Az éttermek világa jelentősen megváltozott; ma már nem a törzshely szeretete, hanem az internetes divathullámok mozgatják a vendégeket. A legendás éttermi szakemberek, az ismert pincérek közül sokan már rég nyugdíjban vannak, a fiatalok pedig nem erről a pályáról álmodnak.
Tóth Gábor évtizedek óta a szakmában van. A legjobb hazai hotelek után megjárta az Utasellátó vállalatot is nemzetközi étkezőkocsin, mint főpincér: évekig az Orient Expressen is dolgozott. Sok éve már, hogy az oktatásban találta meg a jövőjét, évek óta készít fel diákokat, egyetemistákat, hogy a versenyeken és a mindennapi életben is helytálljanak. A Budapesti Gazdasági Egyetem Turizmus-Vendéglátás Intézeti Tanszékének a mestertanára a Magyar Konyhának mesélt e megkopó kultúráról és a jövő lehetőségeiről.
Eltűntek a régi pincérek, a főurak, akik pontosan tudták, mit szeretnénk, mit kívánunk. Velük együtt egy korszak is eltűnt?
A főpincérek korszaka véget ér vagy legalábbis stagnál; nincsenek többé Sanyi bácsik, Béla bácsik, Guszti bácsik, akik meghatározták egy étterem arculatát. 3-4 nyelven beszéltek, miattuk visszajártak a vendégek - ismertek mindenkit, emlékeztek az ízlésükre, kedvenc asztalukra, egyéni szokásaikra.
Egykor nagyon sok külföldre szakadt magyar járt évtizedekig ugyan arra a helyre, amikor hazalátogatott. Jó kiszolgálásban részesültek, de ha kellett, a főpincér színházjegyet szerzett, információkkal szolgált mindenről, az élet számos területén segítséget tudott nyújtani a kedvenc törzsvendégeinek.
Nem mellékesen, köztudott volt a szakmában, hogy egy jó főpincér többet keres, mint a szálloda igazgatója.
Ha mindez valaha még visszaköszön, - halvány jeleket látok - akkor az néhány tulajdonosnak lesz köszönhető, mert nekik már kezd kialakulni az igényük és üzleti kultúrájuk arra, hogy újra az állandóságban, hosszú intervallumban gondolkodjanak. Természetesen, amíg a szakmunkásképző iskolákba bekerülő gyerekeket nem lehet egy adott szakmához szükséges készségekre, kompetenciákra megfelelően szűrni, addig nehéz változtatni, biztosítani azt a fajta stabil és minőségi utánpótlást, ami évtizedeken át teljesen normális volt. A vendéglátásban jó képességű, kommunikálni tudó szakemberekre lenne szükség, nyelvérzékkel, logikával, türelemmel. Arra, hogy ilyen diákok kerüljenek be fiatal szakemberként a rendszerbe, én – egyelőre – nem sok esélyt látok.
Hogy került vidékről a fővárosi éttermekbe?
Isaszegen nőttem fel, a szüleim nem akarták, hogy az építő- vagy a járműiparban helyezkedjek el. A vendéglátás tiszta munka volt, elegáns, és hát fiatalon azt láttuk, hogy a falubeli srácok, akik Pesten pincérként dolgoztak, menő ruhákban járnak; volt Levi’s farmerjuk, fiatalon már saját autót vezettek, az akkori szórakozóhelyeken, ahová eljártunk, ők a drágább italokat fogyasztották, remekül éltek.
Az sem volt mellékes a szülők szempontjából, hogy ha a gyerek bekerül a vendéglátásba, már sokkal kevesebbet kell rá költeni, hisz a gyakorlati helyeken az ételre-italra nem volt gond, nem kellett külön fizetni érte,
mint más szakmákban. Ha jól dolgozott, akkor már a tanuló évek alatt pénzt kereshetett, és megvolt az előbbre lépés lehetősége is.
A mai Gundel iskola elődje már akkoriban is működött az Ecseri úton, de nagyon nehéz volt bekerülni, erősen szűrtek. Ahhoz, hogy bejussak az akkori, érettségit adó szakközépiskolába, a 4,5-ös átlag is kevés volt. A szakközépiskola színvonala megegyezett a gimnáziuméval, de pluszban szakmát is adott. Én az eredményeimmel akkoriban csak a szakmunkásképzőbe tudtam bekerülni, de az is nagyon kemény volt, tízszeres túljelentkezés -
az ember pillanatok alatt kívül találta magát a kapun, ha nem tudta hozni a megfelelő szintet.
Ha összehasonlítjuk a mai követelményekkel az akkori képzést, óriási a különbség; sokat tanítottak, de sokat is követeltek.
Az étel- és italismeret jelentős volt, szigorúan megkövetelték, hiszen a pincérnek ezeket tudnia kell, hogy magabiztosan tudjon ajánlani, vagy, hogy egy vendégnek megfelelően elmondja, mire számíthat az étlap alapján. Sajnos azt látom, hogy ma ez nem működik, a diákok a harmadik év végére sem tudnak eljutni a megfelelő szakmai szintre, a rendszer is más, de a fiatalok motiváltsága is alacsonyabb. Kevés az a tanuló, aki tényleg érdeklődik a szakma iránt.
Aki végez, mégis könnyen elhelyezkedik, mondjuk Ausztriában vagy Németországban.
Jól látszik, hogy nyugaton a szakemberhiányt nyelveket beszélő kelet-európaiakkal pótolják. A kérdés csupán az, hogy mi itthon ezt a hiányt mivel töltsük be, kit alkalmazzunk, ha szakemberhiány van? A vendéghez nem engedhető ki úgy külföldi, hogy magyarul még alapfokon sem beszél.
Vannak persze jó jelek, akad már néhány olyan üzlet a fővárosban és vidéken is, ahol adnak a szakmára és szakképzett pincéreket keresnek. Ilyenek azok a jó szállodák, illetve profi módon dolgozó éttermek, amelyeket már a nemzetközi étterem minősítő kalauzok is megemlítenek; ide tartoznak a Michelin-csillagosaink is. Ezekben az egységekben
már nem csak kérnek az alkalmazottól, hanem adnak is valamit;
egyrészt nagyon sokat fejlődhetnek szakmailag, másrészt már nem lehetetlen itthon az ausztriai szintű bérezés elérése sem. Fontos az is, hogy a foglalkoztatás téli-nyári legyen, a kiszámíthatóság a kulcsszó, ha valaki hosszú távra keres munkahelyet, legyen az pincér, szakács, cukrász vagy konyhai segéderő.
Mi változott, hogy a frissen végzett éttermi szakemberek, pincérek és szakácsok tudása nem megfelelő?
Az éttermi szakember felkészültsége többrétű kell, hogy legyen, az iskolán kívül nagyon sok múlik azon, hogy milyen gyakorlati képzőhelyre kerülnek a tanuló. Például valójában senkinek sem jó, hogy a gyakorlati oktatás egy részét – a kiscsoportos oktatást – az iskolai tankonyhákból, tanéttermekből kihelyezték az éttermekbe. A tulajdonosok felkészületlen diákokkal találkoznak, mert az alapokat nem tudták tanórai keretek között elsajátítani. Aki például szakácsként egy thai étterembe kerül gyakorlatra, semmit nem tanul meg az autentikus magyar konyhából. 
A piac által megkívánt széleskörű, általános ismeret egyszerűen eltűnik az oktatási folyamatból. Gyakori panasz a vállalkozások részéről, hogy az iskolából kikerülő tanulók nem tudnak önállóan munkát végezni. Ez sok esetben azért van, mert nem engedik a tanulókat érdemi munkát végezni, így igazából csak részfolyamatokat tudnak elsajátítani.
Természetesen megvan ennek a reális magyarázata.
Egy termelő egységnek nem az a feladata, hogy oktasson, nem erre hozták létre. Itt az a feladat, hogy a vendég érkezésére megfelelő produktumot tegyen le az asztalra, ezért nem fér bele a mindennapi munkába, az hogy egy estelegesen hibásan elkészített termék kerüljön a vendég elé.
Egy konyhafőnök, vagy éttermi vezető, soha nem engedheti meg magának, hogy egy tanuló végezze el az ételkészítés, vagy felszolgálás teljes folyamatát.
Az oktatás-tanítás mindig az iskola feladata kellene, hogy legyen, hisz ott van idő arra, hogy ellenőrzött, nyugodt körülmények között, tanári felügyelettel és segédlettel végezzék el a diákok azokat a munkafolyamatokat, amelyekre a szakmában szükség van. Sok helyen elmondtuk már, hogy a vendéglátás egy nagyon speciális terület, rengeteg különböző stílusú egységgel, ahol szinte mindenütt különböző alapanyaggal, technológiával, gépekkel, sőt, más-más vendégkörrel dolgoznak. Ezért lenne nagyon fontos, hogy a közös alapokat egy iskolai szintetizáló gyakorlaton tudják elsajátítani a diákok.
Mennyi időt jelentene ez hetente? Milyen óraszám az ideális?
A legfurcsább az, hogy itt kéthetente 4-5 óráról folyik a vita hosszú évek óta, ennyi időt vesz igénybe egy ilyen gyakorlat. Kizárólag így lehet megvalósítani, hogy a különböző stílust képviselő helyeken tanuló fiatalok megismerkedhessenek a szakmák közös alapjaival, amit aztán a munkahelyeken tudnak gyakorolni, és beépíteni a közös munkába. Én nem értem, hogy a „duális képzés” kifejezést miért használják most újdonságként. Ugyanaz a rendszer van jelenleg is, mint az én időmben, vagy akár 40 évvel ezelőtt is volt, a diák egy hetet az iskolában, egy hetet a munkahelyen tölt, ami egyébként teljesen reális és megkívánt a szakmunkás képzésben.
A megoldás egyszerű, a triális szakképzés visszaállítása.
Régen is volt, még a duális képzést előzte meg – ez lenne az, ami a vendéglátás érdekeit leginkább szolgálná. Ezen kívül van egy másik vesszőparipám: a szakma jöjjön be az iskolába oktatni. Persze ez nem egyszerű, mert mindenki a saját vállalkozásával van elfoglalva, de igen is vannak olyan elhivatott szakemberek, akik találnak időt arra, hogy alkalmanként tartsanak egy-egy előadást, vagy bemutató főzést, terítést. Ezáltal sokkal színesebb, és mélyebb lehet az oktatás. Annak idején ezt Gödöllőn sikerült megvalósítanom. Járt nálunk Csapody Balázs, Jahni Laci, Nyíri Szása, Bernáth Józsi is. Mindannyian kiváló előadásokat tartottak, a gyerekek imádták őket.
Mindig a külföldi példákat nézzük, holott a magyar oktatás valamikor világszínvonalú volt. Nyugat-Európa legjobb képző helyein (Ausztria, Svájc, Németország, Portugália) ma is a triális képzési formát tapasztalhattuk meg a vendéglátás oktatás területén, amikor tanulmányi utakon kint jártunk. Persze olyanokról, mint a svájci intézményekben, mi csak álmodhatunk; ha ott például a Szent Jakab kagyló a téma, akkor egy diáknak 110 darab kagyló áll rendelkezésére, hogy gyakoroljon vele, akár szakács, akár pincér. Idehaza ez esélytelen.
Hogyan ismerkedjen meg egy tanuló a tengeri alapanyaggal, különleges italokkal, ha mondjuk egy magyaros csárdában jutott neki gyakorlati hely? Hogyan mondjuk rá azt oktatóként, hogy felkészült a szakma kihívásaira, hogy engedjük ki nyugodt lelkiismerettel a munkaerőpiacra?
Portugália volt a legutóbbi élményem, pár éve jártam náluk tanulmányúton, ott például az iskolák tanszállodákat, tanéttermeket üzemeltetnek, ahol élesben, minden nap új vendégekkel folyik a gyakorlat az oktatók felügyelete mellett. Ki sem engedik a diákokat addig, amíg magas szinten el nem sajátították a szakmát. Ez mindenképpen az iskola feladata náluk; azt hiszem, nem állnak rosszul a vendéglátás színvonalát tekintve.
A diákok modern, színvonalas képzéséhez elengedhetetlen a naprakész pedagógus is. E téren, hogy áll az ország?
Kevés az igazán nagy tudású oktató. Sok olyan tanárt ismerek, aki elvégezte a megfelelő felsőfokú iskolákat, de a szakmában egy napot sem dolgozott.
Őket ugyanúgy képezni kellene, aktuális szinten tartani az átadandó tudásanyagukat.
Vannak erre törekvések, hogy a szakoktatóknak is legyen például egy kreditrendszere, ahol évről-évre teljesíteni kellene ahhoz, hogy a pályán maradhassanak.
Ha valami csoda folytán teljhatalmat kapna, meg lehetne mindezt változtatni?
Valamikor hittem abban, hogy meg tudnám oldani, de ma már nem vagyok elég optimista.
Miért nem?
A mai feltételek mellett a világ is megváltozott, úgy az oktatók felkészültségében, mint a diákok hozzáállásában. Ma már sokkal impulzívabbak a gyerekek. Mások a körülmények, mint az én időmben, a mai srácokak eszük ágába sincs egy évig eszközöket törölgetni, hűtőt pucolni meg zöldséget rakodni, mielőtt vendéggel találkozhatnának. Inger kell nekik, sokkal közvetlenebb oktatás, hogy megszeressék és elsajátítsák a szakmát. Nagyon fontos szempont, hogy
a jó vendéglátóipari üzlet gyakorlatilag egy félkatonai egység, ahol nagyon fontos a megbízhatóság, pontosság, precízség, a terhelhetőség. Talán ez hiányzik leginkább a mai fiatalokból.
A BGE diákjait többször láttuk, például a Bocuse d’Or itthoni versenyein is, rendszeresen ön vezényli, irányítja a fiatalok munkáját.
A Budapesti Gazdasági Egyetem - Vendéglátás Intézeti Tanszékének oktatójaként nagyon fontosnak tartom, hogy minden olyan kiemelkedő rendezvényen ott lehessünk a diákjaimmal, ahol valami kiemelkedő szakmai tartalmat mutathatok nekik. Mindig van egy lelkes csapat, aki tudja, mit akar, rájuk lehet számítani. De ne feledjük, ez felsőoktatás, nem pincéreket és szakácsokat képzünk, hanem közgazdász vezetőket. Viszont ahhoz, hogy valaki jó vezető lehessen a vendéglátásban, ahhoz kellenek a szakmai alapok, mert enélkül nehéz jó vezetőnek lenni.
Kell, hogy rendszerben gondolkodjanak, hogy az egymásra épülő munkafolyamatokat és az adott egység gazdasági háttérfolyamatait is átlássák.
A jelenlegi szakemberhiány idejében 2-3 év alatt komolyan előre lehet lépni, a vendéglátás igazi kitörési pont lehet például azoknak, akik nincsenek otthonról olyan jól eleresztve anyagilag.
A nyári szezonokban, az iskolai évek alatt az egész világot beutazhatják, munkát bárhol kapnak. Pár év alatt megalapozhatják az itthoni vállalkozást vagy összespórolhatják egy lakás árát. Csak jöjjenek haza, mert a tudásukra, tapasztalataikra nagy szükség van, a profi vendéglátós szaktudást már itthon is megfizetik.
Pincérként kezdte, most egyetemi mestertanár. Milyen stációkat járt be mindeközben?
14 évesen, 1980-ban a Szabadság Szállóban kezdtem pincér tanulóként, ami akkoriban Közép-Európa legnagyobb szállodája volt. Amikor a szüleimmel néha felutaztunk Budapestre, a Rákóczi úton sétálva sokszor elmentünk a hotel portálja előtt. Benézve nagyon vonzott a miliő, a csillogás, az elegancia, amit ott láthattam. Hatalmas élmény volt, hogy bekerülhettem tanulónak, kiváló szakemberektől leshettem el a szakma fortélyait.
Innen kerültem az akkori Stadion Szállóba, majd 1985-ben nyitó munkatárs lehettem a valamikori Sport Szálló utódjában, a Hotel Flamencóban. A legnagyobb iskola számomra mégis a SZOT- Szálloda volt (ma, Hotel Benczúr) - tulajdonképpen a véletlenek sorozata volt, hogy 1986-ban odakerültem. Kormányzati szálloda volt, nemzetközi protokollal, így rengeteget tanultam. Pethes Alajos szállodaigazgató mentorálását sosem felejtem el. Óriási élmény volt, hogy később kollégákként dolgozhattunk együtt, többek között Pethő Gyulával is, aki valamikor a tanárom volt az iskolában. Ma már mindkettőjükkel kiváló baráti viszonyt ápolok.
Napi szinten fordultak meg ott külföldi vendégek, akkori kiemelt politikusok, így
rendszeresen kiszolgálhattam Kádár Jánost, Gáspár Sándort, de ll. János Pál pápa is a mi ebédünket ette, amikor Magyarországon járt. Ott nem volt lazulás, klasszikus angolszervizzel dolgoztunk.
Megtanultunk keményen dolgozni, folyamatosan koncentrálni, hiszen a szálloda rengeteg rendezvénynek, kormányzati fogadásnak és esküvőknek is helyet adott, sőt, külföldre is kijutottunk, Olaszországban, Jugoszláviában is volt testvérszállodánk, tartottunk kint rendszeresen magyar napokat.
Nem mindennap élmény lehetett ez a szocializmusban…
Akkoriban ez óriási dolog volt, hisz nehéz volt külföldre kijutni. Anyagilag sem volt rossz, de tanulni is sokat lehetett belőle. Budapestre akkoriban egyedülálló módon az olaszok és a horvátok is visszajöttek gasztronómiai napokat tartani, mindegyiknek hatalmas sikere volt. Kevesen tudják rólam, de egy külföldi munka kedvéért 1990-ben elvégeztem a szakács iskolát is, a legendás Dózsa Gyuri bácsi volt a tanárom, akinek sokat köszönhettem. Persze volt más motivációm is: tanulóként sokat hallgattam a híres főpincérek beszélgetéseit, hogy ki, mit, hogyan főzött a hétvégén. Akkoriban még nem értettem, de ma már tudom, hogy igazi gasztronómus csak akkor lehet valaki, ha a főzéshez is ért, nem csak az éttermi munkához. Az érettségit ez után szereztem meg a jó nevű budapesti Kölcsey Ferenc gimnázium esti tagozatán.
A rendszerváltás után picit elkalandoztam, volt sok vállalkozásom is, de visszatértem a szakmához.
Az Utasellátó Vállalattal nemzetközi étkezőkocsin dolgozhattam 9 évig, többek között az Orient Express-en is, de bejártam egész Európát a különböző járatokon; Bécs, Zürich, Innsbruck, Róma, Párizs, Velence, Szaloniki, Isztambul, hogy csak néhány célállomást említsek meg.
Volt olyan hét, hogy három különböző városban töltöttük az éjszakát, néha a reggeli ébredésnél azt sem tudtam, hogy éppen hol vagyok. Izgalmas volt, hiszen folyamatosan utaztunk is, de ez a fajta munka speciális ismereteket is kívánt.
A vagont műszakilag is ismerni kellett, gázvizsgát tettünk le, megtanultuk vízteleníteni a rendszert, amire a mínusz negyven fokban, Varsóban, bizony szükség is volt. A hajókon is hasonlóan megvannak a speciális ismeretek, tudni kell levezényelni az evakuációt, az életmentést.
Miben különbözik a szűk vagon egy tágas étteremtől?
A vonatos vendéglátás lényege, hogy gyorsnak kell lenni, állomástól állomásig élni; akár negyven percenként megváltozhat a vendégkör. A nemzetközi járatokon szerették a magyar konyhát, igazi magyar készételekkel dolgoztunk, a rutinos vendégek egyből azokat keresték, hogy ne kelljen várniuk. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy sok osztrák törzsvendég inkább várt egy órát, hogy a mi étkezőnkkel mehessen tovább Salzburgba, Innsbruckba, Zürichbe, hisz itt mindig friss, ránk jellemző ételeket tudott fogyasztani.
Miért hagyta abba a vonatozást?
Kilenc évig csináltam: a végére leromlott a járműpark, megszűntek a kiemelt járatok.
Ahol jó volt a vendégkör, azokat a járatokat más, nemzetközi társaságok – a forgalomegyeztető tárgyalásokon – sikerrel elhappolták az orrunk elől.
Bármennyire is szerettem, úgy éreztem, elég volt, visszatértem a szállodás világba, a budai ötcsillagos Aquincum szállodában folytattam tovább a pályafutásom, mint üzletvezető.
Hogyan került képbe a tanítás?
A kilencvenes években a Maglódi úti Vendéglátóipari iskolában már elindult a felnőttképzés. Az akkori gazdasági igazgató eljött hozzánk tanulni a Benczúr Szállodába, mondván, hogy ha már ilyen pozícióba került, akkor szeretne közelebbről megismerkedni a vendéglátással. A mai napig nagy tisztelettel gondolok rá ezért a szakmai alázatért. Nagyon jó viszonyba kerültünk, huszonévesen én tanítottam őt a szakma fortélyira.
Néhány év múlva megkeresett, hogy volna-e kedvem tanítani a felnőttképző tanfolyamon, amit ő szervezett. 27 évesen nem voltam igazán biztos abban, hogy ez mennyire megy majd nekem, de belevágtam. Elkezdtem óraadóként tanítani. Az első vizsga után a hasonló korú, illetve idősebb tanítványaim háláját megtapasztalva elkötelezett lettem az oktatás iránt, így amikor sok kitérővel, de
2008-ban felkértek arra, hogy hivatalosan tanítsak, már nem volt számomra újdonság az érzés, rövid gondolkodási idő után belevágtam,
igaz, akkor még úgy, hogy közben gyakoroltam a szakmát.
Aztán szépen lassan ott ragadtam, osztályfőnök lettem, foggal-körömmel harcoltam a kis osztályomért. Mindannyian sikeresek lettek, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Azóta számtalan eredményt köszönhettem a tanításnak, a Gödöllői Szakképző Magániskola szakmai vezetőjeként óriási dolgokat sikerült elérnünk, amit az iskola vezetősége és tulajdonosi köre rendkívüli módon támogatott és elismert. Azóta is hálával gondolok rájuk.
Közben persze magamat is képeztem, hogy magasabb szinten is taníthassak. Amikor egyre közelebb az ötven, egyre kevésbé akarsz éjszakázni - tudatosan választottam ezt az irányt. A Budapesti Gazdasági Főiskola üzleti szakoktatói szakán megszerzett diploma után továbbtanulva megszereztem a közgazdász mestertanári, egyetemi szintű végzettséget is. Eközben dr. Sándor Dénes, dr. Lugasi Andrea segítségével bekerültem immár a Budapesti Gazdasági Egyetem Vendéglátás-Intézeti tanszékére, először óraadó tanárként, majd főállású mesteroktatóként. Mindemellett a Váci Szakképzési Centrum Petzelt József Szakgimnázium és Szakközépiskolában is van egy fél állásom hosszú évek óta.
Ha jól tudom, az oktatáson kívül is vannak még szívügyei.
Igen, dolgozom a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatalnak is, tananyagfejlesztő szakértőként, és a Nemzetgazdasági Minisztérium által felkért szakértőként én dolgoztam ki 2016-ban a megújult pincér szakma kerettantervét és Szakmai Vizsgakövetelményét, Kozma Kálmán kollégámmal, a Gundel házigazgatójával együtt.
2014-ben megalapítottuk a Vendéglátó Szakmai Oktatók Országos Egyesületét, amelynek alelnöke lettem. Kipróbáltam magam a könyvírásban is,
2014-ben Czirle Klára kolléganőmmel együtt megírtuk a Vendéglátó Szakmai Idegen Nyelv könyvet angol nyelven, a Műszaki Könyvkiadó gondozásában, amit 2016-ban tankönyvvé nyilvánítottak.
Jelenleg Stroh Péter kollégámmal ugyanezen dolgozunk német verzión is. 
Az idén, hogy „ne unatkozzak”, a Magyar Kereskedelmi és Ipar Kamara felkérésére elvállaltam a 2018-ban Budapesten megrendezendő Szakmák Olimpiája, az EuroSkills Budapest verseny workshopmanager pozícióját a pincér szakmában. Kemény feladat, embert próbáló, négy különböző éttermet kell felépítenünk a Hungexpón, annak minden hátterével együtt. Biztosítanom kell, hogy a szakmában benevezett 21 európai csapat különböző versenyszámai gond nélkül legyenek lebonyolítva.
Nem egyszerű a folyamatos egyeztetés a francia főszakértővel, és 21 európai ország küldöttével, akik a zsűriben is képviseltetik majd magukat. Ezen kívül nagyon büszke vagyok arra, hogy Csapody Balázs felkérésére tagja lehetek a Pannon Gasztro Akadémia Éttermi szakembereket tömörítő kollégiumának, valamint a Vendéglátó Ipartestület Oktatási Bizottságának is.
Egy ilyen életút után vannak még céljai?
A tanítás megfertőzött. Folyamatosan azt tartom szem előtt, hogy aki ezt a szakmát választja, az a lehető legjobb eséllyel indulhasson a munkaerőpiacon - ehhez minden segítséget megadok.
Nagyon sok pozitív visszajelzést, köszönetet kapok a diákjaimtól, ez tényleg erőt ad,
lendületet biztosít.
Van még kihívás a szakmán kívül, a magánéletében?
Van, bár a családom nem túlzottan örül neki. Felvételt nyertem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára. Tavaly felvételiztünk, a két, egyébként már diplomás gyermekemmel. Mindhármunkat felvettek, de a tavalyi évben csak a fiam tudta megkezdeni a tanulmánait. Akkor nekünk a lányommal még más dolgunk volt, de idén szeptemberben megyek a fiam után, a tanulást én nem tudom abbahagyni. Ez egy gyermekkori álmom volt, most már jutalomjátékként kezelem. Imádom a jogot - ha a Jóisten megsegít, talán sikerül begyűjtenem a jogász végzettséget is a meglévő diplomáim mellé. Mindig azzal nyugtatom a családot, hogy ezt már nem fogom annyira komolyan venni, ami persze nem igaz.
