Tíz éve járják kamerájukkal a világot, és mindamellett, hogy különleges helyszíneken forgatnak, igazi foodie-k: ínyencek, akik a Michelin-csillagos éttermektől a legeldugottabb kifőzdékig szeretnek mindent kipróbálni. Az On the Spot riporterei, Cseke Eszter és S. Takács András szerint néha a legváratlanabb helyeken, háborús övezetben vagy menekülttáborban lehet a legjobbat enni.

– Enni lehet élvezetből, de a táplálkozást alapvetően azért kell megoldani, hogy életben maradjunk. Önöknek inkább az utóbbira kell egzotikus útjaik során koncentrálni?

Eszter: Ha letáborozunk az Omo völgy közepén Afrikában, akkor az első kérdésünk az, hogy mit fogunk enni. Itt kezdődnek a dolgok, és minél távolabbi helyen vagyunk, ez annál fontosabb. New Yorkban nyilván fogunk tudni mit enni, na de a csillagos ég alatt?

– Félnek, hogy éhen maradnak?

Eszter: Dehogy! Arra vagyunk kíváncsiak, milyen finomságokkal fogunk találkozni. Nagyon fontos számunkra a gasztronómia, és ezt a törzsi forgatásokon tökélyre fejlesztettük: ezeken a helyszíneken muszáj magunknak főzni, és eleinte beértük alapdolgokkal, de aztán rájöttünk, hogy ugyanakkora energiába telik jobb alapanyagokat beszerezni, és a végén eljutottunk odáig, hogy császármorzsát készítettem a szuri törzsnél, palacsintát sütöttem Afrika mélyén. Az egész napos forgatások után a nap fénypontja, ha valami jót vacsorázhatunk. Ezt tartja bennünk a lelket.

András: Amikor már három hete úton vagyunk Etiópiában, és Eszter előáll a palacsintával, az teljesen hihetetlen.

– Etiópiába hét év után tértek vissza az erbore törzshöz, és látszik a filmben, hogy amikor kipakolnak, hagyma, fokhagyma, padlizsán, dinnye van az asztalon, Eszter még meg is jegyzi, hogy milyen jókat fognak enni. Ezek után azt látjuk, hogy a törzs tagjai kézzel esznek valami kását egy nagy kondérból. Hova tűnt a többi alapanyag?

András: Teljesen mást ettünk, mint a törzs tagjai, és ezen a forgatáson az expedícióhoz tartozott egy szakács is. Két dzsippel mentünk, két sofőrrel, őrökkel, tolmáccsal. A tolmács még viccelődött is velünk, hogy egyeztessük a White House-menüt. Addisz-Abebából jöttek az alapanyagok, a víz, a zöldségek, ott biztonságosan be lehet ezeket szerezni.

Eszter: Ez a környezet annyira vad, hogy az ételen nem közösködhetünk a törzs tagjaival. Ráadásul én már nem eszem húst, ők viszont – ez volt az egyetlen kellemetlen dolog a mostani látogatásunkkor – örömükben és tiszteletük jeléül le akartak vágni nekünk egy kecskét. Ezt nem tudtam nekik megadni, hogy együtt kecskézzünk. Számon is kérték – nem a kamera előtt –, hogy le akartunk ölni nektek egy kecskét, hol voltatok tegnap este? Nem mondhattuk azt, hogy a sátortáborban ültünk és főztük a kis vacsoránkat.

– Mégis mit lehet ilyenkor mondani?

Eszter: Nem utasíthatod vissza, ezért megpróbálod elkerülni azt a helyzetet, hogy vissza kelljen utasítani őket. Azt mondjuk például, hogy le kell fektetni a gyereket a sátorban, és utána már nem jövünk ki.

András: Hét éve még nem voltunk ilyen határozottak: egy elvileg egyszer használatos, valójában húsz éve használt tökből kínálták a kávét – csak egy kortyot ittam, de nagyon rosszul lettem tőle. Végighánytam a másnapot a sátor tövében.

– A forgatások egyik alappillére, hogy meg kell teremteni a bizalmat a riportalanyokkal, és a közös étkezések ezt segíthetik.

Eszter: Természetesen, az étel nagyon fontos kapcsolódási pont. Voltunk olyan törzsnél, ahol lehetett egy pici átfedés a mi ételeink és az övéik között: a bijagóknál friss kagylót szedtünk az asszonyokkal a tengerparton, amit aztán rögtön el is készítettek citrommal, csilivel – na, abból annyit ettem, amennyit bírtam. Nem éreztem benne semmi rizikót.

András: A majompörköltet is frissen készítették, mégsem bírtam enni belőle egy falatot sem. Eszter megkóstolta. Nekem nagy érvágás, hogy Eszter már nem eszik húst, mert korábban mindig elbújtam a kamera mögé a kóstolásoknál. A korowai törzsnél Pápuán egy pitont fogtak meg, beletekerték banánlevélbe és megsütötték – abból viszont nem voltunk hajlandók enni. A tolmácsunk, egy magyar srác, rosszul is lett tőle, belázasodott.

Eszter: Szerintem nem attól lett rosszul, hanem Are bácsi kezétől. Abból kínálta a vízi kókuszt, ő pedig elég sokat evett belőle.

András: Are bácsi a dani törzs emblematikus alakja, és valószínűleg soha életében nem mosott kezet.

– Eszter mióta nem eszik húst?

Eszter: Egyszer egy foodie-kiruccanásunk alkalmából elmentünk Londonba Gordon Ramsay Maze Grill éttermébe, és steaket ettünk: finom is volt, nem is lettem rosszul tőle, másnap mégis úgy ébredtem, hogy elég volt a húsból. Természetes telítettséget éreztem, és bár utána még tesztelgettem magam, hogy tényleg így van-e, de így volt.

– Amióta megszületett a fiuk, akit visznek a forgatásokra is, nehezebb megoldani az étkezést? Visznek például neki itthonról ételt?

András: Most vittünk különböző püréket, de nem nagyon ette. Mindig tud enni valamit, gyümölcsöt, banánt, csirkét, ez valahogy megoldódik. Hotelekben szállunk meg, és Szöulban például minden tésztafélét végigkóstolt, nagyon megszerette a koreai konyhát.

– Hány országban járt már alig négyéves korára?

András: Harmincötben. Már betelt egy útlevele. Mi pedig nagyjából száz országban voltunk már, de nem tartjuk ezt így nyilván.

– Amikor megérkeznek valahova, akkor a helyi ételekre kíváncsiak?

Eszter: A törzsekhez nem a gasztronómia miatt látogatunk el, de mindenhova máshova a gasztronómia miatt is. Nagyon szeretünk utazni, és nagyon szeretünk enni. Az a hobbink, hogy meglátogatjuk a legjobb helyeket, megpróbáljuk bejárni az ajánlások alapján, amiket a barátainktól, ismerőseinktől kapunk. És mi is szoktunk ajánlani helyeket másoknak, ez tényleg hobbivá vált.

András: Nézzük a Netflixen futó Chef’s Table sorozatot is, így jutottunk el az egyik epizódban szereplő isztambuli szakács Çiya Sofrası nevű étteremébe. Ami azért érdekes, mert ő az összes Törökországban élő népcsoport jellegzetes ételét lefőzte és étlapra tűzte, enyhítendő az etnikai ellentéteket.

Eszter: Jártunk Portugáliában az Alto Douro borvidék fantasztikus vendéglőiben, és kipróbáltunk Michelin-csillagos helyeket itthon és külföldön is. Nem a minősítések alapján választjuk ki, hova menjünk, de nyilván kíváncsi az ember, mire ez a nagy felhajtás. Sajnálom a Michelin-csillagos séfeket, minden falatjukat árgus szemekkel vizsgálgatják.

– Hol ették a legjobbat?

Eszter: Talán a Maldív-szigeteken. Erről kevesen tudnak, mert nem azért mennek a Maldív-szigetekre, hogy a helyi konyhát megismerjék, és csak francia sajtot meg skót lazacot esznek a szállodában, közben pedig a maldívok olyan jól főznek! Elképesztő halaik vannak…

András: Tonhalgombócocskák…

Eszter: Sok mindent készítenek kókusszal, teljesen más ízvilágú a maldív konyha, mint a szintén elképesztő gasztronómiai élményeket nyújtó indiai vagy a Srí Lanka-i. Sok tonhalat esznek, nyersen, sütve, főzte, mindenféle módon. Homokkemencéket csinálnak: mélyedést ásnak a homokba, beleteszik a szenet, aztán a halakat, betakarják banánlevéllel, rá a homokot – olyan finom volt, hogy összefut a nyál a számban, ha rágondolok.

András: Azért ne legyünk igazságtalanok a törzsekkel: egy Michelin-csillagos étterem séfjének a főztjétől lettél rosszul, aki vendégként főzött a Maldív-szigeteken.

Eszter: Részt vettünk egy vacsorán, ahová meghívták ezt a bizonyos szakácsot, és a francia krumplipürébe, ami egyébként isteni volt, valószínűleg ugyanannyi vajat tettek, mint krumplit. Én pedig a kétkanálnyi adag után még kértem repetát – egész éjjel fájt a hasam tőle.

– A piacokon is körül szoktak nézni?

Eszter: Sokszor próbálunk ki ott is helyeket, de nem kell messzire menni, a szomszédos Bécsben is jókat lehet enni a piacon. Fűszereket szoktunk vásárolni, teákat, kávékat, borokat, de van, hogy mangót hozunk haza.

– És receptet?

Eszter: Azt is, sőt olykor még főzőiskolába is eljutok. Mexikóban, Thaiföldön, Srí Lankán, a Seychelle-szigeteken is voltam egy-egy napot.

– Ha már ennyi mindent tudnak, nem akarnak szakácskönyvet írni? Vagy főzős-utazós műsort készíteni?

Eszter: Gondoltunk már rá, mert sokféle élmény ér minket. Néha például a legkeményebb körülmények között esszük a legjobbakat. Gázában véget ér a háború, mindenki fellélegzik, örömükben kiözönlenek az emberek az utcára, lufik és vattacukrok röpködnek a levegőben, és akkor azt mondja a tolmács, hogy most pedig elmegyünk egy igazán jó halétterembe. Soha nem gondolnád, hogy a Gázai övezetben találsz egy kis lyukat, ahol olyan halakat csinálnak, hogy örök életünkre megjegyezzük. Vagy ott van Eritrea, a világ egyik legelzártabb országa, azon belül is egy elképesztően romos, gyönyörű város, Massawa, ahol nincs közvilágítás, de van egy kis lyuk meg két kemence: ott ettem életemben a legfinomabb sült halat.

András: Barátaink, egy antropológus házaspár vitt el minket oda, és ők is megnyalták a vacsora után mind a tíz ujjukat. A One World Family sorozatunk eritreai részében látható is, ahogy próbálom megtanulni, hogyan kell a lángoló kemence falára rácsapni a lepényt.

Eszter: Legszívesebben csak lepényt ennék meg halat. Vagy ott a szír menekülttábor, ahol az embereknek nincs semmijük, de fantasztikus vendéglátási ceremóniát tartottak a tiszteletünkre. Ültünk együtt a földön vagy nyolcan, s a legfinomabb szószokat és fogásokat sorakoztatták föl. Egy ilyen helyzetnek persze nagy érzelmi töltete van, de anélkül is jelentős a kulináris értéke. Az, hogy egy luxushotel brunchára jutsz-e el, ami szintén nagyon klassz, vagy egy gázai étterembe hallevesezni, az könnyen kerülhet egy szintre, sőt, az érzelmi töltet miatt lehet, hogy a gázai többet fog jelenteni.

– És azt is testközelből láthatják, hogy van, ahol napi egy marék rizsen élnek, máshol pedig pazarolnak.

András: Minden annyira viszonylagos. Londonban fizethetsz félmillió forintot is egy vacsoráért, de ha egy budapesti kisvendéglőben eszel, az az etióp filmünk főszereplői számára ugyanolyan elképesztő gazdagságra vall, mint amilyen nekünk a londoni gourmet-menü.

– A gasztronómia is globalizálódik? Vagy itt még élnek a helyi hagyományok?

András: A pizza már mindenütt jelen van, ahogy a gyorséttermek is, de ha akarod, még megtalálhatod a helyi ízeket. Más kérdés, hogy mi számít menőnek.

– És mi számít annak? Merre tart a világ gasztronómiai szempontból?

Eszter: Vissza a természetbe! – ez az elv nagyon érződik. Mexikó ma az egyik legfontosabb gasztronómiai színtér, ahol a legkisebbtől a legkomolyabb helyekig elképesztően tehetséges szakácsokkal találkozhatunk: ott, a kaliforniai borvidék folytatásaként elterülő Valle de Guadalupe borvidék Corazon de Tierra nevű éttermében – ahova az ínyencek messze földről is elzarán dokolnak – láttam először sok évvel ezelőtt, hogy mindent helyben termesztenek, és a zöldség összes részét felhasználják. Ez azóta nagyon komolyan elterjedt. A saláta fél órával ezelőtt még a földben volt – hol kapod ezt meg? Ezt kell megfizetni, mert ilyenre még egy londoni Michelin-csillagos étterem sem képes.

András: Skóciában nemrégiben be kellett vásárolnunk egy szupermarketben, mert olyan helyre mentünk, ahol nem volt másra lehetőségünk: a borsó, a málna is nagyon messziről, Kenyából meg Kongóból érkezett – pedig elvileg ezek Nagy-Britanniában is értek akkor –, semminek nem volt íze és minden rengeteg műanyagba volt csomagolva. A Maldív-szigeteken viszont az említett vacsorán minden friss volt és fenntartható. Kihalás szélén álló halakat, állatokat például nem szolgáltak föl. A luxus csúcsa az, hogy a sziget veteményeséből származik a fejes saláta.

Eszter: Nekünk meg az, hogy a Duna-kanyarban piacozunk…

András: És még nagyobb az, hogy a saját paradicsomunkat esszük, idén először.

– A vissza a természetbe jegyében költöztek vidékre?

András: Igen. Ott a Börzsöny, a Pilis, előttünk a folyó – ez egy csoda. Eszter: Nagyon vicces: úgy nőttem fel Romániában, hogy a friss tejet fel kellett forralni mindennap – nem is volt más lehetőségünk –, erre a férjem, aki Budán nevelkedett, és soha életében nem találkozott ilyennel, most minden héten veszi a tejet a nagymarosi piacon, és forralja, mint nagyapámék… Én pedig sajtot meg joghurtot készítek. Nem fogunk jurtába költözni, de ezeket könnyen meg lehet tanulni, és nagyon nagy élmény. Úgy rászoktunk ezekre a piacon kapható házi sajtokra, hogy nem esnek már jól az ipari sajtok, legyenek bármilyen márkásak.

András: És személyes a kapcsolat az árusokkal, tudom, kitől veszem a füstölt fürjtojáskrémet, előttem van az arca, miközben eszem.

Eszter: A modern termelői piacon egyszerre vannak jelen az izgalmas kulináris próbálkozások és a teljesen hagyományos termékek.

András: És hálás vagyok azért is, hogy a Pékműhelyben hat-nyolc órán át hagyják, hogy a kovász felzabálja a glutént. A híres hétvégi brunchokon sem kapunk ilyen kenyeret sehol a világban.

– Eszter Kolozsváron született: az erdélyi konyha jelen van az életükben?

Eszter: Egy erdélyi mindig az erdélyi konyhához fog a legjobban vonzódni, és mindig egy kicsit felsőbbrendűnek fogja érezni minden más konyhánál. Ez mindenkivel így van, velem is. Használom az ottani fűszereket a csombortól a különféle bazsalikomokig, de ott a paszuly (vagy fuszuly), a korpaciberés leves vagy a töltött káposzta, ami össze sem hasonlítható a magyarországi változatokkal. Apám minden karácsonykor elkészíti, olyankor már nagyon ki vagyunk éhezve rá. Ráadásul kitalált miattam egy erdei gombákkal töltött vega változatot.

András: Na, az tényleg világbajnok!

Eszter: Ha Erdélybe megyünk, folyamatosan eszünk. Van egy csomó étel, ami mindig a kedvencem marad, akárhány helyen járok is a világban: ilyen az erdélyi padlizsánkrém, én is állandóan készítem, András meg mindig megeszi.

András: A piacon is beszerzünk különböző változatokat, van, hogy négyféle padlizsánkrém van otthon. Persze nem kérdés, hogy melyik a legfinomabb.