Vágyakozunk egy kicsit földközelibb életre, ezért is költöztünk egy kétezer négyzetméteres gyümölcsösbe – mondja Lackfi János, aki saját meghatározása szerint író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Zsámbéki házában a nagyobb ünnepekkor hat gyermek és két unoka is az asztal mellé telepedik.
Részlet az interjúból:
– A zsámbéki termelői piac kicsi, de sok minden kapható. Gyakran jár ide?
– Nem annyit, mint szeretnék, mert veszélyes hely: tizenhat éve élünk Zsámbékon, rengeteg ismerősünk van itt, így a piacon nem tud az ember végezni öt perc, de talán még két óra alatt sem. Ha leülök lángost enni, akkor biztosan csatlakozik hozzám néhány jó barát. Zsámbékon egyébként is vannak olyan napfordulós ünnepek, amelyek arról szólnak, hogy beszélgetünk, régi arcokkal találkozunk. De van, hogy csak végigrontok a piacon: házi sajtot mindenképp veszek, füstöltet, zöld fűszerest meg fokhagymásat, de itt szerzem be a kolbászt is. Ezenkívül nagy zöldség- és gyümölcspusztító a család, bár nyáron már igyekszünk magunk megtermelni ezeket, a pincében pedig egy egész falnyi polcon állnak a saját készítésű befőttek.
– Tudatos kertészkedés folyik, vagy azt eszik, amit a természet ad?
– Egy kicsit a permakultúrára kacsintgatva műveljük ezt a kertet: Baji Béla, az organikus kert magyarországi apostola járt is nálunk többször, és nagyon jó tanácsokat adott. Nem vagyunk ortodox permakultúrások, de igyekszünk összhangot teremteni a kerti élővilágban. Ahol mi lakunk, az a besorolása szerint is gyümölcsöskert – tulajdonképpen mi is gyümölcsök vagyunk a házban, hivatalosan tárolóhelyiségekben lakunk. Vannak szép, régi körtefáink, szilvafáink, amelyek bő termést hoznak, bár már lassan kezdenek elpusztulni. Ültettünk a helyükre többféle barackot, almát, főleg a feleségem nézett utána a különböző fajtáknak. Szép ritmusa a természetnek, ahogy nem egyenletes, statisztikai termelésre vannak a fák beállítva: hol az egyik hoz elképesztően sok termést és a másik érthetetlenül keveset, hol fordítva. Valamilyen számunkra kiismerhetetlen rend szerint pihenik ki magukat. Van birsünk, gránátalmafánk, vannak fügebokraink, amelyek egy-két év alatt egész jól nekiindultak. Lett volna végre egy félkalapnyi meggytermésünk is, de mire meghallottam a seregélyriadót a kertben és kiszaladtam, addigra már csak „véres” magvak himbálóztak a fán. Egy emelt ágyásba forgatjuk a komposztot, oda ültetünk paprikát, paradicsomot: karókat vertem le, drótokat húztam ki, próbáljuk gatyába rázni. És van egy kis fűszernövényekkel teli sziklakertünk is.
– Ekkora család és számos egyéb kötelezettség mellett hogy jut ideje kertészkedni?
– Két évvel ezelőtt még vitézül csináltuk, a feleségem minden este locsolt, próbáltunk gyomlálni, aztán lett egy kis Julikánk, aki tizenhárom év után felforgatta az életünket. Azt gondoltuk, hogy azért az ő születése után is tudunk kicsit hajladozni: a szőlőt megmetszettük, a füvet is lenyírtuk, de ültetgetni már nem nagyon volt időnk. Pedig nagyon élvezem azokat a nyári reggeleket, amikor leszedhetek egy nappal meleg–éjszaka hideg paradicsomot, mellé egy kis rozmaringot, bazsalikomot, kakukkfüvet frissen a tövéről, még egy kis kenyér, kolbász vagy szalonna is jöhet mellé, és így kiülhetek a teraszra. Szeretünk azért továbbra is kint szöszmötölni – nem nagyon értünk hozzá, bár nekem voltak paraszti őseim, és gyerekkoromban is sokat kellett hol több, hol kevesebb nógatásra motoszkálni a kertben: krumplit kapáltunk, paradicsomot gyomláltunk egyfajta félparaszti életformában az értelmiségi lét peremén. Voltak tyúkjaink, galambjaink is. A nagymamámmal, aki kertész volt, szintén sokat jártam a balatonakarattyai telkére, így őt is láttam akcióban. Mindig beszélgetett is a növényekkel, miközben metszette őket. Elképesztő tudása volt. Ebből a tudásból nekem már nagyon kevés maradt, kézen-közön elkopott. De azért vágyakozunk egy kicsit földközelibb életre, ezért is költöztünk egy kétezer négyzetméteres gyümölcsösbe.
