Elég, ha hozzávalók helyett témát, recept helyett kompozíciót, fogás helyett művet, fűszerezés helyett hangszerelést írunk. Komponálás és konyha: mindkettő a harmóniát keresi. Rossini a szarvasgombás, libamájas bélszínért, Liszt Ferenc a tojáspörköltért lelkesedett. Beethoven minden csütörtökön kenyérlevest evett, amibe maga habarta a tojásokat. Plácido Domingo kedvence a zarzuela (spanyol halleves), Carusóé a spagetti, Mozartról marcipángolyót, Nellie Melbáról fagylaltkelyhet, Gregor Józsefről

- Igor Sztravinszkij orosz zeneszerző mondta: "Az ember addig nem halhatatlan, amíg el nem neveztek róla egy ételt." Önről már neveztek el?

- Igen, egy süteményt, a houstoni Ritz hotel séfje, Todd Rogers készítette egy Wagner-koncertem után a tiszteletemre rendezett díszvacsora desszertjeként. Akkor most halhatatlan vagyok? Nem tudtam, hogy ezen múlik.

- Mi a sütemény neve?

- Marton almái (Pommes Marton). Ami kissé vicces, mert a pályám kezdetén nem a süteményemet nevezték így. A rajongók egy része azért vásárolt jegyet a második emeleti karzatra, hogy jobban lássa a dekoltázsomat.

- "Az étvágy ugyanaz a gyomornak, mint a szerelem a szívnek." Gioacchino Rossini mondta ezt, aki szerint az életben a három legfontosabb dolog: a szerelem, a zene és az evés.

- A szerelem, ha a szeretetet is beleértjük, igen, ezzel egyetértek. A zene, az is igaz. De én harmadiknak inkább a barátságot mondanám. A hűséget.

- Az evés nem fontos?

- Nem. Nem látszik rajtam, tudom, de nem. Illetve abban az értelemben nem, ahogy például Rossininek fontos volt, aki 38 éves korára abbahagyta a zeneszerzést, és csak az élvezeteknek szentelte az életét. Ő tényleg megszállott ínyenc volt. Komponálás közben tokajit iszogatott, rövidebb zongoradarabjainak ilyen címeket adott: Retkek, Csalamádé, Szárított füge, Mandula, Mazsola. Stendhal meséli róla, hogy a híres Di tanti palpiti áriát (Mennyi szívdobbanás - a Tankréd első felvonásában) egy fogadóban írta, annyi idő alatt, amíg a rizs megfőtt. Ezért is nevezik rizsáriának. Állítólag háromszor sírt egész életében: amikor megbukott az első operája, amikor meghallgatta Paganini hegedűjátékát és akkor, amikor a szarvasgombával töltött pulykája kiborult a kosárból egy kiránduláson. Nekem az étel soha nem volt ilyen fontos.

- Az ember azt gondolná, hogy a nagy művészek egyben nagy ínyencek is.

- A művész ínyenc, ez természetes, erre predesztinálja az ösztöne, az érzékenysége. A kifinomultság, a rejtett luxus, amiről az ember nem beszél. Wagner ínyenc volt, a szó minden értelmében. Most olvastam róla egy könyvet, fejen állva fogadta az énekeseket, borzasztó nagy életkedv lakott benne. Ő maga viccelt, a darabjai meg a törvény betartásáról szóltak. Ő nem tartotta be őket soha.

- Harminc évig élt külföldön. Szinte mindenütt megfordult, ahol operaház működik. New Yorkban sem járt luxuséttermekbe?

- Magamtól nem. Csak ha meghívtak. Kövi Pálnak állandó gasztronómiai rovata volt a Washington Postban, és vagy vele, vagy feleségével, Puszta Évával rengeteget jártunk új éttermekbe. Egyik elegánsabb és finomabb volt, mint a másik. Mi voltunk a "tesztevők" - ő megírta a cikket, én meg ettem. Abban az időben úgy jártam a Four Seasons étterembe, mint a menzára. Ez volt Kövi Pali - az Erdélyi lakoma című híres szakácskönyv szerzőjének - étterme. Kövi egyébként érdekes ember volt, úgy nézett ki, mint egy elegáns, korosodó filmsztár, aki nem utolsósorban első osztályú profi futballista volt Olaszországban. Egyszer megkérdeztem tőle, mivel tartja ilyen jól karban magát. Beismerte, hogy étterem-tulajdonos létére diétázik. "De a magyarok hozzá vannak szokva a szenvedéshez" - tette hozzá.

- Furcsa, hogy a tűzhely lángja nem égette meg, hiszen édesapja, Heinrich Béla szakács volt, a Bristol szálló elismert konyhafőnöke.

- Édesapám magas, kék szemű ember volt, engem nagyon szeretett, én voltam a legkisebb. Már nagyon régen meghalt. Mi az ötvenes évek végén másképp éltünk, mint én ma a gyerekeimmel vagy az unokákkal. Az apám velem soha nem játszott, nem voltak közös programok, amikor apám hazajött a munkából, felvette a házikabátját, hoztam a papucsát, ő meg olvasni kezdett. De vasárnap főzött.

- Mit?

- Babfőzeléket például, rajta egészben sült ropogós kacsa, de én nem szerettem a szárnyasokat, undorodtam a szaguktól, azokat mindig tollastól vették, rémisztő volt az egész, menekültem a konyhából, soha nem vágtam el egyetlen állat torkát sem. Egyszer a férjem Hamburgban hazahozott két homárt. Először letettük őket a konyhában, de mocorogtak, zörögtek, a gyerekek sikoltoztak, kitettük őket az erkélyre. Aztán Zoltán azt mondta, vedd elő a legnagyobb fazekat, felforrt a víz, tedd bele a rákokat. "Én - hüledeztem -, élve? A büdös életben soha!" Ő rakta be, de ő is ette meg egyedül mind a kettőt. A gyerekek meg kórusban kiabálták a konyhaajtóban: "Gyilkos!"

- Önnek legendás memóriája van. Közel száz szerepet énekelt jó néhány nyelven, soha nem hibázott. Kíváncsiak vagyunk a kulináris memóriájára. Tesztelhetjük?

- Állok elébe.

- Zalai dupla halhúsleves (zalai rákkal, halbőrrel), csontozott galamb réteges káposztával töltve, kacsamájgombóc érett piros paprikával töltve, párolt steak Csáky főszakács módra tojásgaluskával. Emlékszik, hol ette ezt a menüsort?

- Láng György New York-i lakásában 1983-ban. Plácido Domingo meg az én tiszteletemre adott baráti vacsorát, és kitalált egy kétrétegű pitét. "A gyermekkori álmok leltára." Ehhez értett, fantasztikus neveket tudott adni az ételkölteményeinek. A receptet száz évre titkosította. Csodálatos társaság jött össze: Kövi Pál, Windischgrätz Katalin, Guillermo Martinez (a Puerto Ricó-i operaház igazgatója, Plácido Domingo barátja) és Puszta Éva.

- Ebben az időben egy házban lakott Pavarottival, igaz? 

- A Hampshire House egyik lakásában, igen, a Central Park déli részén. Az Egyesült Államokban még ma is az első kérdés: Hol laksz? A művészek, nem a celebek, a valódi művészek, akik számítanak a társadalmi életben, előkelő helyen kellett hogy lakjanak. Így kerültem én is ide. Pavarotti két emelettel lejjebb lakott, és többször meghívott. Mindig paradicsomos spagettit főzött. A fokhagymát szétnyomta, rengeteg fokhagymát, és óriási csokor petrezselyemgyökeret vágott. Nagyon apróra vágta, ez volt a kedvenc fűszere. Álltunk a konyhában, és én megkövülten bámultam. Mert én is vágok petrezselymet, én is főzök, ahogy édesanyámtól tanultam, ünnepnapokon néha tizenöten is leülünk az asztalhoz, itt a nappaliban, van egy óriási abroszom, nem tudom, hány méter, kihúzzuk az asztallapot, de én soha életemben így nem vágtam a petrezselymet, ekkora baromi nagy késsel, ahogy ő. Közben motyogott, mintha varázsigéket mormolna, és azt mondta nekem: "Tudod, azt élvezem, ahogy az illat kiszabadul." Na, most ez úgy megmaradt bennem, hogy ha vágom a bazsalikomot, akkor érzem, ahogy az "illat kiszabadul", nem tudok ettől a mondattól elszakadni, mindig rá gondolok. "És tudod, mit szeretek még a főzésben?" - kérdezte. "Mit szeretsz?" - kérdeztem én is, mert én néha úgy utálok főzni, hogy azt el sem tudom mondani, amikor nincs időm, vagy türelmetlen vagyok, mert máson jár az eszem, szóval mit szeretsz, kérdeztem. "Azt szeretem, hogy az ínyencség akkor kezdődik, amikor már nem vagy éhes" - mondta. Na, én ebből egy kukkot nem értettem, mert én soha nem eszem, ha nem vagyok éhes, de olyan áhítattal mondta, és annyira szeretett engem, hogy hittem neki.

- Főzés közben hallgat zenét?

- Nem, mert a zene annyira leköt, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni.

- Domingo remekül főz a Toscára. Azt mondja, hogy a Traviata dallamaira ünnepi, a Bohémélet hangjaira romantikus vacsorát kell főzni.

- Domingo nagymamájának étterme volt Zaragozában, édesanyja Baszkföldről származik, az ma a világ legjobb konyhája. Isteni paellát készít, ez igaz.

- Fellépések előtt beiktat néha egy-egy különleges étrendet?

- Nem néha. Mindig. Az én étrendem borzasztóan egyszerű. Előadásnapokon minden alkalommal paradicsomos spagetti, egy kis parmezánnal. Gyors energia, nem terheli a gyomrot. Háromszor levegőn érlelt olasz vagy spanyol sonka. Az felszakítja a hurutot. Semmi hús, semmi édesség. Hosszú évekig nem ehettem szőlőt (nehogy a szőlőmag megsértse a hangszalagokat), nem ihattam forró kávét, se fagylaltot. Amikor Pavarotti a szünetben jégkockát szopogatott, hogy lehűtse a hangszalagjait, csak ránéztem és kirázott a hideg. De minden embernek más az alkata. Az operaénekesek többsége nem feltétlenül azért korpulens, mert sokat eszik, hanem mert sokat kell pihennie. Ha valaki öt és fél órát eltölt a színpadon, utána fel kell töltenie az energiát. Én sokáig tartani tudtam a súlyomat azzal, hogy előadás után soha nem ettem.

- Negyven évet idegen városokban töltött. Nem hiányoztak a hazai ízek? 

- Nem. Imádom az olasz, a kínai konyhát. Ha valami hazait megkívántam, egyszerűen megfőztem. Mindenütt volt konyhám. De én inkább ételekhez kötődöm. Kedvencem a klasszikus bouillabaisse. Ebbe legalább tízféle halat kell belefőzni (többek közt tengeri angolnát, morgóhalat), kell bele zellerszár, póréhagyma, hagyma, fokhagyma.

- Bouillabaisse-t főzni komoly feladat. 

- Én nem főzöm, csak eszem.

- Sokat evett a színpadon?

- Drámai szoprán lévén inkább gyilkolásra (kés, méreg, fejezés, tűzhalál), öngyilkosságra, méregkeverésre specializálódtam, ahhoz nagyon értek. A Tosca második felvonásában a rendőrfőnökkel finom vörösbort ittunk, de a svéd kolléga kényes volt erre, szinte egyedül iszogatta, nekem alig töltött. Erre fogtam az üveget, és töltöttem magamnak. Azt hittem, menten gutaütést kap. A szerep szerint cserébe egy szerelmes éjszakáért menlevelet ír a kedvesemnek. Én, mint jó Tosca, ahogy megkapom a levelet, megölöm. Aztán izgatottan olvasni kezdem a levelet. Ez áll rajta: "Előadás után várlak a 406-os szobában." Elolvashatja a férjem archívumában. Úgyhogy nem bántam, hogy megittam a borát.

- Melyik étel jelenti önnek Magyarországot?

- A rakott káposztát nagyon szeretem, ahogy édesanyám főzte. Fele disznó, fele marha, finoman megdarálva, pirított szalonna, pörköltszerűen. Nem vagyok édesszájú, a sósat szeretem. Engem csokoládéval nem lehet elcsábítani.

- És a tojáslikőr?

- Ezt honnan tudja? A férjem elárulta? Azért élek-halok. De csak húsvétkor, jégkockával.

- Mit jelent önnek a karácsony?

- A nyugalmat. A csöndet, a családot. Ha nincs munkám és szabad vagyok, akkor főzök. A karácsonyra mindig úgy készültem, mint valami premierre. Hónapokkal előtte gyűjtögetni kezdtem a recepteket, most is már előre elkészítettem a gesztenyét, az áfonyalekvárt. Ugyanazt fogom sütni, mint jó pár évvel ezelőtt Hamburgban. Vettem egy hatalmas pulykát (volt vagy hét kilogramm), és tömni kezdtem az előre elkészített töltelékkel. A szilvát beáztattam előre - én húsdarálón megdarálom -, aztán csirkemáj, tejbe áztatott zsemlye, hagyma, só, bors, ami kell, szóval tömöm, a töltelék elfogy - a madár meg ott áll félig üresen. Szétnézek kétségbeesetten, mit lehet még beletenni ebbe a pulykába? Akkor megszólal a lányom, Diana, kicsi volt még, észre sem vettem, hogy besomfordált a konyhába. Azt mondja összehúzott szemekkel: "Tedd bele Assyt!" Assy volt a yorkshire terrierünk, akire féltékeny volt. Szóval pulyka lesz idén is, marron glacéval, meg majonézes burgonya, amit én németesen készítek, azaz apróra vágott uborkával keverem. A majonézt a mai napig magam csinálom.

- Pályatársai azt mondják, eléggé szókimondó.

- Nem, kemény vagyok, egyenes. Ha valami nem tetszett szakmailag, megmondtam, de igyekeztem, hogy senkinek ne veszélyeztessem a kenyerét. Bármit megteszek, ha a szerep azt kívánja. Amikor operafilmet készítettünk a Bánk bánból (Maria Callas például csak prózai filmben szerepelt), rengeteg jelenetet kellett megismételni. A filmben, amikor Bánk bán ellöki Gertrudist, a királyné térdre esik. Ezt hétszer ismételtük meg, már csupa vér volt a térdem, de zokszó nélkül énekeltem. Szóval én igavonó vagyok. De azt gyűlölöm, ha lekezelnek. Franco Zeffirelli rendezte Puccini Turandot című operáját a Metropolitan operában New Yorkban. Ott álltam a 12 kilogrammos fejdísszel, majd összeestem, ő meg a kórustagokkal bíbelődött. Végre rám került volna a sor, erre azt mondja: "Pausa". Szünet. Én meg fogtam, leemeltem a fejdíszt és odavágtam a lábához. A baj csak az volt, hogy az olasz televízió (RAI 1) az egészet felvette. "A magyar primadonna nagyjelenete." De nem tanult belőle. Folytak a próbák, és ő továbbra is késett. Ott álltunk Domingo, én, a teljes stáb a levegőtlen alagsori próbateremben, ő meg fenn telefonálgatott az irodában. Aztán félórás késéssel beállított, karjában a kis ölebe, s még csak bocsánatot sem kért. Mondtam neki, "kérj bocsánatot, ez a legkevesebb, amit megtehetsz", de ő közölte, hogy vége a próbának, és kiment. Na jó, gondoltam, ha te így, én úgy. Öt hétig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Aztán a premier napján felcsapódik az öltözőm ajtaja, belép és odadob nekem egy méregdrága stólát. "Na, barátok vagyunk? Kibékülünk?" - kérdezi. "És?" - mondom. "Mit és?" Egy percig farkasszemet néztünk. És akkor kimondta: "bocsáss meg" - azzal kiment. Az első felvonás után kopognak az ajtómon. Ott áll Elizabeth Taylor. "Bejöhetek? - kérdezi. - Nincs egyetlen hely sem, ahol békén hagynának." "Gyere" - mondom neki, és arra gondolok, bolondos egy nap ez a mai. Az előadás után hatalmas fogadás az előcsarnokban. Na, most megmutatom. Estélyi, nyakamban a stóla, és mentem. Mit mentem: vonultam, vonulni azt tudok. Mindenki bámul, Zeffirelli is, én meg leülök, és a földre ejtem a négyezer dolláros stóláját. Egy kukkot sem tudott kinyögni. Élveztem. Az ilyen férfiak csak ebből értenek.

- Ha össze akarná foglalni a karrierjét, mit mondana?

- A Toscával nyitottam ki minden ajtót, a legnagyobb sikereimet Richard Strauss operájában, Az árnyék nélküli asszonyban arattam, nagyon szerettem az Elektrát (érdekesség, hogy az idő elteltével eljátszottam mindhárom női szerepet), de a világsikert a Turandot hozta. Az olyan volt, mintha egy kesztyűt húznék fel, mintha a saját bőröm volna a szerep, minden passzolt. A Turandot olyan az operaénekeseknél, mint az atlétáknál a százméteres síkfutás. Az a csúcs. A Brünnhilde hosszútávfutás, ott másképp kell az erőt beosztani.

- Magyar operaénekes ekkora sikereket még nem aratott. Olaszországban bekiabálták a nézők, hogy "Így kell Verdit énekelni", Barcelonában a Gran Teatre del Liceu-ban a két felvonás között áttapsolták a szünetet, New Yorkban a MET-ben pedig ezrével hullottak a "cédulák".

- A "céduladobálás" különleges élmény. A nézők nemcsak virágot dobálnak a színpadra, hanem cédulákat. Olyan, mintha állnál a hóesésben, közben 3-4 ezer néző bravózik. Ez a legnagyobb kitüntetés, amit egy énekes kaphat, csodálatos, felejthetetlen élmény.

- A Puerto Ricó-i operában széttörte a villanykörtéket...

- A Turandot közben tartom a magas cét, egyszer csak szétdurran az egyik villanykörte. Pang! Nagy moraj a teremben. Na, mondom, csináljuk meg még egyszer. Pang! A rezonancia széttörte a második villanykörtét is. Mint a moziban. De történt ennél furább dolog is. Egy koncertturnén Tokióban próbáltunk, éppen Turandot áriáját kezdtem énekelni, amikor nagy morgással elkezdett mozogni a föld. A csillár megmozdult, a zenekar tagjai "földrengés!" kiáltással pánikszerűen menekülni kezdtek. Akkor lépett be a terembe Agnes Baltsa, a híres görög mezzoszoprán, és nevetve mondta: "Mi az, a Marton elkezdett énekelni?"

- Nem hiányzik a siker?

- Nem. Ez az ajtó becsukódott. Mindent átéltem, amit lehetett. Nem egy énekes életét éltem át, hanem háromét. Izgalmas volt és szép, de ilyesmi csak egyszer adatik az életben. Nem jön vissza még egyszer. Nem nézem a filmjeimet sem, nem nosztalgiázok. Ilyen típus vagyok. Be tudom csukni az ajtót.

- Az éneklés sem hiányzik?

- Rengeteget énekelek tanítás közben. Nem mondom, hogy néha nem esne jól felmenni a színpadra - itthon simán kivágom még a magas cét -, de túl nagy a rizikó. Az ember ne kísértse meg a saját legendáját.