Átkozták és istenítették. Egyesek a német kulinária atyjának, az évszázad étteremkritikusának tartották, aki 1976-ban megírta a német kultúrtörténet egyik legfontosabb könyvét, amelyben "molyette kardigán"-hoz hasonlította a német konyhát, és életcélul tűzte ki, hogy megtanítja honfitársait enni.

Ekkor nyilatkozta egy interjúban: "Rosszul főzni bárki tud, de csak a német háziasszony büszke rá." Nem csoda, ha a hagyományos gyomor hívei a német konyha sírásójának nevezték. Nagyképű csigaevő sznob - ez volt a sommás vélemény.
A szerephez (amire sorsa és jelleme kijelölte) Siebeck remekül alkalmazkodott. Magas, mackós termet, átható kék tekintet, hatalmas ősz szakáll. Különcségét öltözéke is hangsúlyozta: citromsárga pantallók, pepita zakók, neonfényű nadrágtartók, szalmakalap télen-nyáron. Ahogy tetszik. Mert Siebeck nem tisztelt senkit és semmit. Csak a jó ízlést.

Szabadszájú volt és provokatív, maróan szarkasztikus, mint fél évszázaddal korábban a francia Curnonsky, egy-egy kritikáján hónapokig röhögött egész Berlin.Többször megfenyegették, megkísérelték kirúgatni, a legendás francia séf, Paul Bocuse ököllel támadt rá (Siebeck „vidéki kocsmáros”-nak nevezte). Josef Viehhauser hamburgi konyhafőnök annyira utálta, hogy nem engedte be a bisztrójába, Heston Blumenthal meg az étterméből tiltotta ki, hiszen arra a felvetésre, amely szerint a Kövér kacsa a világ legjobb étterme Siebeck csak ennyit mondott: „Ha ez a legjobb éttermük, milyen lehet a kiszolgálás a többiben?”

De ekkor már semmi nem ártott Siebeck tekintélyének. A negyven év alatt felnőtt két generáció, amelyik az ő tárcáiból, könyveiből tanult meg enni: számukra ő volt "a haza előkóstolója", nemzeti ereklye, mint a brandenburgi kapu vagy a schwarzwaldi sonka. Amikor néhány éve a Tetthely című népszerű krimisorozat egyik epizódjában megölnek egy tekintélyes étteremkrtikust mindenki tudta kiről van szó. Pedig az áldozatot Dubecknek keresztelték.

Most mahlbergi otthonában 88 éves korában Wolfram Siebeck is elhunyt. Már nem fotóztatja magát szája szögletében az irónikus mosollyal, ahogy hüvelykujjával egy hatalmas bontókés élét vizsgálgatja, mintha azzal akarná elvágni valamelyik aktuális sztárséf torkát. A nagy nemzedékhez tartozott, akik kiengedték a szellemet a palackból, rádöbbentették a szakácsokat, hogy lehet szabadon is főzni, nem kötelező a kotta, felszabadulhat a regulák alól séf is, ízlés is. Az új konyha mozgalma erkölcsi megújulás volt. Nem divat, hanem kulináris forradalom, társadalmi életérzés, a könnyű és egészséges étel utáni vágy, amit ugyanúgy a szabadság igénye szült, mint minden más mozgalmat. Alapítói közül még néhányan élnek,  Christian Millau 88, Paul Bocuse 90 éves.
A sors fintora, hogy az utóbbi években Siebeck már nem kritikákat írt. A gasztronómia csak ürügy volt arra, hogy társadalmi jelenségeket tűzzön tollhegyre. A junk foodot ostorozta, az élelmiszermaffiát, a sznobokat, akik 500 lóerős terepjárókat vásárolnak, de sokallnak száz eurót egy ínyenc étteremben, az álszent politikusokat. "Mondd meg mit eszel, s megmondom, ki vagy" - ismételgette kedvenc aforizmáját. "A jó étel lehet egészségtelen, a rossz mindig az." Legutolsó interjújában a Feinschmecker októberi számában már csak legyintett a gasztroforradalomra. "Az igazság az, hogy Közép-Európában a jólét a konyhában csak a mélyfagyasztott termékek számának szaporodásában nyilvánult meg, a társadalom 90 százalékát meg sem érintette az ínyenc konyha." 

Hogy életművét kudarcként élte volna meg? Nem tudom. Mindenesetre nem tudta elfogadni, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol a pizzafutár előbb házhoz érkezik, mint a mentő.