Kevés olyan történelmi csapás volt a XX. században, amelyet Bálint György ne élt volna át, ennek ellenére derűje és munkakedve 98 évesen is töretlen. Blogol, előadásokat tart, cikkeket ír, Bálint gazda néven futó Facebook-oldalának több követője van, mint megannyi hazai tévésztárnak. Kevés beszélgetőtárssal nevettem ennyit, mint vele: Gyuri bácsinak már arra is van terve, mit csinál majd, ha az öregség előrehaladt…

– Hogyan nézett ki gyerekkorában egy családi vacsora?

– Étkezés szempontjából szigorúan neveltek, ahogy abban az időben egy polgári családban megszokott volt. Fél nyolckor volt a vacsora, akkorra mindenkinek haza kellett érnie. Ilyenkor az egész család együtt volt, és elmondtuk, kivel mi történt aznap. Az apám mindig azt mondta: az evést akkor kell abbahagyni, amikor a legjobban ízlik. Ez az egészséges étkezés alaptétele, hiszen nem szabad nagyon éhesnek lenni, de az sem jó, ha tele van az ember, hiszen az a munka és a teljesítmény rovására megy. Mostanában sokat foglalkozom az élelmiszerpazarlás kérdésével. Az ENSZ minden évben megjelöl egy fő problémát, ami az idén az önellátás, melynek három melléktézise van: az élelmiszerekkel való pazarlás, az éhezés és az elhízás.

– Gondolom, önöknél sem lehetett pazarolni az ételt.

– A szigorúságba beletartozott, hogy egyrészt nem volt válogatás. Négy-öt éves lehettem, amikor egyszer mákos tészta volt ebédre. Közöltem, hogy ezt én nem eszem meg, mire anyám azt mondta:
ha nem, nem. Vacsorára is mákos tésztát kaptam – nem ettem meg. Másnap reggelire is mákos tésztát kaptam – nem ettem meg akkor sem, de délben, amikor ismét mákos tésztát tettek elém, bizony, már megettem. Mindenki annyit szedhetett, amennyit akart, de ami a tányéron volt, azt meg kellett enni, nem lehetett otthagyni. Ha kenyér volt a tányér mellett, akkor azt is meg kellett enni. Nem lehetett egy falat kenyeret sem otthagyni az asztalon. Jómódú polgárcsalád volt a miénk, amely akár lehetne mintakép is a mai világban, ahol megtanították azt is, hogyan kell enni, hogyan illik az étkezőasztalnál viselkedni. Ennek sokszor vettem hasznát később, amikor a világot jártam.

– Mesélne erről?

– Jó barátom lett például Lennart Bernadotte gróf, övé volt a Mainau nevű kis sziget a Boden-tó északi medencéjében. A sziget gyönyörű botanikus kert, amelyet még Esterházy Miklós alapított, és ez az arborétum hozott össze bennünket. Ott olyan emberekkel találkoztam, mint a spanyol király vagy az akkori német elnök: egy asztalnál ültünk, és nem okozott problémát, hogy úgy étkezzem, ahogy azt az etikett előírja. Unokákkal, dédunokákkal vagyok körülvéve, és mindig csodálkozom, mert amikor a gyerekek úgy gondolják, akkor fölugranak és elmennek az asztaltól: ők már befejezték. Nálunk ilyen nem volt. Addig nem lehetett az asztalhoz ülni, amíg apám le nem ült az asztalfőre, és nem lehetett fölkelni addig, amíg ő azt nem mondta, hogy egészségünkre. Ezek a szokások azóta rendkívüli módon fellazultak.

– Milyen gyerekkori ízeket őriz?

– A krumplinudli jut először eszembe: minden egyes darabot kézzel formáztak meg, és lekvárral ettük. Ha megkérdezték, mit szeretnék enni, akkor ezt mondtam. Máig megmaradt az a szokásom, hogy szeretem az egyszerű ételeket. Egyszer egy furcsa történet kerekedett ki ebből. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt Miskolc városa divatba hozta, hogy hétvégére mindig meghívnak egy közismertebb házaspárt. Megmutatták a múzeumokat, a templomokat, este pedig volt egy összejövetel, amelyen a város politikai, kulturális és közigazgatási vezetői vettek részt. Előtte azonban megkérdezték, mit szeretnék vacsorára, az volt ugyanis a szokás, hogy figyelembe vették a vendég kívánságát. Mondtam, hogy paprikás krumplit szeretnék.

„Á – mondta a főnök úr elképedve –, azt nem lehet! Ha valaki eljön hozzánk, az pisztrángot szeretne enni vagy bifszteket, nem ilyen hétköznapi ételt.” De hát, mondom, maga azt kérdezte, hogy mit szeretnék. Na, végül – egy jó húsleves után – paprikás krumpli lett a vacsora, de volt benne hús, kolbász, a tetején sült szalonna kakastaréjban. Jó salátákat adtak hozzá, utána pedig különböző rétesek következtek. De akárkit megkérdeztem, mindenki elégedett volt a vacsorával. Ezzel a véleménnyel szembesítettem aztán a főnök urat is, aki jót nevetett, és azt mondta: úgy látszik, neki is van mit tanulni.

– Élete minden jelentős fordulópontjánál megjelenik egy tál étel: káposztalevessel kínálja a szovjet tiszt, aki elfoglalta az otthonát, a szomszédasszony a széthordott javak egyikében, egy sèvres-i bonbonniere-ben hozott önnek paprikás krumplit. Amikor pedig magánházaknál volt kénytelen munkát vállalni, egy asszony behívta és megkínálta egy tál meleg krumplilevessel. Úgy tűnik, ezek az ízek megmaradnak.

– Megmaradnak, és végigkísérik az embert egész életében. Az ember ízlése sok szempontból változik, de a gondolkodásmódja, ami gyerekkorában rögzült, az rendszerint megmarad. A krumpli a mai napig az étkezésem központi eleme. A feleségemet arra szoktam kérni, hogy ha hideg vacsora van, akkor főzzön nekem néhány szem krumplit héjában.

– Külföldi útjai során biztos evett azért valami különlegeset!

– A nyolcvanas években meghívtak Európa egyik legnagyobb növényvédőszer-gyárába, Dijonba, és ott rábíztak egy rendkívül csinos francia nőre, hogy vezessen körbe. A hölggyel aztán együtt is vacsoráztunk. Kérdezte, szeretem-e az osztrigát, én meg mondtam, hogy még nem ettem, és nem is nagyon akarok enni. Akkor ő a villájára szúrt egy falatot és odanyújtotta a számba. Nem volt mese, kénytelen voltam lenyelni. Egészen jó volt, de mondtam neki, hogy életem további részében sem fogok osztrigát enni. Megvagyok nélküle.

– A kertészkedés még a politikai törekvéseket is tükrözi: az ötvenes években tiltották, nem akarták, hogy az emberek a sajátjukkal foglalatoskodjanak, a hatvanas-hetvenes években viszont – talán az ön hatására is – már támogatták, hogy mindenkinek legyen hobbitelke, háztájija. A tudatos táplálkozás, az egészséges alapanyagok beszerzése, megtermelése most ráadásul divatos téma is.

– Az önellátás kérdéséről most készülök hosszabb tanulmányt írni, el is várják tőlem, hogy ebben a témában véleményt nyilvánítsak. Szükségszerű is, hogy eljussunk idáig, de még mindig nem ment át eléggé a köztudatba az, hogy a természetes körülmények között felnevelt növények termése az életfontosságú elemeket sokkal nagyobb mennyiségben tartalmazza. Az a paradicsom például, amelyet télen is fogyasztunk – én is kapok mindennap pár szem koktélparadicsomot a reggelihez –, az cukorból, szerves savakból, különösen folsavból, vitaminokból, ízanyagokból sokkal kevesebbet tartalmaz.

Az a nagy ellentmondás a mi társadalmunkban, hogy a fogyasztói, fiziológiai igények és a kereskedelem igényei nincsenek összhangban. Mert a kereskedelem azt kívánja, hogy az a termény, amelyet ő el akar adni, szép legyen, pultálló legyen, egy hét múlva is frissnek látszódjon, és ezt a kétfajta igényt csak úgy lehet közelíteni, ha többet foglalkozunk azzal, hogy saját magunk is termeljünk.

Erre pedig nagyszerű új lehetőségek kínálkoznak. Én már negyven évvel ezelőtt, egy németországi utam alkalmából megismerkedtem a magaságyakkal, írtam is róla. Akkor nem volt különösebb visszhangja, most viszont óriási az érdeklődés, az ember elmegy akár csak Ausztriába, Burgenlandba, mindenütt azt látja, hogy – nemcsak a városi, hanem a falusi házak kertjében is – ott a magaságy. Valamikor volt egy szép kertem Balatonfüreden, de most megint oda jutottam, hogy már vénember vagyok, és előbb-utóbb nem nagyon tudok majd semmi hasznosat csinálni. Még tudok, de 98 évesen számolni kell azzal, hogy az öregség előrehalad. Ezért tehát csinálunk most ide, ebbe a sashalmi kertbe is egy magaságyat.

– Mit tud ez a magaságyás? Azon kívül, hogy nem kell lehajolni hozzá.

– Háromszor-négyszer annyi termést ad, mint a szabad föld. És nem kell növényvédő szereket használni, mert vegyesen vannak benne a növények, nem egy tömegben, és ezért a kártevők és a betegségek nem tudnak elterjedni benne. Megvédi saját magát.

– Eddig nem kertészkedett itt?

– Húsz éve lakunk ebben a házban, és a feleségemnek az volt a kívánsága, hogy csak virágok legyenek. Kicsi a kert, gyümölcsfáink vannak, de zöldséget nem engedett termelni. Persze, ezt nem tudta teljesen betartani, mert én a virágok közé mindig becsempésztem egy-egy paprikapalántát, egy kis hagymát vagy valami fűszernövényt. Az ablakokban lévő muskátlisládákba is mindig ültettem egy-egy fokhagymát, petrezselymet vagy snidlinget. Nem lett az úgy csúnya – ahogy minden nő szép, úgy minden növény is az.
De most lesz egy magaságy. A társadalom alapvető feladata volna, hogy minden talpalatnyi helyet használjon ki. Lehetetlen állapot az, hogy egy ilyen országban – amelynek nincs tengere, nincsenek magas hegyei, ahol lehetne síelni, nincsenek bányái, nincs olaja, földgáza, de van jó termőföldje – a föld egyharmada kihasználatlan. És majdnem az egész ország termőföldállománya a saját kapacitása alatt termel. Ezt nem lehet megengedni. Ha föl akarunk zárkózni az európai életszínvonalhoz, akkor a föld kihasználása nagyon fontos lenne.

– Értünk még ehhez? Vagy újra meg kell tanulnunk? Jellegzetes kép, hogy a falusi emberek már nem tartják a paraszti életformát, olcsóbb is megvenni a zöldséget a szupermarketben, és értelmiségiek költöznek le vidékre gazdálkodni, mangalicát tenyészteni, sajtot készíteni.

– Azért én még mindig találkozom olyan emberekkel, akik értik a módját és művelik is a földet. Tavaly novemberben sajnos egy hetet kórházban kellett töltenem, és a szobatársam egy vidéki ember volt.
Pest megyében lakik, és elmesélte, hogy harminc évig dolgozott esztergályosként egy budapesti gyárban, de azért megmaradtak a falusi életkörülmények között: van szép háza, nagy kertje, és megtermelnek mindent, amire szükségük van. Korábban disznót is hizlaltak, baromfijuk most is van, tojással, hússal el tudják magukat látni, a kert megtermi a gyümölcsöt, zöldséget. Ritkán kell boltba menniük, inkább piacra járnak, ha akad némi felesleg. Ez példamutató. Éppen most tervezem meglátogatni őket.

– Mit tehet az, aki városban él?

– Ott persze csak nagyon kis részben lehet ezt megvalósítani, de ennek a kérdésnek nemcsak közgazdasági, hanem szociális jelentősége is van: hozzuk közelebb az embereket egymáshoz. Egyre-másra alakulnak Budapesten is a közösségi kertek, amelyek kis társadalmi magot képeznek: vetőmagokat cserélgetnek, tanácsokat adnak egymásnak, van egy közös témájuk. De az is jó módszer, hogy hétvégén a tisztelt budapesti értelmiség beüljön az autójába, elmenjen egy ismerős termelőhöz, és ott vásárolja meg a tojást, a kolbászt, a gyümölcsöt meg a zöldséget egy hétre. Így jobban megismernék egymás gondjait és örömeit. Az Ablak című műsorban is ezt szorgalmaztam, most az interneten folytatom. Épp most néztem: a Facebook-oldalamnak már majdnem 400 ezer követője van.

– A televízió ma nem segíti ezt a közeledést?

– Ki tudja, miért, nálunk a közmédia is elsősorban a városi, sőt a fővárosi ügyekről szól, és alig foglalkozik a falusi emberek életével. Pedig az emberek 60 százaléka még mindig kistelepüléseken él, ahol nagyobb lehetőség volna arra, hogy termeljenek maguknak zöldséget és gyümölcsöt. Nem vicc az, hogy az a legfinomabb gyümölcs, amit az ember maga vesz le a fáról. Az ötvenes években egy nagy állami gazdaság főagronómusa voltam, és elhoztak hozzánk egy angol küldöttséget. Miután mondták, hogy szeretnének kint is körülnézni, befogattam a hintóba, és kimentünk az őszibarackosba. Mondtam nekik, hogy parancsoljanak, kóstolják meg! Emlékszem, ahogy ezek a fehér inges, nyakkendős, Oxfordban nevelkedett fiatalemberek beleharaptak, és a kezükön folyt végig az édes lé. Azt mondták: „Ilyet szállítsanak nekünk, akkor jó üzletet fogunk csinálni.”

– Most viszont a boltokban kapható gyümölcsök nagy része külföldről származik.

– Óriási hiba! A kertészkedéssel, a magasággyal például sokat lehetne enyhíteni ezen. Százszázalékos megoldás soha nincs a társadalomban, de törekedni kell rá. Mi régen például magas törzsű gyümölcsfákat neveltünk, amelyek csak az ültetés utáni tizedik évben kezdtek el igazán teremni. Ezeket megmetszeni, permetezni, leszüretelni nagyon fáradságos munka volt. Orvos barátaim mindig azt mondták, hogy akkor van a legtöbb kéz- és lábtörés, amikor a cseresznye érik. Nekünk is van itt egy cseresznyefánk, nem vágjuk ki, mert már majdnem százéves, de azzal is az a probléma, hogy megterem vagy két mázsa cseresznyét, a család viszont nem bír annyit enni, ezért mindig riasztjuk a környéket, hogy gyertek cseresznyét szedni. A fa csúcsán még így is marad egy csomó érett gyümölcs, amibe belepetézik a cseresznyelégy, és a következő évben védekezni kell ellene.

– Mi a megoldás?

– Az okos amerikaiak kitalálták az úgynevezett karcsú orsót. Ez egy olyan fa, amely nem nő három méternél magasabbra, az ültetés utáni második-harmadik évben már terem, és minden munkáját földön állva, létra meg kapaszkodás nélkül el lehet végezni. A mi kertünkben van már egy pár ilyen fa. Évek óta foglalkozom ezzel a témával, Győrben, egy országos konferencián előadást is tartottam róla. Ez is óriási lehetőség, mert még a virágágyban is elfér egy-egy ilyen gyümölcsfa.

– A kert nemcsak a társadalom, hanem az egyén számára is fontos: Gyuri bácsi is még tervez, levegőn van, mozog, a kert fiatalon tartja.

– Volt egy barátom, aki agyvérzés következtében kerekesszékbe kényszerült, ráadásul a felesége is meghalt, egyedül maradt. Semmihez sem volt kedve, az sem érdekelte eleinte, amikor készítettünk neki a teraszra egy magaságyat. De amikor megkóstolta az első fejes salátát, akkor azt monda, hogy ő még ilyen finomat nem evett. Attól kedve néha odagurult a magaságyhoz, és a kis gereblyéjével megkapirgálta. A kert és az egészség nagyban összefügg. Az orvosok is azt mondják, hogy ezen a téren lehetne a civilizáció hátrányaiból valamit lefaragni. Persze, ne legyünk a kert rabjai, utazzunk, lássunk világot – a kert ezt lehetővé teszi. De valamiképpen meg kell keresni a módját annak is, hogy javítsunk a jelen helyzeten, akár a közösségi kertekben, akár a termelőtől való vásárlással, akár úgy, hogy magunk kezdünk kertészkedésbe. Sokszor voltam nehéz helyzetben, de életem minden tapasztalata azt mutatja, hogy ezt az utat kell folytatni.