrok fő attrakciója lehet. A harmadik körbe már csak két versenyző jut tovább, nekik egy pazar lakomát kell rittyenteniük meghatározott témában, úgymint barbecue, piknik vagy szülinap. Itt is akadnak érdekes próbálkozások - például ez utóbbi részben a 3 in 1 emeletes torta, amely a teljes szülinapi menüt magában foglalja - de olyanok is, amelyektől a dietetikusoknak összeszalad a szemöldöke…

Adams drámai hangon gyakran figyelmezteti az idő múlására a versenyzőket, de ez inkább csak dramaturgiai elem. Az alapanyagok összegyűjtésére nincs megszabott időkorlát, és a későbbiekben is hozzáférhető az elvarázsolt kert, ha valami mégis hiányozna. Főzésre is jócskán jut idő, az egyes feladatokra kettő, másfél, illetve négy órájuk van a versenyzőknek, ami nem kevés. Ennek ellenére egy alkalommal sem látunk olyat, hogy valaki mondjuk, két perccel hamarabb végezne a feladatával, az utolsó másodpercig kapkodva dolgozik mindenki, ahogy ezt a hasonló műsorokban már megszokhattuk.

Az egész vetélkedés a jóindulat és segítőkészség szellemében zajlik, nyoma sincs mesterségesen gerjesztett konfliktusoknak, néha egy-egy kieső hangot ad ugyan csalódásának, de még ez sem igazán jellemző. És ezzel nincs is baj. De a műsorvezető anyáskodása egy idő után csöpögőssé, gyakran visszatérő poénjai erőltetetté válnak.

A zsűritagok elvárásai ismétlik egymást, ritkán szolgálnak praktikus tanáccsal, amiből a néző is tanulhat. “Bátraké a szerencse” és “Egy fotóval nem lakunk jól” típusú közhelyekből sincs hiány. Az, hogy mi számít őrültnek, szintén nem világos, sok esetben mindössze arról van szó, hogy egy sósnak ismert étel édes változatát készítik el a versenyzők. A szereplők és a műsortémák párosítása kapcsán találkozunk néhány ügyes szerkesztői húzással, ami extra fűszerezést ad a játéknak: az olasz származású versenyzőnek kell újragondolnia a bolognai spagettit, ami egyáltalán nem bizonyul előnynek, egy másik résztvevő nem szereti a gombát, naná, hogy azzal kell kezdenie valamit, a magát remek szakácsnak tartó Heston-rajongónak pedig nem sikerül kivívnia idolja elismerését..

Összességében a Crazy Delicious kellemes családi szórakozást nyújt, de ne legyenek nagy elvárásaink, a vacsoraötlet nem innen fog érkezni. A show legerősebb eleme vitathatatlanul a mesebeli díszlet, ahol (majdnem) minden ehető, a földből kirángatni és fonott kosárba tenni a póréhagymát pedig összehasonlíthatatlanul szimpatikusabb, mint egy inox tálcára gyűjteni a recept hozzávalóit egy hűtőkamrából. Az ételekhez készített illusztrációk segítenek megérteni a versenyzők elképzeléseit, és megmutatják, hogy hiába a gondos tervezés, a valóság néha nagyon messze van attól, amit elterveztünk. Pont az ilyen túlvállalásból, rossz időgazdálkodásból, feledékenységből eredő tökéletlenségek teszik emberivé és szerethetővé ezt a műfajt. A összeválogatott szereplők sokfélék, mind kulináris örökségüket, mind szakmai hátterüket tekintve, ez a fajta multikulturalitás sokat hozzátesz ahhoz, hogy a néző maga is kedvet kapjon a kísérletezéshez és a leghétköznapibb ételt is - akár szó szerint - más színben lássa.

A Netflixen újnak számító első évadot januártól már leadták az Egyesült Királyságban a Channel 4-on, ahol beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Még nem eldöntött tény, de szó van a folytatásról, amely magával hozhat némi változtatást, újabb showelemeket és esetleg értékesebb díjakat.