Ínyencek

Vinkó József

2020. május 8.

Makacs dolgok a legendák. Hát még a hamisak. Krúdyról annyi adoma, anekdota kering közszájon, hogy ember legyen a talpán, aki a regényíró és a regényhősök figuráit különválasztja.

Az irodalmi Bohémfa lakói között ő a legnagyobb nőcsábász (a lánya szerint 133 szeretője volt), a legcsöndesebb szerencsejátékos (álmában is követte a lapjárást), a legádázabb párbajhős (a felfuvalkodott huszártiszteket kardlappal náspángolta el), országos lump, a pesti éjszaka királya. Az írók között ő a legnagyobb ínyenc. A számtalan kulináris adoma egy részét ő teremtette, a többit a kortársak hizlaltak kövérre.

Íme, néhány. Amikor megszületett Zsuzsa lánya, barátai megkérdezték tőle, mekkora a gyerek? „Négy liter és három deci” - hangzott a válasz. Ha a Margitszigeten (ahol 1918-tól élt tizenkét évig) zöldveltelinire szomjazott, átevezett csónakkal a Dunán és betért valamelyik óbudai csapszékbe.

1920: Eötvös tér, Dunapalota (korábban Ritz szálló). Balról a második Magyar Elek, mögötte ül Gundel Károly. Jobb szélen ül Krúdy Gyula, mögötte áll Móricz Zsigmond, mellette Ripka Ferenc. Kép: Fortepan, Magyar Bálint

Klasszikus adoma, hogy amikor valamelyik ivócimbora el akart sompolyogni asztala mellől, a bóbiskoló író egy flaskát hajított a szökevény után. Egyszer

egy hétig kocsma-lócán aludt. Máskor ültő helyében megivott száz kisfröccsöt.

Ezt a történetet Kosztolányiné Harmos Ilona terjesztette el, bár hozzátette, ő is csak hallomásból tudja. Száz kisfröccs, az húsz liter bor, de köztudott, hogy Krúdy nagyfröccsöt ivott, az meg szódával együtt harminc liter. Akármilyen nagyra nőtt is az író (barátai Hosszúnak becézték), ennyi folyadékot - egyetlen nap alatt - képtelenség meginni.

Külön legendakör övezte a fiákeres Krúdyt. Kezdeti sikerei idején mögötte baktatott egy kétfogatú, hátha kedve szottyan felszállni rá. A kocsit állítólag Budapest főpolgármestere fizette. Később egyfogatú várta a kocsmák előtt, a bakon Baron Marci, vagy Baumgarten Manó, akit Rézorr kapitánynak is csúfoltak vörös orra miatt. Erről az egyfogatúról nevezték el a firkászok ételét. Az "ájnspenner"-t, ami fél pár virsli pörköltszafttal leöntve. Amikor Krúdy kilépett a kocsmából, a kocsis azt kérdezte: ,,Hova megyünk, Gyula úr?" A válasz mindig ugyanaz volt: ,,Haza, de kis kitérővel.“

Bánat és Kocsma

Ez a kis kitérő volt az élete. Az örök menekülés az éjszakai egyedüllét, a mellkasára nehezedő boszorkánynyomás elől, ami „elvette torkából a levegőt, verejtéket vont a homlokára”. Hányszor, de hányszor írta meg a szívbeteg éjszakai halálfélelmét, a torokban kalapáló kovácsokat. A félelem leküzdéséhez kellett az alkohol, a figyelem eltereléséhez a kártya, az egyedüllét elviseléséhez a kocsma. „Magányosan, szállodákban meghúzódva töltöttem a kort - panaszkodott álszent hangon - nekem soha nem volt otthonom”. Pontosabban a kocsma volt az. Amikor 1933-ban barátai becsempészték kórházi szobájába a Mélypince öreg kocsmárosát Krausz Poldit, az író, aki már harmadik napja egy szót sem szólt senkihez örömmel ugrott ki az ágyából:

„Csakhogy érzek már valami hazai szagot!”

Huszárik Zoltán mondja a Szindbád című filmhez készült jegyzeteiben: „Kapcsolatai, viszonylatai tulajdonképpen itt rendeződtek. Kedélyvilága itt teremtődik meg a pörköltek, a tányérhúsok, csillogó borok, habos sörök, fűszerek között, s ellenfeleivé is ők válnak. A szív, a máj, az epe, a gyomor egy ideig még kedvtelve élvezi ezt az eufóriát, hogy aztán később az áldozatok egyék meg legyőzőjüket.”

Családi körben Óbudán

Az étvágytalan ember

Az utolsó években Krúdy már „kacsingatott a mennyország felé”. Gyomorfájásról, halálérzetről panaszkodott. „Beteg volt és ingerült - mondja Bóka László - fanyalogva evett és szidta a London szálló konyháját”. Hunyady Sándor visszaemlékezése szerint már egy éjszakát is alig bírt átmulatni. Csak gubbasztott valamelyik sarokasztalnál és leste a duzzadt derekú, teliarcú férfiak jóízű ebédelését, akik villahegyére szúrt kenyérdarabbal törölgetik a tálakat.

Így születtek a tipikus Krúdy figurák: Krauet Ede a Rózsacsokor főpincére, Klivényi, a vásárcsarnoki vendéglős, Szénfi, a fuvolás és Szerafin, a delejesnő, kinek közeledtére megálltak az óramutatók. A kocsma munkahely volt számára, karaktereket, történeteket gyűjtött, mint valami voyeur. Étvágyát az ételhez, az élethez rég elveszítette, a szerelmet gondolatban ízelgette csak: az evésről való beszéd lett a szalmaszál, amivel az Életbe kapaszkodott.

Mint Ulrik úr, a „passzionátus beteg”, aki zabálással gyógyította gyomorbaját. Vagy a törött lábú Végsőhelyi (már a neve is beszédes). Tiroli a vasgyári ügynök, aki étvágyébresztő utazásokat tett és betegségeket (no, meg mustárokat) vásárolt. Az ő felfogása szerint az étvágy az emberben egy másik személyként van jelen és jaj nekünk, ha megbetegszik, mert az étvágytalanság halálos ítélet.

Krúdy tudja, hogy nincs menekülés. Legendás nagyevői sorra elvesztik étvágyukat.

Póki úr, aki az egérfogóból is kiette a szalonnát, ha rájött az éhség, a vasgyomrú Gönczi Pál, aki hajdan héjastól ette az osztrigát, Szortiment a gyomorhurutos hetilapszerkesztő, aki Rézi néni szakácskönyvében tartotta az újságírók fizetését sorra elbuknak. Még Simkovics kancellista is feladja, pedig egykoron bérevőként kereste kenyerét.

„Ezeknek a hősöknek - mondja Komlós Aladár - lelki problémáik a gyomrukban vannak, s életük legfontosabb pillanatait kiskocsmákban, teli tányérok mellett élik át”. Az étkezés pótcselekvés, a torkosság azt a látszatot hivatott kelteni, hogy gazdájuk ereje teljében van. Pedig valójában már elhagyta étel is, élet is. Az utolsó években - ezt maga az író mondja - Szindbád szánalmas emberroncs.

A késői gyomornovellákban az evés örömét szenvedés kíséri. A forró leves kanalazása „kín és élvezet”, a vendég „lehunyja a szemét a fájdalomtól”. Az ételt nem elfogyasztják, hanem „bekebelezik”. Az újhagyma fejét „beleütik” a sótartóba és „nyakon harapják”. A káposzta „reccsen” a fogak alatt, a legjobb fejessaláták pedig (ki tudja miért) a temetőkertben fejlődnek.

A szegény ember malacai

Az étkezés demisztifikálása tetten érhető a Villásreggeli című novellában is. A vendég ujjperecet talál a virslijében: „egy emberi kisujjnak a felső ízületéhez hasonló valamit, a megfelelő körömmel ellátva”. Az Utolsó szivar az Arab Szürkénél című remeklésben az ezredes úgy azonosul a kivégzésre ítélt éhenkórász újságíróval, hogy a párbaj előtt végigzabálja annak szokásos ételeit, mintegy előre felőrölve ellenfelét.

Ilondai úr pedig (az Előhang egy kispörkölthöz című elbeszélésben) - mintegy abszurddá fokozva a zsigeri funkciókat - eljut a kannibalizmus gondolatáig: nőismerőseit különböző ételek formájában fogyasztja el. „Nem bánom, ha Szekond Irma akár malacpörkölt alakjában jön utoljára elém - mondja a meglepett vendéglősnek -, mert sehogy sem tudnám elképzelni őt például rajnai lazacnak, amelynek alakjában egykori barátnőmet, a Gerolsteini nagyhercegnőt megettem, és szerencsésen elfelejtettem. Igen, igen, volt valami fűszere szegény Irmának, amely fűszert a malacpörköltben szokott érezni az ember.

Kis csontjai voltak, de csak térdig volt karcsú a lába, mert azután már a zsírok és húsok következtek…

Szeretném tehát, ha a csontosabb darabokat válogatná ki részemre a pörköltből, vendéglős úr.”

Krúdy életműben az evés pogány ritus. Az 1932-ben (saját költségén) kiadott Az élet álom című kötet elbeszéléseiben a kocsmák már nem szórakozóhelyek, hanem templomok. A szereplők úgy ülnek le az asztalhoz, mint valami oltárhoz, leporozzák a terítőt, átrendezik a só-, és paprikatartókat (mint valami kegytárgyakat), úgy kötik nyakukba az asztalkendőt, mintha áldozásra készülnének. A pincér az oltár oldalán áll, ő a sekrestyés, az étlap a Biblia. A vendég, aki mutatóujjával végig húz az étlapon és az összes fogást megrendeli: a teremtés gesztusát utánozza.

Részlet a filmből

Étel és élet, vágy és ét-vágy, minden összemosódik. A kései novellákban már a szerelem jelentőségét is felülírja a zabálás. A nagyétkű temetkezési vállalkozó „csókolózik” a levessel (valójában ezt teszi Latinovits Zoltán is a Szindbád film húsleves-jelenetében), a hónapos retek azt mondja az éhes vendégnek: „szeretlek” és ezzel éppúgy elárulja érzelmeit, mint a tapasztalatlan, fiatal nők.

Krúdy nem volt ínyenc

Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy Apicius, a római, aki borba áztatott fügével tömte a libákat, hogy a májuk ízletesebb legyen, Brillat-Savarin, a francia, aki leszidta a szakácsot, mert kevés haltejet tett a tinhalas omlettbe, Curnonsky, az étteremkritikus, aki nem ette meg a fogoly bal lábát, mert a madár azon szokott szunyókálni.

Krúdy gasztronómiai horizontja elakadt a csonthús, a töltött káposzta (harapásnyi töltelékkel), a paszulyfőzelék szentháromságánál. Jókai Mórnál egy rendesebb ebéd teknősbékalevessel indul, aztán osztriga következik, majd tengeri rák, egy pohár Château-Laffitte, aztán őzgerinc szarvasgombával, utána madeira, közben ananász sorbet, szalonka, Moet pezsgő, végül maraschino-fagylalt, szufflé, hatputtonyos tokaji, kávé curaçao likőrrel.

A Krúdy-szövegekben a legtöbbször a következő étkek szerepelnek:

marhakonc ecetes tormával, húsleves belekevert tojással (esetleg egy kis karfiolcsutka), ringlik, hagymás halak, perecek, sóskiflik, liptói túró. Egyszerű, becsületes ételek. Az „ínyenc” Krúdy kép kialakulásáért Krúdy Zsuzsa, az író lánya felelős. Tényként terjeszti el a köztudatban, hogy „Krúdy Gyula egyik őse olasz szakács volt, aki Beatrice királynővel települt át  Magyarországra, hogy Mátyás udvarában süssön-főzzön jó falatokat”. Családi ebéd

Ez úgy hangzik, mintha a derék ős Aragóniai Beatrix kíséretében érkezett volna 1476-ban Budára (hóna alatt pávával, mert a pulykát akkor még nem ismerték). Igaz, hogy ezt az ellenőrizetlen adatot olvashatjuk Crudy Ádám repülőtiszt alezredes (az 1941-es kassai bombázáskor a repülőtér pa¬rancsnoka!) emlékirataiban is: „Ősünk Mátyás király idején a dél-olaszországi Campobassóból szakácsként vándorolt be.” És Krúdy említi is ezt a családi legendát egy Glück Frigyeshez címzett levelében. De ez az adat a mesék birodalmába tartozik.

Az viszont tény, hogy Az emlékek szakácskönyve (1983) című kötet végére Krúdy Zsuzsa biggyesztette oda „a családunk hagyatékából való” ötven receptet, ami későbbi félreértések egész lavináját indította el. Ezek a receptek számtalan későbbi gyűjteményben is megjelentek. Semmi közük az íróhoz. Vagy valaki tényleg komolyan gondolja, hogy Krúdy Gyula kiadott volna a kezéből ilyen hevenyészett ételkészítési leírásokat? Ezek a receptek az 1960-es évek tipikus gasztrokádári ételei. Rántással készülnek, szerzőjük glukononnal édesít (amit tévesen glukolonnak ír), a tyúkleves, amiről Krúdy hosszú költeményeket ír, itt négy rövidke mondat, a krumplileves három összetevője: burgonya, paprikás rántás és sós víz, a zöldbableves ételízesítővel, a vaníliás kifli morzsolt margarinnal, a paprikás csirke lecsókonzervvel készül.

Bár Krúdy Zsuzsa - a hitelesség érdekében - a marhahúsleves és a fogas készítésmódját idézőjelbe teszi (novellákból való zanzásított szövegek ezek), azt azért elég nehéz elképzelni, ahogy a fáradt író ül az óbudai Templom utcai lakás parányi íróasztalánál és gyertyafény mellett (villanyát kikapcsolták) körmöli a májpástétom receptjét: „Kikent fedeles formában háromnegyed órát főzzük”. Majd hozzáteszi:

„Földgázzal kevesebbet.”

A tabáni Mélypince

Kételkednünk kell abban is, hogy az író második felesége „ételköltemények” készítője lett volna, ahogy Krúdy Zsuzsa állítja édesanyjáról. A mese így hangzik: „Apám szívesen hallgatott meg recepteket, s ha véleménye szerint ezt-azt kifelejtettek ’valami hibádzik még’, közölte, s örült, ha kitalálták, mire gondol.” Ehhez képest, amikor felsorolja édesapja étkezési szokásait, igencsak szegényes étrend tárul elénk. Reggelire tea, kakaó, vagy kávé, vajas kenyér, híg rántottával. Ebédre egytálétel: gombástojás, tarhonyás kolbász, rizseshús, paradicsomos tojás, rakott krumpli, töltött karalábé, karfiol morzsával, főzelék bundáskenyérrel. Vacsora: szalonna, tepertő, újhagyma, főtt kukorica. Ez volna a 20. század legnagyobb magyar gourmet-írójának étrendje?

Krúdy az egész életműben sehol nem főz. Csak ír. Igaz, piacra jár, fennmaradt papírjai között található egy bevásárlási lista, egy helyütt pedig elmondja a halászlé receptjét is, meg-megad egy-egy készítési módot, némelykor még a hozzávalókat is, de igazi, használható receptet nem közöl soha. A legpontosabb ételleírást egy levélben találjuk, amelyben Glück Frigyest, a kor neves gasztronómusát, a Pannónia étterem tulajdonosát hívja meg egy lakásavató vacsorára, s egyben felkéri egy menü elkészítésére.

Itt leírja a magyaros töltött káposzta készítési módját, az összetevőket (vastag marhaszegyet, füstölt disznóhús zsírosabb részei, nem feledkez¬vén meg az oldalasok, csülkök, körmök, pirított füstölt szalonnák, ízesítő fűszerek, bors, paprika, babérlevél, kaporról szerepéről sem) és

figyelmezteti barátját, hogy amennyiben bármelyik összetevőt kihagyja, leesik fejéről a gasztronómia babérkoszorúja.

A második fogás: apróra pirított töpörtyűs juhtúrós galuska. A kákabélűeknek csurgatott palacsinta. Ez a különleges ünnepi fogás.

Aki az urakat kísérte

Jókai késő öregkoráig főzött a svábhegyi villában, a lassú tűzön piruló csirkék fölött szalonnadarabokat forgatott, Bródy Sándor pompás gulyásokat rottyantott a margitszigeti Kisszálló szobájának szerény vaskályhán (Krúdyéknak is főzött halpaprikást), közismert volt Móricz Zsigmond, vagy Tömörkény István érdeklődése a konyha iránt, de Krúdy nem főzött sehol. A kortársak, ha vele étkeznek, mindig egyszerű ételekről, zónapörköltről, sóskifliről, heringről beszélnek. A rák-, csíkleves, a szalonka, szarvasgomba többnyire a novellákban szerepel.

Még meglepőbb a borlapja. Jókairól tudjuk, hogy kitanulta a szőlőművelést, megírta Kertészgazdászati jegyzeteket, akadémikussá választották, különleges budai szőlőfajtákkal kísérletezett. Krúdy kocsisbort, savanyú nyíri vinkót iszik. Igaz, a filoxéra utáni időkben egyik hőse, L. tanácsos ezer pincét látogatott meg Magyarországon és Kerkápolyi úr sashegyi bora éppúgy szóba kerül a novellákban, mint az érmelléki bakator, az 1806-os mádi aszú, a püskői rózsamáli, amitől még a vak is visszanyerné a látását, de ezekről csak ír Krúdy, soha nem állítja, hogy kóstolta volna őket.

Szindbád és a velőscsont

De minek főzni tudni annak, aki írni tud? Krúdy számára nem az evés volt fontos, hanem az evésről való beszéd. Műveiben az ízlelés éppúgy az érzékek játéka, mint a szerelem. A tökéletes fogást hajszolta egész életében és ilyen értelemben valódi gourmet volt. A legnagyobb. Az ízek kifinomult élvezője, aki a legegyszerűbb kültelki ételt is (füstölt kolbászt, vagy zónapörköltet) éteri magaslatokba emelte. Olvasása közben az embert olthatatlan vágy fogja el fiatal hagyma, hónapos retek, liptói túró után. Huszárik Zoltán filmjében egy nemzet bámulja dermedten, amint Latinovits kiveszi a levesestálból a velőskoncot, az asztalkendővel megmarkolja, majd jobb öklével bal kézfejére csap - cupp! - és a derék csont kiadja derék tartalmát. Amikor a velő kicsusszan, egy ország sóhajt fel megkönnyebbülten. Nincs még minden veszve e hazában.

Pedig az eredeti novellában nem is Szindbád szerepel, csak egy pirospozsgás, „meglehetősen kövér” vidéki úriember, aki - a mai ínyenc legnagyobb megrökönyödésére - Maggi leveserősítőt kér a pincértől, miközben penecilusával

a zsebéből előhúzott száraz pirospaprikát szeleteli a levesbe.

Huszárik az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! című novellából kölcsönözte a figurát a filmbe, akit aztán Latinovits halhatatlanná tett. (Bár a jelenetnek előképe lehetett volna az ínyenc fűzőkészítő is, a Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája című elbeszélés szereplője, aki ugyanígy viselkedik. (Az író kedvenc evős fordulatait tucatnyi novellában szinte szóról-szóra megismétli.)

Hogy aztán honnan tudja Krúdy a főzés, fűszerezés apróbb titkait, az más kérdés. A szakácsmesterségről szerzett tudásának forrásait illetően Matild dédmamára, felvidéki, bécsi utazásokra, Rézi néni szakácskönyvére, Zilahy Ágnes és Vízvári Mariska receptgyűjteményeire hivatkozik. Ismerte Gundel János és fia Károly konyháját is. Forrásnak azonban mindez édeskevés. Érzi ezt maga az író is és A csarnok környékén című írásában fel is teszi a kérdést: „Honnan tudom én ezeket a dolgokat? Csak onnan, ahonnan a legtöbb férfi, aki valamikor adott valamit a gyomrára is. Tudni kell mindennek az idejét, a libáét, a kacsáét, a halét, a rákét. Tudni kell a húsvágó nyelvén, amikor a jégszekrény mélyébe dugja az ínyenceknek való tarját, a marhának a gerince mellől való finom húst, a malaclábat.”

Fehérben a margitszigeti padon

Könyvből úgysem lehet főzni, mindent magunknak kell megtapasztalni. És ő sok mindent megtapasztalt. A Király utcában a Bécsi Sörházat, ahol Boldogult úrfikoromban című regénye játszódik, a patinás István Főherczeg szállodát az Akadémia utcában, a Nemzeti Kaszinót, ahová Szemere Miklós vitte kártyázni, a füstös tabáni Mélypincét, ahol Szép Ernővel, Zsolt Bélával

tunkolták a pörköltszaftot és szárazkolbászt ettek paprikával,

a Burgzsandár és a Három 7-es borkimérését, Ady Endrével a Három hollót a körúton, az öreg Szikszay vendéglőjét a Kálvin téren, a Szegfű éttermet a Józsefvárosban, a ferencvárosi Arabs Szürkét, a Bableves Csárdát, a Csiga Kocsmát, ahol Vörösmarty Mihály ücsörgött egykoron, a Zöldfát, Magyar Koronát, Bárányt, ahol Blau Noldi, a mázsányi súlyú börzáner várta esténként, az Otthon-kört, ahol a katonatisztből újságíróvá vedlett vén Majanovich mulatott vele, Klivényit a vásárcsarnokból és az egyéb „ser-, és virsliillatú, kedvderítő nevekhez” címzett fogadókat.

A kanizsai, szombathelyi vasúti restaurációt, ahová gulyáslevesért, a püspökladányi restit, ahová savanyútüdőért és seprőpálinkáért utazott a vándor. A legjobb kávét a Török Császárnál és a Vén Kávéforrásnál főzték. Műveiben szerepel még számtalan csodálatos kisvendéglő, ami nem is létezett. Ő találta ki őket. Nem volt Háromlábú Nyúl, ahol „a törzsvendégek jól forgatták a kést”, sem Turf Kávéház, ahová a boldogtalan Vendelin pincér járt fogadni, sem a sírásók temetői kricsmije, se az Utolsó Állomás, ahol Rezeda úr füstölt kolbászt rendelt. És természetesen Steinnének sem működött bordélya Óbudán, az Aranyfácán utca hármas szám alatt. Ne keressék.

Miként azt sem lehet már kideríteni, hogy hol találta ki a Mester a Krúdy-fröccsöt, ami 9 dl bor és 1 dl szikvíz. Ilyenkor - mint tudják - a víz megnevetteti a bort. Az összes kocsma közül - élete utolsó éveiben - az óbudai Kéhli vendéglő lett a legkedvesebb. „Egy régi ház, ahol a gyomor és a lélek felvidul.” Itt iszogatott Várkonyi Titusszal, Babay Józseffel, Kállay Istvánnal. A Kéhli csak egy ugrás a Templom utcából, ahová

a Fővárosi Közmunkák Tanácsa az írót és családját száműzte, miután kilakoltatták a Margitszigetről.

A kocsma, amit az író csak kegyhelynek nevezett, ahol az „égő lámpás lovagjaival” találkozott, azokkal, akik nyomorában is kitartottak mellette.

Amikor 1933. május 12-én meghalt, a halottkém felvette a szívszorítóan szegényes hagyatéki leltárt. Két vacak öltöny, szürke kalap, szürke, halszálkás felöltő, meg egy frakk maradt utána. Ebben temették el. A „nagy ínyenc” asztalán egyedül az utolsó liter zöldszilváni állt, csatos füredi palackban, felbontatlanul, amit este hozatott a Kéhliből. Karcos, gyenge bor.

Százados úti Művésztelep, Gábor Móric festőművész a műtermében az általa festett Krúdy Gyula portré előtt. Kép: Fortepan, Aradi Péter

A ruhájában nem volt semmi. Pedig a legenda szerint mindig komplett felszereléssel indult el otthonról, ha enni akart. „Az egyik mellényzsebemben a piros száraz paprika, melyet a bicskámmal rámetélek minden ételre vagy ételbe, ami elém kerül, a zsebemben van a kisfejű vöröshagyma, amellyel egyetlen harapással lehet végezni, a mellényzsebemben valódi fokhagyma, makói, van nálam mindig valódi külföldi bors is, amely nélkül vese velővel el nem képzelhető és a felöltőmben mindig akad olyan kis mustáros üveg, amilyen a vendéglőben bizonyára nincs, mert a vendéglős urak lusták elfáradni érte.” De

most a zsebe üres volt. Mint a szíve.

A halála előtti napokban villanyát kikapcsolták, írásait már nem közölték, adósságai miatt a bíróságon megalázó vagyontalansági esküt kellett tennie. Szelíd ember volt, hiszen „bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár”. Most mégis úgy halt meg hajnalban, hogy az ujjával fügét mutatott a világnak.

Az írás Vinkó József készülő kötetének részlete.