Hihetetlen, de már az egyiptomi fáraók sírkamrájában találtak aszaltszilva-maradványokat. Nekünk is az egyik legrégebbi gyümölcsünk, az Árpád-kor óta ismerjük.

Tiszaháton, Szatmár-Beregben nincs olyan kert, ahol legalább néhány fa ne lenne. A penyigei szilva augusztus második felében, a nemtudom szilva (azért nem tudom, mert a legenda szerint senki nem tudta megmondani, milyen fajta) szeptember elején érik. Apró szemű, gömbölyű, hamvas, nem magvaváló. A lekvárkészítésnek Szatmárban évszázados hagyománya van. Nyár végén az érett gyümölcsöt botokkal verik le a fa alá terített ponyvára, fateknőben többször átmossák, szűrőn lecsöpögtetik, ciberét készítenek belőle. Majd egy katlan feletti hatalmas vörösréz üstben tizenkét órán át, folyamatos keverés mellett (ehhez kell a híres kavaróvitorla) addig főzik, amíg már olyan sűrű, hogy nem esik le a kanálról. Aztán szűrőn áttörik. Cukrot, tartósítószert nem adnak hozzá.

A magyar embernek a szilvalekvár az otthon biztonságát -jelenti. Ilyen értelemben említi az Erőltetett menet című versében -Radnóti Miklós is:

Szeptemberi számunkban nem véletlenül kerül terítékre a szilva. És nem véletlenül szerepel a címlapon mákos szilvás gombóc, amit Spanjevic Igor készített. Vajon akad-e a magyar médiában még egy művészeti vezető, aki gombócot és szilvalekvárt főz?

Egy jobbféle spájzban – Márai Sándor szerint – négyszáz üveg sorakozik a polcokon.

És az idők fenyegetettségét figyelve nem árt berendezkedni az önellátásra.

Ezt teszik őrségi riportalanyaink is. Borbás Marcsi, aki nemrég végleg ide költözött, és amikor a maga művelte kertjén végigvezet bennünket, világossá válik, miért a fáradtság: tavasztól télig nem mutatkozik a zöldségesnél, azt eszi, amit a kert ad.

Ugyanezt teszik a Vadvirág méhészet tulajdonosai is a Vendvidéken, évtizednyi tapasztalat birtokában ráadásul hasznos tanácsokkal szolgálnak azoknak, akik még csak most készülnek erre a kalandra. Szerintük a generációváltások során át nem örökített tudást kell újratanulnunk, hogy éljünk és túléljünk.
Ahogy a dolgokat, úgy az ételeket sem kell túlbonyolítani, ez derül ki Bácskát és Baranyát bemutató anyagunkból is. A horvát–magyar–szerb torkolat különleges vidék. Alapanyagban gazdag, pénzben szegényes, tradícióiban szigorú, maga a füstös konyhák világa.  

A füstösség csárdáinkra szintén jellemző volt. Ezek modern változatai olyanok, mint a hamis gulyás. Meg lehet enni, de nem igazi. A hiteles viszont megismerhető a Csárdák népe című írásunkból, amelyből megérthető a puszta logikája is, hiszen aki ezt nem érti, nem tud magyarul.

A magyar virtus ott van Erdei Gergely munkáiban is. A nemzetközi hírű tervező

a Guccinál töltött évek után olyan saját asztali kollekcióval és terítékkel rukkolt elő, hogy az már-már a Hermès, a Dolce & Gabbana vizuális világával vetekszik.

Bár munkáin az olasz életérzés markáns nyomot hagyott, kagylóval díszített tányérjait hazai manufaktúrában készítik, azokon a magyar festési technikák egyértelműen tetten érhetők.

Szó esik még lapunkban a híres bezdáni paprikatermelőkről, a pankomorzsáról, Schäffer Erzsi írásából kiderül, mi az a tejbegrizzly, sütünk-főzünk almából és céklából, elvégre a sütőtökös édességeken és a répatortán kívül is van zöldséges desszert.

Legfrissebb lapszámunkban minden napra jut egy írás. A régi konyhabölcsességet nyugodtan megfordíthatjuk: nem több nap, mint kolbász, hanem több kolbász, mint nap.