Vajon a szakácsok, az ínyencek, a torkosok, a nagytorkúak, a hobbiséfek, a kertigrillezők, a sütikirálynők, a házisörfőzők, a disznóvágók, a kolbásztöltők mióta tartják magukat „epikureistának”?

Vajon a szakácsok, az ínyencek, a torkosok, a nagytorkúak, a hobbiséfek, a kertigrillezők, a sütikirálynők, a koktélrázók, az erkélyen fűszert nevelők, a házisörfőzők, a disznóvágók, a kolbásztöltők, a macaronhuszárok, a két lábon járó fröccslexikonok, a főzelékfalók, a lekvárnagyik, a koviubipapik, szakácskönyvbúvárok, a home-pékek, a húszabálók, a lecsómacsók, a vegáncsajok, a pácmesterek, a borsznobok, a leveshősök, a mártáshercegek, a fűszerkertészek, a pestódigók stb. (egyszóval gasztroarcok)
mióta tartják magukat „epikureistának”?

Nincs alkalmasabb pillanat ezt a látszólag lényegtelen, valójában azonban megkerülhetetlen kulináris kérdést feltenni, mint éppen farsangkor, amikor minden emberből kibújik az ínyenc, a torkos, a nagytorkú, a hobbiséf, a bentigrillező, a sütikirálynő, a koktélrázó, az erkélyen fűszert nevelő, a házisörfőző, a disznóvágó, a kolbásztöltő, a macaronhuszár, a két lábon járó fröccslexikon, a főzelékfaló, a lekvárnagyi, a savanyúubipapi, a szakácskönyvbúvár, a home-pék, a húszabáló, a lecsómacsó, a vegáncsaj, a pácmester, a borsznob, a leveshős, a mártásherceg, a fűszerkertész, a pestódigó stb. – egyszóval (kettővel) a farsangi gasztroarc!

A kérdésre az első válasz: nem tudjuk pontosan. Az viszont biztosan igaz, hogy a világgasztronómia történetét olvasgatva lépten-nyomon erre bukkanunk: a válogatott lakomák és vég nélküli tivornyák rajongói folyton-folyvást az egy Epikuroszra hivatkoznak. Azt mondják, ők „epikureisták” – s még véletlenül sem azt, hogy ők apiciusisták, lucullusisták, trimalchisták…Ezt mondják – a minőség és a mennyiség megszállottjai egyaránt. Vajon Epikurosz mit szólna mindehhez? Örülne neki, vagy éppen ellenkezőleg, bosszantaná?

Szederkényi Olga Auguste Escoffier-ről szóló esszéjében olvasható: „1911-ben megszületik gasztronómiai magazinja Londonban: a Le Carnet d’Épicure (Epikurosz naplója). 1914-ben megvalósítja régi álmát és megrendezi az Epikureisták vacsoráját: 147 városban körülbelül tízezer vendégnek szolgálják fel ugyanazt a menüt.”

Szóval minden idők talán legnagyobb séfjének, Escoffier-nek korában (a múlt századforduló idején; az európai gasztronómia aranykorában) már dühöngött a szokás: a kulinaristák „leepikureistázása”.

Vagy itt egy másik példa: minden idők egyik legnagyobb gasztrozófusáról, Az ízlés fiziológiája nagyszerű szerzőjéről, Jean Anthelme Brillat-Savarinről olvasom ezt a mondatot: „Az ízlelés által nyújtott élvezetek taglalásában mindent áthat az étkezés örömeit élvező és élvezettel tárgyaló epikureista szemlélete.”

De nemcsak írásban tartja magát e közhely, élőszóban is gyakran találkozni véle: „a férjem egy igazi epikureista: minden hétvégén egy tízliteres lábosban főz valami indiait vagy thait, és közösen felfalják a haverjaival, akik szintén mind gourmand-ok.” De lássuk, mit mond minderről maga Epikurosz.

A Kert filozófusa

Az epikureisták atyja Krisztus előtt 341-ben (filozófiai időszámítás szerint: Szókratész után 128-ban) született, valószínűleg Szamosz szigetén, és egészen biztosan itt nőtt fel, apja tanító volt. Már kamaszkorában filozófiával foglalkozott, harmincévesen iskolát alapított, mely 307-től Athénban működött. Vett egy házat jókora kerttel, és a szabad ég alatt beszélgetett tanítványaival a kellemes élet mibenlétéről. Így lett ő „a Kert filozófusa”. A közélettől, politizálástól tökéletesen elzárkózó (jelszavuk: „Élj rejtve!”), szerény módon élő, egyesek szerint filozofálás közben földet művelő Kert közössége egyre csak nőtt: tanítványok, barátok, gyerekek, rabszolgák, nők. Talán valahogy úgy festettek, mint a közelmúlt hippikommunái vagy a jelen krisnásai.

Epikurosz meglehetősen szerethető gondolkodó: szelíd, okos és megnyugtató. „A görög szemlélődő élet bölcs derűje – szemben az őrült hatalomvággyal – tán sehol sem nyert ilyen megkapó fogalmazást” – írja róla fordítója, Kövendi Dénes.  Epikurosz – nagyon leegyszerűsítve – azt állítja, hogy a boldogság nem más, mint egyfajta nyugalom (ataraxia), melyet úgy érhetünk el, ha megszabadulunk a (testi és lelki) fájdalomtól, a halálfélelemtől és az istenektől való félelemtől.

Azt is megmondja, hogyan kell ezt csinálni. A haláltól nem érdemes, nincs értelme félni – mondja Epikurosz, hiszen: „A halál egyáltalán nem tartozik ránk, mert ami feloszlott, az már érzéketlen, az érzéketlen pedig egyáltalán nem tartozik ránk.” Vagyis no para, hiszen: „ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé”. Egyszerű ez, mint a faék vagy a szűzlecsó. Ezzel a halálfélelemmel meg is vagyunk.

Nézzük az isteneket. Epikurosz nem tagadja az istenek létezését, de teljes tévedésnek tartja azt a vélekedést, mely szerint az istenek az emberek világával foglalkoznak, és abba – alkalomadtán – beleavatkoznak. Az istenek ugyanis halhatatlan, boldog nyugalomban élnek, és az emberekre rá se hederítenek, így aztán félni vagy bármit is remélni tőlük – felesleges. „Az Isten semmivel sem törődik. Tehát nem hatalmas: mert aki hatalmas, annak gondjai vannak.” Világos, mint a vakablak vagy a Pilsner Urquell. Ezzel az istenektől való félelemmel is megvagyunk.

Most jön a fájdalomtól való szabadulás – ez az, ami most minket leginkább érdekel, hiszen témánkba vág. „A gyönyörök nagyságának határa: minden fájdalom kiküszöbölése. Ahol a gyönyörűség jelen van, ameddig csak jelen van, ott nincs semmi testi, sem lelki fájdalom, sem mindkettő együttvéve” – így hangzik Epikurosz III. alapelve.

Tehát a gyönyör: fájdalomcsillapító. És addig rendben van a gyönyörök hajkurászása, amíg van fájdalom. De – sajnos vagy nem sajnos – ha megszűnt a fájdalom, és a gyönyörűség jelen van, nem kell több öröm. Kész, ennyi. A gyönyör felső határa: a nélkülözési fájdalom megszüntetésének adagja. „Zeusszal versenyezhetünk boldogságban, ha kenyerünk és vizünk van.” De nincs is értelme ennél több gyönyört magunkhoz venni, mert:

„A hús [test] gyönyöre nem növekszik, ha egyszer a nélkülözés okozta fájdalmat kiküszöböltük...” – Ennél a résznél a magukat „epikureistának” valló séfek, ínyencek, nagyevők, korhelyek, gasztrobloggerek, étteremkritikusok, háziasszonyok, kocaszakácsok és konyhalányok stb. (egyszóval gasztroarcok) már rosszat sejtenek.

Kenyér és víz

Máshol ezt olvassuk: „Az egyszerű ételek a drága lakomával egyforma élvezetet nyújtanak, ha egyszer a hiányérzetben rejlő fájdalom teljesen megszűnik.” (Vajon mit szóltak volna a párizsi Ritzben vagy a londoni Carltonban a sztárok, királyok, üzletemberek, művészek, gourmet-k stb., ha Escoffier a rendelésük után ezt üzeni vissza nekik a konyhából – mondjuk egy vajas pirítós és egy főtt tojás kíséretében?)

Epikurosz egészen világossá teszi gasztronómiai álláspontját: „Kenyér és víz a legmagasabb fokú gyönyört nyújtja, amikor valaki a szükségben veszi magához. Az egyszerű és olcsó ételek megszokása tehát az egészségünket teljessé teszi, s az embert az élet szükségszerű követelményeivel szemben csüggedetlenné alakítja […] Végül rettenthetetlenekké tesz bennünket a szerencse változásaival szemben. / Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalmaktól, lelkünk pedig a zavaroktól.”

No lám, a cikk elején feltett kérdésre itt a pontos (2.) válasz. „Vajon mióta tartják magukat a szakácsok, az ínyencek, a torkosok, a nagytorkúak stb. (gasztroarcok) epikureistának?” – Hát Epikurosz óta!
A görög bölcselő így folytatja: „Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások s nem az élvezethajhászás, a gyermekek vagy asszonyok vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal nyújt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelket.”

Szóval (gyengébbek kedvéért) foglaljuk össze: az epikureista nem jár Escoffier lakomáira, nem olvassa a gasztronómiai lapokat, nem tesz a csülkös pacalba még körmöt is, nem vadászik Michelin-csillagokra, nem cimborál a hentesével némi friss borjúlábszárak reményében, nem cserél az anyósával recepteket, nem tud órákig válogatni az ázsiai fűszerboltban, nem rendel a cukrászdában Pêche Melbát, és főként: nem ragaszkodik hozzá, hogy mindenképpen jéghatytyúban tálalják (ahogy azt Escoffier tette) – hanem elvonultan él és filozofál a Kertben, közélettel, politikával nem törődik, megszabadul félelmeitől (istenek, halál stb.), az istenek boldog nyugalmát próbálja elérni és utánozni, legfőbb értékei az okosság, a barátság, a bölcsesség, az igazságosság stb. – és mindeközben száraz kenyeret majszol, hozzá esővizet kortyol – mint egy átkozott pietista –, hogy éhét s szomját elverje. Ennyi.

Tiszta ügy: egy közkeletű félreértés áldozatai vagyunk. Mi, akik epikureistáknak hittük magunkat, nem vagyunk azok. Tévedtünk, használtunk egy szót, de nem olvastuk magát a szerzőt. (E hibát már sokan leleplezték, például Durant 1926-os filozófiatörténetében: „Epikuros tehát – nem epikureánus.”) Van ilyen. Bocs. Oké, ennyi, lépjünk tovább. Vagy talán mégsem. Vagy ne ilyen gyorsan.

A gyönyör határa

Mert azért vannak az ügyben még nyugtalanító részletek.

1. Ha Epikurosz szerint a kenyér és víz után nincs is szükség már semmire (mert minden megoldódott, zeuszi nyugiban ömlik szét bennünk a boldogság, meg különben is, úgysem fokozódik tovább a gyönyörűség), akkor miért mondja azt, hogy az egyszerű és olcsó ételekhez való hozzászokás azért is jó, mert ha utána „nagyobb időközönként drágább lakomához jutunk, nagyobb élvezetet nyújt”. Miért nyújtana nagyobb élvezetet? Most mondta, hogy nem nyújt nagyobbat. A kenyér és a víz már a legfelső, zeuszi szint. Nincs feljebb. Különben is, honnan tudja? Ha ő ugye csakis kenyéren és vízen… Mindenesetre meglepő kijelentés. És zavaros. És gyanús. (Russell filozófiatörténetében olvasom, hogy egy barátjának Epikurosz ezt írta: „És küldjetek eltett sajtot, hogy ha ünnepelni akarok, tudjak.” Mi? Ünnepelni?? Sajtot???)

2. Ki dönti el, hogy az én fájdalmam mennyi gyönyör után múlik? És ha nálam csak egy fél ropogós kacsa (+ knédli, + káposzta, + szekszárdi vörösbor) elfogyasztása után múlik „a hús fájdalma”, és nem egy szelet kenyér és egy pohár víz után? Akkor mi van? Fájdalomküszöb és fájdalomküszöb között egyénenként nem lehet különbség?

3. Állítólag Epikurosz szörnyű fájdalmak után halt meg, vesekő kínozta. A sors abszurd feketehumora, hogy aki a kenyéren és vízen túli evés-ivás ellen prédikált egy életen át, halála előtt (71 évesen, Kr. e. 270-ben, Athénban) éppen hólyagját és beleit fájlalta. („Olyan éles fájdalom gyötör a hólyagomban és a beleimben, hogy ez már nem tarthat így tovább.”) Ennél még furcsább az, amit Hermipposz ír, miszerint Epikurosz halála előtt beült egy meleg vízzel teli bronzkádba, és haláláig bort ivott. Bort? Akkor mégse elég a víz? Vagy nem mindig elég? Van olyan fájdalom, amire bor kell? Akkor van olyan fájdalom is, amire ropogós kacsa? Hogy akkor fájdalom és fájdalom között mégis lehet különbség? Hogy akkor a gyönyör maximális határa is mozoghat? Már nem is tudom, mit gondoljak!

4. Végezetül az is rendkívül meglepő, hogy a végén, ha a többi ínyencről, gasztrománról, gourmand-ról és egyéb korhelyről nem is, de Escoffi er-ről (a szakácsok királyáról, a királyok szakácsáról, az haute cuisine fejedelméről, számtalan feledhetetlen luxusfogás feltalálójáról, a fine dining ősapjáról) valóban kiderült, hogy ő tényleg epikureista volt (a szó eredeti értelmében). Már ami az étkezését illeti. Utolsó interjújában ezt mondja: „Általában a szakács minden érzékszerve, agya, szeme, füle, szája tele van az ételek illatával, receptjeivel, gondolatával. Megevésükre már ritkán szánja rá magát. Minden ínyencségét beleadta megcsinálásukba. Én magam általában csak igen egyszerű ételeket eszem: vízben főtt krumplit, egyszerű főzelékeket. Azt hiszem, minden szakács így van ezzel.”