Petőfi Sándor nem volt hashős. Az életműben hiába keresünk ínycsiklandó ételleírásokat, nagyevők sem találtatnak föl a lapokon, a versekben ha szerepel étel, legfeljebb a komiszkenyér. A Disznótorban című versében előfordul hurka és gömböc, de abban is mi vagyunk a töltelék.

Petőfinek nincs jó szava az ételekről. Statiszta korában a színész uraknak cipelte a sert, bort és a tormás kolbászt, katonaként hol strázsált, hol mosogatott (oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha az ujjához fagyott), hol meg kukoricagombócot főzött közlegénytársainak. A bakagombóc erősen megviselte a lelkét, hiszen szegény János vitézt is ezzel traktálják a kősziklát majszoló óriások: „Nesze, galuskának elég lesz e darab, aztán gombócot kapsz, hanem összeharapd!” Nem is beszélve A helység kalapácsa című komikus eposzról, amelyben Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi, a széles tenyerű Fejenagy szemébe vágja az igazságot:

Talán mondani sem kell a gölödin nem más, mint a kukoricagombóc.

Igaz, egyvalamit még ennél is jobban utált: ez pedig a tejfölös torma. Az Életképek 1845 júliusi számában vallotta be, hogy ennek az ételnek már a látásától szabályos reszketés fogja el: „Ha kritikusok nem volnának a világon, legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma.”

Petőfi kákabélű volt – mondja a költőről Egressy Ákos, a nagy színész fia, aki gyerekként sokszor helyet kapott az asztalnál. „Igen kevés étkű ember volt. Levest, húst evett csupán, a többi ételt alig ízlelte. De a töpörtyűs pogácsa kedves eledele volt, amit a nagymama kiváló ízléssel tudott készíteni.”

Egy tarisznya pogácsával indult útnak 1845-ben is, amikor nekivágott, hogy bebarangolja az Alföldet és a Felvidéket. Utazásairól az Útirajzokban és a Kerényi Ferenchez írt útilevelekben számolt be. Sosem értettem miért tűzik a vendéglősök oly gyakran az étlapra a Petőfi-rostélyost, a Petőfi tojáslepényt, hiszen a költő étteremkritikusokat megszégyenítő szellemességgel gúnyolja a trehány és pénzsóvár fogadósokat.

„Ha az Alföldön utazik az ember – írja – a sáron kívül még a korcsmárosokkal is meggyűl a baja, Classicus nép az a magyar korcsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetségért sem ád. Nem a! Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy ő biz ezért nem rak tüzet. Így jártam Bihar megye két helységében Okányban és Kőrösladányban.

Királyhelmecen és Beregszászon még ennyit sem kap. A kocsisa kenyerét, szalonnáját, vöröshagymáját eszi vacsorára. Füleken pocsék bort itatnak vele. „Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlök Fülek."

Az egyetlen étel, amiről bevallja, hogy kedveli, az a túrós tészta. Füzesabonyban írja, 1847. május 13-án: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát, és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.” Ezt mondja az Arany Jánoshoz írt verses levélben is. „Esküszöm neked a túróstésztára, meg a pipámra!” Tehát nem túrós csusza, ahogy ma mindenütt ismétlik. A kettő nem ugyanaz. Az elsőnél a nyers tésztát eleve összegyúrják a túróval és hosszan pirítják, majd a maradék túrót azután adják hozzá, pörccel és tejföllel együtt.

Más ételt ő maga nem említ. Jókai írja az Aki holta után áll bosszút című kisregényében hogy a költő szerette a csigát. „Színház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a Váci-utcán egy kurta kocsma), oda járt Petőfi rendesen.

amitől én irtóztam, és hozzá karlócai ürmöst ivott, egy pisztolyt esténként, ami 2 deci.”

Egy másik híres anekdota (Rozvány György ügyvéd emlékezése szerint) arról a vacsoráról számol be, amelyet a költő 1849 januárjában a debreceni Bika étteremben költött el Balogh János szalontai szenátor és Arany János társaságában. Balogh hírhedett rímfaragó hírében állt és az étlapot gutírozva Petőfi felkiáltott: „Roszprádli! Na, erre mondjon kend kádenciát.” Balogh némi töprengés után az alábbi rímet faragta: „Be jó ez a roszprádli! /Jobb mint a bolti kvárgli./ Sütötte a jó Náni, /nem szereti a Pármi /Zán sajtot.”  De ez már sok volt Petőfinek, leintette Baloghot. „Tedd be ajtód! /Rossz rím fajta /Tör be rajta /Fülem sérti /Az ebadta.”

A Petőfiről szóló visszaemlékezésekből persze fel lehet csipegetni néhány gasztronómiai utalást. Az 1846 szeptemberére datált legendát, amelyet Deák Kálmán szatmári helytörténész terjesztett el, miszerint reggelire Petőfi maga főzte a gulyást, óvatosan kell kezelni. Szatmár utcáin valóban nagy feltűnést keltett a furcsa öltözékű, pipázgatva sétálgató költő, akit gyerekek követtek, de hogy valóban ő állította-e össze a nap menüt, mint azt szállásadónője Kováts Jozefa említi és hogy reggelire gulyást főzött, az már kérdéses. Mindenesetre a kávé és az aludtej iránti rajongás itt is megemlítődik.

Hitelesnek tekinthetők Teleki Sándor gróf visszaemlékezései is. (Az ő koltói birtokán töltötte mézesheteit Petőfi.) Teleki számtalan történetet örökít meg Petőfi hétköznapi életéből. Nagybányán például Csausz Bogdán polgármester vendéglőjébe jártak ebédelni. Csausz papa imádta a csonthúst, mindig nekikészülődött az evésnek,

A várt étel azonban kimaradt; a levesről átugrottak a vastagételre. Lőn nagy bámulás és döbbenet, végre kisült, hogy a gróf és a poéta megették. Nagy harc, csetepaté és házi jelenet következett; a polgármester fölkelt, otthagyta az asztalt, a felesége sírt. A gyerekes csíny módfelett mulattatta Petőfit.

Akad még néhány kulináris morzsa. Kozma Andor verses regénye alapján valószínűsíthető, hogy a Térey-kertben rántott csirkét ozsonnázott. Hatvany Lajos báró szerint rendszeresen betért a Depscher féle Tejeldébe a Párizsi utcában, ahol tejfölös aludttejet fogyasztott. Feltehetően a kecsketejet is megkóstolta, hiszen a cégéren a milimárival együtt a kecskét is hirdették. De szerethette a fokhagymás kolbászt is, hiszen Szendrey Júlia panaszkodik erről. Néha Jókai is meghívta a Zrinyi kávéházba halászlére, (emlékezetes a hírhedt Laborfalvi Róza féle ebéd is) és ha Vahot Imre, a bevarrt zsebű kiadó véletlenül fizetett verseiért, akkor betért a Fehér Hajó vendégfogadóba, a Lamáts serházba, vagy a Csiga vendéglőbe a Sebestyén utcában. Itt Vörösmarty Mihállyal diskurálhatott, persze csak 1848 augusztusáig, mert akkor versével vérig sértette a Szózat szerzőjét. Egyébként füstös kávéházakban és redakciókban élt, leginkább a Pilvaxban, ahol száraz deákkenyeret mártogatott langyos tejbe, vagy fűszeres mokkába.

Petőfi - köztudott - findzsapárti volt, nem meszelypárti. Azaz az „értelmiségi italt” (a kávét) kedvelte, nem az alkoholt. A legtöbb félreértés mámoros költeményeiből adódott.

Nem ivott ürmöst, rozsolist, sört sem. Bort prédikált, de vizet ivott.

Különösnek tűnhet, de az egyik legjobban dokumentált történet Petőfi Sándor utolsó vacsoráját meséli el. 1849. július 30-a estéjét a költő Vargha Zsigmond földbirtokos családja körében töltötte Székelykeresztúron, a Gyárfás kúriában.

A vacsora bivalytejes és túros puliszka volt, ami a költőnek annyira ízlett, hogy a házigazda lányának Vargha Rozáliának hosszú verset írt az emlékkönyvébe.

A csata kezdetén Petőfi Bem körül volt, ló és fegyver nélkül. A vezér délután egykor utasította, hogy hagyja el a csatateret. Mütter Ferenc százados szerint költő aznap vitorlavászon blúzt, mellényt, szürke köpenyt, egyszerű katonatiszti sapkát viselt. Így érhette a halál. Egy mondása nem csak a gasztronómiához, de az egész élethez való viszonyát is összefoglalja: „Nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont.”

Az írás Vinkó József készülő kötetének részlete.