Azt mondják, reneszánsz ember. Operaénekes, karmester, zeneszerző, fotográfus. A világhírű argentin tenor, José Cura a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek vendégművésze, nemrég Budapesten tartották Montezuma és a rőthajú pap című operájának ősbemutatóját. A premier előtti napon meghívtuk a Centrál kávéházba ebédelni. Alaposan átolvasta az étlapot, mint egy partitúrát.

– Sajnos nem ismerem jól a magyar konyhát, mit ajánl, mit kóstoljak?

– Harcsapaprikást vagy kacsacombot.

– Akkor inkább a kacsát. Mi argentinok húsevők vagyunk. A pampák országából jövök, ahol a marhahús a fő étel.

– És köretnek jó lesz a káposzta? A magyarok párolt káposztával eszik a kacsát.

– Megkóstolom, de ha jó a hús, akkor semmi szükség köretre. Legalábbis az argentin steakhez nem eszünk semmit, legfeljebb egy kis zöldsalátát.

– Otthon is steaket süt?

– Hát persze. Van egy 25 négyzetméteres rostsütőm és egy agyagkemencém. A roston sül a steak, a kemencében pedig a bárány vagy a malac. Addig sütöm, amíg olyan omlós lesz, hogy szétesik. Olyan íze van, hogy vétek bármi mást enni hozzá.

– És mivel fűszerezi?

– Semmivel. A jó húst csak sózni kell. Akkor fűszerezünk, ha el akarjuk venni a hús ízét. De a húsnak első osztályúnak kell lennie.

– És milyen egy argentin húsvéti menü?

– Akkor is csak hús van. Húsvét vasárnap felfűtöm fával a kemencét, beteszem a tejes bárányt és délután kiveszem. A lényeg, hogy csonttal együtt sütöm, nagyon lassan, hogy a csontból átmenjenek az ízek a húsba. Legalább öt-hat órát sül – vágni sem kell, kézzel ehető, olyan omlós. Egy kiló húst számolok fejenként. Persze vannak családtagjaim, akik krumplisalátát esznek hozzá.

Argentínában divat a húsos táska is, de szerintem semmi értelme. Ha kenyeret vagy krumplit eszünk hozzá, akkor ebéd után meg sem tudunk moccanni. Pedig a húsvét nem az evésről szól.

A feleségem nagyon vallásos, a nagyhét alatt komolyan vesszük a böjtöt, és alig várjuk a vasárnapot, amikor az egész család összejön, a gyerekeink hazarepülnek Londonból, illetve Bordeaux-ból. Az otthonunk ilyenkor szinte átjáróház, annyian jönnek hozzánk.

– Szokott énekelni főzés közben?

– Á, dehogy! Otthon sohasem énekelek, mert akkor a kutyám elkezd ugatni. Két kutyánk van, és az egyik annyira muzikális hogy be akarja bizonyítani: erősebb hangja van, mint nekem. Mondja is a feleségem, hogy ezt fel kellene tenni a YouTube-ra, nagyobb sikerem lenne a duettünkkel, mint a koncertjeimmel.

– Pedig hírnevet márt szerzett. Melyik a kedvenc operaháza?

– Ilyet nem szabad kérdezni. Ez olyan, mintha azt kérdezné, hogy melyik a kedvenc gyerekem.

– És a kedvenc szerepe?

– Sok mindentől függ. Az biztos, hogy eddig az Otellóval volt a legnagyobb sikerem. 1997-ben debütáltam, Claudio Abbado olasz karmester és zongoraművész mondata azóta is a fülemben cseng:

„Új Otello született.”

De szeretem a Turandotot, a Toscát és a Traviatát is. Eleve imádok mások bőrébe bújni. A gond csak az, hogy ma már több pihenésre van szükségem. Régen évente 120 fellépésem volt, de fizikailag nagyon megerőltető két-három naponta színpadra lépni.

A hangszálaimnak is kell a pihenés, fizikailag és mentálisan is szükségem van rá. És akkor még nem beszéltünk az operák nagy paradoxonáról, hogy sok esetben 60 évesen kell 20-30 éves szereplők bőrébe bújni.

Vegyük például Alfredót a Traviatából. Egy jóképű fiatalember, és hiába nagyobb a tapasztalatom, hiába énekelek technikásabban, mint egy fiatal énekes, a közönséggel el kell hitetni, hogy én vagyok Alfredo. És azt is észrevettem, hogy változott a közönség, a fiatalokat már zavarja, ha idősebb szólista énekli a fiatal szerepet.

– Térjünk vissza az evéshez. Hogyan lehet evés közben énekelni? A Toscában Scarpia vacsora közben énekel.

– Szerencsére nem vagyok bariton és nem kell énekelnem Scarpia szerepét, de a rendezőnek meg kell oldania, mert teli szájjal tényleg nem lehet elénekelni egy áriát. Egyszer velem is történt egy kellemetlen eset – szerencsére még nem voltam szólista, kórusban énekeltem. Egy vasárnap délelőtt zajlott a Don Giovanni előadása, az utolsó felvonásban mi alakítottuk a zenészeket, és már mind nagyon éhesek voltunk, amikor a színpadon megláttuk a lakomához megterített asztalt. Mindenki nekikezdett lakmározni, és nem vettük észre, hogy közben felengedték a függönyt. Abban a pillanatban egytől egyig elkezdtünk köpködni, volt, aki teli szájjal énekelt… Jó nagy botrány kerekedett.

– Mondhatjuk azt, hogy a művészek, főleg a tenorok fogékonyabbak a finom ételekre? Pavarotti példája közismert…

– A művészek nagyon érzékenyek, szeretjük a szépet, a pazar festményeket, a jó ételeket,

de mindez veszéllyel is jár. Egy szólistának nagyon stresszes a munkája és tudjuk, hogy az evés az egyik legnagyobb veszélyforrás. Pavarotti is sokat szenvedett. Nagyon szeretett enni, de mindig azt mondta, hogy „amikor megeszek egy tál tésztát, fél kilót hízom”. Fiatal korában sportolt, ha jól tudom, kosárlabdázott, láttam egy fényképet 20 éves korából, rá sem lehet ismerni. Én is sokat küzdök, nehéz ellenállni a jó falatoknak, ráadásul az evés valóban segít a stressz elviselésében.

– De ha csak húst eszik, az önmagában nem hizlal. Sőt, a legdivatosabb fogyókúrák épp a húsevésről szólnak.

– Sajnos azért sok kenyeret is eszem, főleg mert a kenyeret magam sütöm. Otthon a kemencében, de amikor úton vagyok, akkor sem veszek bolti kenyeret. Nem szeretek szállodában megszállni, ha kicsit hosszabb ideig vagyok egy városban, inkább lakást bérelek. Budapesten a Belvárosban szoktam lakni, az első utam most is a Vásárcsarnokba vezetett, vettem lisztet, élesztőt, és sütöttem a kenyeret.

– A magyar konyháról mi a véleménye?

– Igaz, hogy lassan húsz éve járok Magyarországra, de a gulyáson kívül alig ismerek magyar ételt. Nem szeretek étterembe járni, inkább magamnak főzök. A modern éttermekben olyan zaj van, hogy nem lehet beszélgetni. Vagy a pincér zavar meg, vagy a szomszéd asztalnál ülők miatt kell kiabálni. A hangomat is féltem. De ugyanez a helyzet Madridban, ahol élünk, ott is inkább hozzánk járnak a barátok. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára a belvárosban.

– Akkor most kóstoljuk meg a dobos- és az Esterházy-tortát. Hogy ízlik?

– Emlékeztet a bécsi kávéházak süteményeire. A kávéházakat nagyon szeretem. Emlékeztet Buenos Airesre is, ahol szintén nagyon gazdag a kávéházi kultúra. Argentína fővárosa azért is különleges, mert a világ minden tájáról érkeztek bevándorlók. A felmenőim olasz, spanyol és libanoni betelepülők voltak. A város különböző negyedei őrzik a népek kultúráját. Az Osztrák–Magyar Monarchiából is sokan vándoroltak be, és a gyönyörű kávéházak őrzik az emléküket.

– Sokszor látogat haza, Argentínába?

– Nem. Ma már szinte az egész családom áttelepült Európába. Én 30 éves korom óta élek itt. Az egyik fiam Londonban színész, a lányom művészetet tanul Madridban, a másik fiam mérnök Franciaországban. Szoktuk is mondani, hogy ő az egyetlen értelmes ember a családban.

– Milyen érzés volt, amikor az újságok önt nevezték a negyedik tenornak Pavarotti, Domingo és José Carreras után?

– Ostobaság. Ezek klisék. Nem létezik olyan, hogy legjobb focista, legjobb énekes vagy zeneszerző. A lényeg, hogy magaddal légy elégedett. A sajtónak kellenek a frázisok, a nagy szavak. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök a pozitív kritikának, de elég, ha szerepelek a sorban: akkor már nem lehetek olyan rossz. Soha nem leszek a világ legjobb tenorja, de igyekszem minden tehetségemet kamatoztatni.

– Ezért is mutatkozik be többféle szerepben: karmester, zeneszerző, sőt olykor még bicskákat is farag.

– Az élet rövid, ezért mindent ki kell próbálni, amihez tehetséget érzünk. Ha egy nap ott állsz Isten előtt és megkérdezi, miért nem kamatoztattad a tehetségedet, mit mondasz? Hogy féltél, mit szólnak a többiek? Mi az ijesztőbb, a kritikusokkal rosszban lenni, vagy Istennel? Harminc éve vagyok a pályán, de még annyi mindent ki szeretnék próbálni.

– Tenorként, karmesterként vagy zeneszerzőként tartja magát a legjobbnak?

– Erre hadd hozzam példának a rólam megjelent, számomra legkedvesebb kritikát. Bécsben a Varsói Filharmonikusokkal játszottuk Rachmaninov 2. szimfóniáját. Látja, milyen jól emlékszem a pillanatra? Másnap a sajtóban megjelent egy cikk, hogy „José Cura remek karmester, aki egyébként énekelni is szokott”. Vagyis jobb karmester vagyok, mint énekes – szólt az osztrák kritika. És mivel azt már sokszor megírták, hogy szépen énekelek, számomra ez azt jelentette, hogy zseniális karmester vagyok. Nekem ez elég. Nem akarok a legjobb lenni, csak egy a művészek közül, hiszen a művész olyan, mint az orvos, csak éppen az emberek lelkét ápolja. 

„Éneke mindig pontos, ragaszkodik a kottában leírtakhoz, mégis minden megszólalása beszédnek, lelki megnyilatkozásnak tűnik – írják róla. – Művészi jelenlétének szuggesztivitása nem csak a nézőkre hat elementáris módon, a vele éneklő kollégák is rendre arról számolnak be, hogy Cura körül sistereg a levegő a színpadon.”