A titokzatos Worcestershire-szósz

Az elegáns hangzású név kifinomult és sokoldalúan használható ízesítőt takar.

John Wheeley Lea és William Henry Perrins gyógyszerészek 1823-ban indították közös vállalkozásukat, a worcesteri Broad street 68. szám alatt nyitott patikában a gyógyszerek mellett gyógynövényeket és fűszereket is árusítottak.

A megyéről elnevezett szószukat 1837-ben tették ki először a polcra. Worcester városát a Severn folyó köti össze a forgalmas bristoli kikötővel, ezt kihasználva a jó üzleti érzékkel megáldott két patikus az óceánjárókon is népszerűsítette termékét:

a személyzet jutalékot kapott, ha a szószosüvegek kikerültek az étkezőasztalokra, és az utasok természetesen otthonra is megvásárolhatták.

A módszer bevált, a szószt a gyarmatbirodalom minden sarkában megkedvelték. 1842-ben 636 üveggel tudtak eladni belőle, két év múlva már 31 ezer palackot töltöttek meg a patika hátsó traktusában. 1845-ben külön üzemet hoztak létre a szósz gyártására, 1866-ban a patikát eladták, és innentől fogva csak a világszerte egyre népszerűbb szósznak szentelték munkásságukat. Az egyre növekvő igények kielégítésére 1897-ben már gyárat építettek, a Midland roadon lévő üzem a mai napig működik.

Jó patikusként a szósz egészséges voltát, a gyomorra, emésztésre gyakorolt kedvező hatását is hangsúlyozták,

de alapvetően sokféle ételhez – mártásokhoz, halakhoz, currykhez, steakhez, vadhoz, „teknőstől a marháig” mindenféle húshoz – ajánlották.

A titokzatos szósz népszerűvé tételéhez egy érdekes keletkezési legenda sem ártott. A patikusok története szerint a megyében élő egyik nemes adta nekik a receptet, ezért is kapta a szósz a Worcestershire nevet. Egész pontosan Lord Marcus Sandys, Bengál egykori kormányzója hozta magával a receptet Indiából az 1830-as évek elején, és megkérte a két patikust, állítsák elő számára a belsőleges folyadékot.

A patikusok megkeverték az elegyet, de nem ízlett se nekik, se a megrendelőnek (más verzió szerint a lord érte sem ment), így a szószoshordó a pincében maradt. Másfél év múlva került újra a kezük ügyébe, belekóstoltak, és láss csodát, a korábban vad, erős ízű kutyulékot az idő harmonikus, nemes szósszá szelídítette.

a három fő alapanyag közül a fokhagymát és a lila hagymát 10-18 hónapig malátaecetben áztatják,a Spanyolországból érkező szardellát pedig évekig sóban pácolják.

Ezt követően pépesítik, és a többi hozzávalóval – legfőképpen melasszal, tamarindkivonattal, fűszerekkel – elkeverve még néhány hétig pihentetik, majd pasztörizálás után mehet is a lé a kisebb-nagyobb üvegekbe.

Egy 1876-os bírósági döntés szerint a Worcestershire elnevezés nem tekinthető védett márkanévnek, így bárki forgalmazhat ilyen néven szószt. Ezzel a lehetőséggel sokan élnek is, így se szeri, se száma a világszerte hasonló néven kapható szószoknak, de ezek többsége érlelés nélkül, az eredeti recepthez
képest olcsóbb alapanyagokból próbál valami hasonló ízt produkálni.Akár a lordtól volt a recept, akár a patikusok kísérletezték ki, a Lea & Perrins-féle szósz tényleg jól sikerült felfedezés. A pácolt szardella adta halszószos, umamis jelleg az érlelt hagymák ízmélységével és finom savaival egyesül, mindezt a melasz testes édessége, a tamarind fanyar gyümölcsössége, a fűszerek (szecsuáni bors?, szegfűszeg?, koriander?, citrushéj? – ki tudja, a recept titkos) aromái fokozzák. Kicsit mintha balzsamecet, hal- és szójaszósz lenne egyszerre, fűszerekkel „megbolondítva”.

Tényleg szinte mindenhez, húsleveshez, páclevekhez, hal- és húsételekhez, mártásokhoz, de egyszerű tükörtojáshoz is bevethető, töpörtyűt is lehet benne tunkolni. A Bloody Mary, a cézársaláta vagy a walesi nyúlnak becézett angol sajtos toast szokásos hozzávalói között is megtaláljuk.

Az ízeket adó apró részecskék leülepednek az üvegben, ezért használat előtt felrázandó.