A Csík Zenekar Kecskeméten kezdett zenélni, de mára az ország legismertebb magyar népzenét játszó együttese. Népszerűségük töretlen. Csík János, a zenekar vezetője ízig vérig kiskunsági ember. Nem véletlen, hogy egyik kedvence a csipetkés babgulyás.
– Állítólag nem mindegy, mit csinálunk evés közben. Ha például a Híradót nézzük, akkor a rossz híreket is lenyeljük az étellel.
– Mi is Keletről jöttünk, így ez a keleti filozófia nyilván nem véletlenül cseng egybe a mondással: magyar ember evés közben nem beszél.
– Nem is zenél? Létezik kapcsolat gasztronómia és zene között?
– Mindkettő művészet. Ahogy a muzsikában a dallamok, úgy az ételkészítésben az ízek harmóniája fontos. Ahogy a zenében léteznek a különböző műfajok, úgy a gasztronómiában is mindegyik fogásnak megvan a maga sajátossága. Zavar, ahogy napjainkban ezt a két művészetet diszharmóniában használják. A régi lakodalmakban az étkezés alatt a zenészek nem gyors csárdást játszottak, hanem halk aláfestő muzsikát. Ha ma betér az ember egy étterembe, diszkózene bömböl a háttérből. A múltkor kénytelen voltam szólni a pincérnek, hogy halkítsa le a zenét: enni jöttem, nem bulizni.
– Mikor volt utoljára olyan mulatságban, ahol úgy érezte, minden a helyén van? Étel, ital, muzsika.
– Amikor barátként egy szegény-szerény, de igazi parasztlakodalomban jártunk, és muzsikáltunk is. Csak töltött káposzta, pálinka, házi hordóban készült száraz fehérbor és régi, csatos szódásüvegekben kínált szóda került az asztalra. Szeretem a töltött káposztát, de amit ott feltálaltak, az tocsogott a zsírban, és azon morfondíroztam, hogyan fogom kibírni. Erre mi történt? Kiderült, hogy nagy, félbevágott paradicsomokat is belefőztek, amitől könnyebb lett.
– Ízig-vérig kecskeméti, most is itt él. Mi a „kecskemétiség” lényege?
– A Kiskunság. Tudom, sivárnak tűnhet, hogy mifelénk csak síkság van meg homok. Egyszer egyik dunántúli ismerősöm azt kérdezte: mi érdekes van egy olyan vidékben, ahol a vonatról csak azt látod, hogy jön egy villanykaró, aztán még egy és még egy. Mitől érdekes a semmi? Nos, épp ez a semmi a vidék titka. Ez a varázsa. Jól ki van találva, hogyan tud ember, állat és növény megélni a pusztában. Egészséges dacnak, konok kunságnak nevezném azt, ahogy az itt élők – Buda Ferenc szavaival – ebben a Homok-hazában képesek boldogulni. Szerintem erre az élni tudásra és létformára, erre a sajátos, egyedülálló tájra, az itt élő állatokra kíváncsiak az idegenek.
– A természet és az emberek mellett mi jellemzi a kunsági konyhát?
– A masszív, tartalmas egytálételek. A homokon és a pusztában inkább a lábasjószágok élnek meg. A kecskét, birkát, marhát legeltető pásztorok és juhászok vagy maguk főztek egytálételeket a legeltetőhelyen, vagy otthon az asszony készítette el több napra előre. A szikesen inkább a fehér szőlő érik meg, a gyümölcsöseinkből főként a barackpálinkához való kerül ki. A zöldségeink – fehérrépa, krumpli, kapor, torma, kukorica – másfajta energiát nyernek a homokos talajból és jobb ízűek, mint a feketeföldben termettek.
– Léteznek még a csárdák, amiket többször is megénekeltek?
– Más funkciójuk volt a csárdáknak régen, és más ma. Eredetileg arra születtek, hogy jó ételekkel, hideg borokkal fogadják az úton lévőket. Ma annyi furfanggal kísérlik meg „becsalogatni” a turistát, hogy elárulják a hagyományainkat.
– Azért akad kivétel. Az ön kedvence a kecskeméti Tanyacsárda. Miért?
– Ez a 170 éves, műemlék épületben lévő csárda nem csak azért vonz, mert autentikus belső tere van, s mert népi muzsika szól a hangszóróból – többek között a miénk is. Az nyűgöz le, ahogy a vendéget fogadják, s hogy az étel tisztességesen van elkészítve. Tisztesség alatt azt értem, hogy nemcsak azt az igyekezetet látni benne, hogy jó legyen az étel, hanem hogy az pont annyi ideig legyen főzve, ameddig kell, és pont úgy tálalják, ahogy illik.
– Amikor külföldön turnéznak, mi az, ami a legjobban hiányzik?
– A leves! Én nagy leveses vagyok, és a világ java részén nem ismerik a levest. Volt, hogy vittem magammal zacskós levest, pusztán az illúzió kedvéért, de hol volt az egy igazi, jó, aranyló húslevestől vagy a csipetkés babgulyástól?
– És fordítva? Hozott valamit külhonból, amit itthon is elkészít?
– Egy erdélyi ételt. Amikor a kecskeméti Ciróka Bábszínházban dolgoztam a Hegedűs ember története című darabban, Kolozsvárott is szerepeltünk. Ottani bábszínészeknél aludtunk, és az egyik ebéden meglepődve láttam, hogy egészben tesznek elénk egy nagy darab húst, mellette egészben főtt sárgarépával, fehérrépával, hagymával és többféle mártással. Isteni eledel volt. Leírtam a receptjét, és ha úgy adódik, megcsinálom. A nevét nem jegyeztem meg, ezért elneveztem én: „Kolozsvári ügyes hús Jancsika módra”.
– Ezek szerint tud főzni?
– Hogy tudok-e, az egy dolog. De hogy szeretek, az biztos. Örömet okoz, ha ízlik másoknak, amit készítettem. Amikor húszéves volt a zenekar, meghívtam zenésztársaimat egy nagy lábas pörköltre. A Nyírségbe való kollégám meglepődött azon, hogy a marhapörköltbe aprított disznólábat is belefőztem. Már nem tudom, honnan vettem az ötletet, hogy a disznóláb jobb ízűvé teszi a marhapörköltet, de a kollégáim azóta is emlegetik a „malaclábas pörköltömet”.
– És melyik étel az, amit ön emleget?
– A nagymamám babgulyását. Olyan finomra tudta csinálni, mint senki más. Volt, hogy csak egy kis füstölt húsra futotta bele, de én a maga készítette csipetkéje miatt szerettem, és hogy mi, gyerekek, segíthettünk sodorni a csipetke tésztáját. A másik a kenyérlángosa. Abból a tésztából csinálta, ami a kenyérsütésből a teknőben megmaradt, és kenyérhez már kevés lett volna. Azt is felaprította, és az udvaron lévő kemencében megsütötte. Ettem már eredeti olasz pizzát és sokfajta langallót számtalan helyen, de nincs az a jó érzésem, mint amikor az ő kenyérlángosát falhattam. Bár ki tudja? Az is lehet, hogy ez annak a gyermeknek az emléke, aki sokat futkározott, és a friss levegőtől megéhezve minden jólesett neki.
– Vajon meg tudjuk menteni hagyományos gasztronómiánkat?
– Kultúránk, de szinte az egész világé olyan egyetemes kultúrává vált, ahol az amerikaiak diktálnak. Nemcsak a zenénk, a ruhaviseletünk darálódott le a baseballsapka, a kosárlabda-tornacipő vagy a farmernadrág divatjával, hanem az ételeink is a hot doggal, a hamburgerrel, a pizzával. Egy kiflibe gyömöszkölt, nulla tápértékű, „egyél meg gyorsan” virsli miatt elfelejtjük a lacikonyhák ételeit: a jóízű pecsenyéket, a sült kolbászt, a hurkát, a babgulyást, a csorba levest, a drága jó pörköltjeinket vagy a túrós csuszát és a káposztás tésztát. A török uralom vagy az orosz megszállás sem tudott úgy a hatása alá vonni minket, mint a rövidebb ideje betört amerikai módi. A konyha a kultúránk része. S ha a kultúránk elveszik, mindenünk elveszett.
– Mivel jár a Tisza-tó nagykövete cím?
– Kíváncsiságból vállaltuk el, a saját arcunkat adva a környék népszerűsítéséhez,egyfajta szponzorálásként. Amit a Tisza-tóért teszünk, az arra hasonlít, amit a népzenével művelünk: nem akarjuk veszni hagyni az értékeinket. Hévízhez, a Velencei-tóhoz vagy a Balatonhoz képest kevesen ismerik a Tisza-tavat és környékét, pedig a helyiek már eddig is sokat tettek azért, hogy vonzóbbá tegyék a vidéküket a turisták számára. Tetszenekaz erőfeszítéseik, az ötleteik, és magam is elcsodálkoztam, hogy mi mindenre jutottak.
– Mit tudna kiemelni az ottani látványosságok közül?
– Lenyűgöz a poroszlói kalandparkjuk, benne azzal a gigantikus édesvizű akváriummal, amelyben egy átlátszó alagút húzódik, és mellettünk-felettünk a Duna legősibb halai, 4-5 méteres vizák úszkálnak. Csodálatos látvány bejárni a nádasokkal és szigetekkel teli óriási tórendszert, vagy a poroszlói Ökocentrum tornyából szétnézni a tájon. Érdekes élmény volt februárban a Karcagon tartott Torkos Csütörtök is: a szálloda, ahol még az ágynemű és a bútorzat is „bio”, és az étterme, ahol olyan bioételeket ettünk, amelyekről nem gondoltam volna, hogy azok. Azt látom, hogy amit a Tisza-tó környékén tesznek, az a mindent adni akarás szép példája.
