Nem szeretnék illúziókat rombolni, de a televíziós főzős műsorokban nincs véletlen. A producer előre eldönti, hányszor káromkodhat Gordon Ramsay, Jamie Oliver laza öltözékét stylistok tervezik, Nigella Lawson verdeső szempillája a kozmetikai ipar remeke. Naivitás azt gondolni, hogy ezek a műsorvezetők az életben is ilyenek. Ez üzlet, brand, formátum, tucatnyi országban bevált recept, amit idehaza is kötelezően másolnak. Kivéve Borbás Marcsi Gasztroangyalát.

Részlet az interjúból:

– A naiv falusi lány, aki önfeledten rákacag a tokaszalonnára – ez nem szerep?

– Ezt most komolyan kérded? Hiszen ismersz. Tudod a választ. Én nem tudok másmilyen lenni. Huszonkét év televíziós múlt után legfeljebb negyedórát lehet hazudni a képernyőn.

– Van, akinek többet sikerül.

– Hát nekem nem! Pocsék színész vagyok. Meg sem próbáltam.

– Akkor nem igaz, hogy 1998-ban Bolyáki Attila, a Főtér szerkesztője megkérdezte, nem volna-e kedved országjáró műsort vezetni? A budai lány lemegyvidékre, csetlik-botlik, mindenre rácsodálkozik. Nem ez volt az ajánlat?

– De nem vállaltam. Azt mondtam, nincs hozzá kedvem és nem tudom vállalni. Azért nem, mert én nem tudok csetleni-botlani vidéken, mert ott nőttem fel. Én Budapesten csetlek-botlok, és itt köszönök rá mindenkire. Nem tehetek róla, de tényleg örülök a csirkének az udvaron. Sokan gúnyolódtak rajtam ezért. Pedig büszke vagyok rá, hogy – közel az ötvenhez – még mindig rácsodálkozom egy csirkére, és nagyon sajnálom azokat, akik erre nem képesek. Ilyen vagyok. Én nem lemegyek falura, hanem hazamegyek.

– Aztán mégis vállaltad. Sőt, országos hírnévre vergődtél, amikor az egyik adásban kézzel megkavartad a moslékot.

– Soha nem gondoltam, hogy ebből ekkora szenzáció lesz. „Te, hallottad, valami műsorvezető csajszi kézzel belenyúlt a moslékba, undorító!” A Főtérben ezzel futottam be. Ma sem értem, miért gusztustalan a moslék. Leforrázott kukoricadara meg főtt krumpli, mi abban az undorító? De másnap mindenki kíváncsi volt rám.

– Valld be, tudatos PR-akció volt.

– Á, én ösztönember vagyok. A legendateremtéshez meg végképp nem értek. Nagyon nem.

– Azt mondják, nagy a szád. Hátráltatta a szókimondás a karrieredet?

– Ezen még nem gondolkodtam. Már sokszor megbántam, hogy ami a szívemen, az a számon, és sokszor meg is ittam a levét az őszinteségemnek, hogy mindig az igazság bajnoka akarok lenni, de összességében nem olyan nagy baj, hogy néha kifakadok. Ha ma körülnézek, talán azt mondhatnám, többre mennénk a néha kellemetlen őszinteséggel, mint az állandó taktikázással, méricskéléssel.

– A Gasztroangyal című televíziós műsorod negyedik éve fut, lassan elérkezik a 200. adáshoz, félmilliós nézőtábort gyűjtöttél, a kritika egy része mégis műmájernek tart. Mi az oka?

– Ezek az újságírók már attól lúdbőrösek lesznek, ha meghallják azt a szót, hogy hajdina, kerekrépa, vetrece, csángó galuska. Teljesen mindegy, hogy milyen műsort (és ételt) készítek, szerintük giccsmagyarkodom. Nem tetszhetünk mindenkinek. Aki mindenki felé meghajol, az mindenkinek mutatja a hátsóját is, csak hogy egy népi kifejezéssel éljek a kritikusaim örömére. De szerencsére nagyon kevesen vannak, és összességében elmondhatom, hogy az elsöprő többség érdeklődéssel fogadja a munkámat.

A teljes cikk és Borbás Marcsi receptjei a decemberi Magyar Konyhában olvasható!