– Az is vagyok, ez nem csak a látszat. Fáj a gerincem, sok-sok sérülést szedtem össze fél évszázad alatt, meg aztán néhány hónapja túléltem a második infarktusomat... Az elsőt 2015-ben kaptam, a Kincsem forgatása után, az orvosom azt mondta, ha már mindenáron infarktust kell kapnia, az ilyen legyen. Ausztriában síeltünk, este mintha egy csákányt vágtak volna a mellkasomba. Másnapra elmúlt a fájdalom, de azért estére már a Honvéd Kórházban voltam, majd a Bajcsyban, beraktak egy értágító stentet.

– Sosem adom fel, túl vagyok már a mai teniszen, emellett forgatom a kisfilmemet, amely a saját gyerekkoromról szól Égig érő álmok – Gyerekkori rosszaságok címmel, Jordán Adéllal, Szacsvay Lászlóval a főbb szerepekben. A Duna Tv-n lehet majd látni.

– Mi az hogy! Ismertem Gyurit, Marcit, Pétert. Éjjel-nappal fociztunk. Mindannyian remek focisták voltak, de mind közül Péter, az író volt a legtehetségesebb, pedig Marci 29-szeres válogatott volt, a braziloknak is rúgott gólt, és a Honvéd után az AEK Athén sztárjaként bolondult érte fél Görögország. Azért csak fél, mert a másik fele Détáriért és a Panathinaikoszért volt oda. A 70-es években volt egy közös kispályás csapatunk, Mészöly Kálmánékat 9-2-re vertük. Ilyen jók voltunk, pedig akkoriban Kálmán sem volt még 40. Karinthy Ciniékkel lábtengóztunk, micsoda fantasztikus figurák fordultak meg közöttünk! Kisteleki Pistával, az egykori MLSZ-elnökkel egy osztályba jártam, lehet, hogy mindjárt besétál ide, mert ő is szenvedélyes teniszező.

– Ó, hát Székely Cérnához, 1981 párbajtőr-világbajnokához jártam edzésekre, az egykori Puskin mozi épületébe, mert be akartam kerülni az 1996-os Zorro filmbe. Tudja, amelyikben Antonio Banderas és Catherine Zeta-Jones játszott. Vívóleckéket vettem, mert nem árt, ha a filmbeli vívás szakszerű. Amúgy Cérna rengeteg filmben kaszkadőrködött, például a Budapesten forgatott Evitában. Úgy nézett ki, hogy megkapom a melót, de közben elkezdték forgatni a mexikói Tijuanában a Titanicot, és az kiütötte a Zorrót. Amúgy az Evitát is ’96-ban forgatták, Oroszlánnal, becsületes nevén Pintér Tamással dolgoztam együtt, Isten nyugosztalja, ő a szakmánk óriása volt.

– Hogyne, amikor a Mennyei királyságot, Ridley Scott csodálatos filmjét forgattuk 2005-ben, Marokkóban, Orlando Bloommal, Eva Greennel, Liam Neesonnel, Jeremy Ironsszal, akkor az egész stábnak mi, magyar kaszka¬dőrök főztünk! Gulyást, természetesen, de nem ám akármilyen alapanyagból! A cateringet a spanyolok biztosították, és Argentínából hozták a világ legjobb marhahúsát. Olyan gulyást főztünk, hogy tülekedtek a sztárok, hogy odaférjenek a kondérhoz, Orlando háromszor szedett!

– Van olyan sztár, aki úgy maradt meg az emlékezetében, hogy nagyon megadta az étkezés módját?

– Christopher Lambert Párizsból magával hozta a séfjét Bukarestbe, a Highlander 4. forgatására. Ott tüsténkedett Lambert lakókocsijában, kuktasapkával a fején, és készítette a fantasztikus francia fogásokat, mintha csak a Ritz éttermében lennénk. Láttam ott mindent: coq au vint, vagyis kakast borban, boeuf bourguignont, azaz burgundi marharagut, és még Pineau des Charentes-et, kagylót speciális likőrborban is. De forgattam Madonnával is Budapesten, az Evitát. Ő is rázta a rongyot rendesen, saját lakókocsi külön bejáratú szakáccsal, igaz, Schwarzenegger sem sajnálta magától a luxust.

– Például Clint Eastwood. Ő ugyanúgy beállt a sorba a statisztákkal és a kaszkadőrökkel, amikor a catering kiadta az ebédet. Azért ott sem volt rossz a kaja, a fapadosban, steak, garnélarák satöbbi. És bor mindig volt az asztalon, főleg, ha a franciák adták a cateringet. Más kérdés, hogy inni nem lehetett forgatás alatt.

– De mondom. Persze a 80-as években még fogyott a pia, és azt bizony ki kellett fizetni. Felírták az ember neve mellé, és a végén kellett rendezni a számlát. Volt olyan kaszkadőr, akinek a gázsijából nem jött ki a cech.

– Mértékkel, kiegyensúlyozottan. Ebből is, abból is. És ha valahol forgatunk, akkor mindig az adott ország, régió specialitásait fogyasztom.

– Imádom a thaiföldi kaját... Odavagyok az üvegtésztáért, a különböző rizsfélékért, a bambuszrügyért és az összes ázsiai zöldségféléért. Andy Vajnának köszönhetem, hogy egyszer levitt a Los Angeles-i Nobuba. Hét évig laktam Andynél, mindkét feleségét ismertem… Tudja, milyen könyvet írhatnék? De nem írok, mert diszkrét ember vagyok. Andy csodálatos figura volt, megkedvelt engem, a családomat vitte mindenhová, síeltünk Aspenben, a Sziklás-hegységben, hajókáztunk a Földközi-tengeren... Domonkos fiamat imádta. A Vörös zsaru forgatásán ismerkedtünk meg 1988-ban, Ed O’Ross, az egyik főszereplő mondta, hogy menjek oda Andyhez, beszélgessek vele. Bennem akkor már lappangott ez az amerikai álom, Schwarzeneggerrel is összehaverkodtam Oroszlánon keresztül, bekerültem az Emlékmásba is, szóval... De hol is tartottunk? Hogy mi a kedvenc kajám? Hát az biztos, hogy valami magyaros. Amúgy én nem vagyok akkora nagy szakács, inkább a kóstolgatásban vagyok világklasszis.

– Nincs olyan, hogy egységes amerikai konyha. Amiben egységesek, az az, hogy hihetetlen nagy adagokat adnak. Talán ezért is van annyi kövér ember az Egyesült Államokban. De hát nem lehet ellenállni, amilyen finom barbecue-szósszal készítik a bordát, az oldalast, a prime rib és a spare rib sülteket. Semmivel sem spórolnak, és még mindig nagyon jól élnek. Zöldkártyám van, bármikor kiutazhatok, és ki is fogok, csak most az infarktusom megakadályozott ebben. Egyébként a mexikói ételek nagyon beépültek az Egyesült Államok vendéglátásába.

– Imádom a csípős ételeket, és hát a mexikói konyhánál csípősebb nincs a világon, talán csak az indiai és a pakisztáni. Olyan csípős, hogy felgyullad tőle a fejed. De Amerika nemcsak mexikói étteremláncokkal van tele, hanem indiaival, pakisztánival meg koreaival is. A legjobban azt szeretem, hogy amikor végigmegyek Los Angelesben a 3. utcán, ami egy sétálóutca, a végén van egy mall – nálunk plázának mondják –, beülsz a koreai étterembe, kiszeded magadnak egy tálba az általad kiválasztott alapanyagokat, és aztán azokból ott, a szemed láttára elkészítik a fogást. Ott pirítják meg előtted, ráteszed a szószt, és így látod, hogy mit eszel.

– Nem fog meglepődni: az olasz. A klasszikus spagetti, a minestrone, a pizzák, a hajszálvékony prosciutto... És mindenből csak egy picit, az egész étlapot végigkóstolom. Apropó, emiatt szeretem az ázsiai konyhát is, mert ott is kapsz mindenből egy keveset.

– Azért nem vagyok oda. Persze ott is a sonkák meg a tengeri ételek dominálnak, de… Van egy portugáliai élményem, ami ugyan nem Spanyolország, de Ibéria. Az Oroszlánszív című film forgatásán dolgoztunk, kivel mással, mint Oroszlánnal, aki azt mondta, bevisz minket a tengeri kaják, a mariscos világába. Hogy miként kell enni a kagylót, a tintahalat, mikor kell kést használni, és mikor a kezedet. Nekem akkor ezekről még fogalmam sem volt, az én gyomrom nem szokott hozzá ezekhez. Boros Sanyi kaszkadőr barátommal kísértük Oroszlánt, és Sanyi elhatározta, hogy a levesből mindjárt két adagot kér. Ki is hozták a levest, amiből kikukucskált a rák két szeme… Sanyi hozzá sem nyúlt, mindkét tányér leves visszakerült a konyhába.

– Az sem rossz, de nekem nem annyira jön be, mert sokkal több a varázslás, mint a lényeg. Andy Vajnával elmentünk Cannes-ban egy hajókirándulásra, jártunk Szardínián, Porto¬finó¬ban, megálltunk a Côte d’Azur-ön Le Lavandou-ban, és bementünk a világhírű séf, Roger Vergé éttermébe. Hatalmas tányérokon akkora adagokat hoztak ki, hogy egy kolibri sem lakott volna jól azokkal. Akkor megtanultam, mi az a fine dining. Utána még egyszer meg kellett vacsoráznunk egy kevésbé rongyrázó étteremben.

– Nem unalmas, de nem is túl izgalmas. Olyan racionális. Szintén visszatérek az Oroszlánszív című filmhez. Az egyik este Reg Harding, a kaszkadőrmunka koordinátora elvitt minket vacsorázni. Akkor tudtuk meg, hogy az angolok zsebe be van varrva. Másfél fontért mindnyájunknak rendelt egy fish and chipset, majd utána egy kólát. Nem volt semmi baj a hallal meg a sült krumplival, még ízlett is. Nem is arról van szó, hogy az angolok zsugoriak lennének, csak mindig az jár a fejükben, hogy jöhetnek még sanyarúbb idők is, és nem szabad elpocsékolni a pénzt, amikor van.

– A mákos tészta. Mindenki azt hiszi, hogy azt nem lehet elrontani, mégis nagyon oda kell figyelni. Ahogy az életben oly sokszor, a mákos tészta elkészítésénél is az van, hogy a legegyszerűbbnek tűnő dolgok a legnehezebbek.