Szép Ernő költővel vonatozott, lovagolt Csortos Gyula térdén, ebédelt Einsteinnel, Greta Garbóval, szivarozott barátjával, Jorge-Luis Borgesszel, ismerte Somerset Maughamot. Neve fogalommá vált a globális reklámszakmában, ám a szívében magyar maradt. „Egy Bródy nem felejt el magyarul!” – ismételgette nagyapja figyelmeztetését. Alexander Brody, a világpolgár januárban lesz 86 éves.

– Hat éve beszélgettünk utoljára. Mi történt azóta?

– Tag lettem.

– Milyen tag?

– Lagymatag.

– De hiszen tegnap is véres és májas hurkát ebédelt. A rossz nyelvek szerint a hurka tartja életben.

– Én vagyok a hurka. Ebben az évben egyszer ettem, de épp akkor hívott fel. Ma viszont remek töltött káposztát készített Csöpi. Megkóstolja?

– Az is nehéz, zsíros étel, lidérces álmot okoz…

– Dehogyis. Már Móricz Zsigmond is megmondta: „aki soká eszik töltött káposztát, soká él”. Csöpi, hozzon két adaggal!

– Most már értem, hogy időről időre az ételek csábítják haza. Hogyan működik a honvágy egy ínyenc esetében?

– A honvágy akkor kezdődik, amikor az ember elkezd fantáziálni kedvenc ételeiről. Semmi nem emlékeztet olyan erővel a múltra, mint egy illat. Ülök Hawaiin, a házam teraszán, és valahonnan mélyről feltör a rakott krumpli illata. Ahogy az a paraszt néni főzte, akihez Hevesben gyerekként leszaladtunk a faluban. Sok tojás, sok csípős kolbász, sok tejföl, a teteje szép barnára pirítva, úgy szeretem. Csak rágondolok, és feltámad a múlt. Egy országot is csak így szabadna megismerni, először a zenéjét, aztán az illatát.

– „Szerelem és ármány, megőrzi az ormány” – erről szól egyik könyve, a Hét évtized illatai – Egy orrvadász emlékezései. Még gyűjti az illatokat?

– Mindent gyűjtök. Műtárgyakat, könyveket, költeményeket, epigrammákat, aforizmákat, ízeket, illatokat. De legfőképp embereket.

– Orrában él a nemzet?

– Ott is, persze. De még mélyebben, a szívében él. Serendipitous – vakszerencse. Ez lesz az új könyvem címe. Azt hiszem. Az élethez szerencse kell. Vakszerencse, hogy az ember megtalál egy könyvet, egy embert, egy illatot.

– Melyik a legerősebb illat?

– Nem gondolkoztam rajta soha. Várjon, megmondom. Az első a vadgesztenyék illata a Szemlőhegyi úton, a Rózsadombon, ahol laktunk. Aztán anyám retiküljének az illata, hároméves lehettem, amikor kiborítottam a táskáját, s kutattam benne, végül pedig a levendulaparfüm, amit apám használt. De hát itt van még a lovak illata (ami másnak bűz), a kubai szivar, a frissen vágott fű, hadd ne soroljam.

– Hatvan év alatt elnök úrként körbeette a világot. Evett (az üzleti siker érdekében) élő homárt Japánban, kőrisfán sütött libamájas szarvasgombát Périgord-ban, ivott 1953-as Château Lafite Rothschild vörösbort Stockholmban. Mi olyan jó a rakott krumpliban?

– Négy feleség és három szakácsnő játszotta a főszerepet az életemben. Az első feleségem, Petra, német grófnő volt. A második, Yone, félig amerikai, félig japán. A harmadik venezuelai, a negyedik, Andrea, bostoni. Jól főztek, de nem magyarul. Petra, az első feleségem, amikor boldoggá akart tenni, azt mondta: „Csinálok neked rákotkrumpa.” De az én fejemet az a rakott krumpli csavarta el örökre, amelyet Juliska főzött gyerekkoromban, budai otthonunkban. Ezt soha nem cserélném el semmiféle francia vadnyúlra, Szent Jakab-kagylóra. A második szakácsnő Annuska volt, egy barátom házvezetőnője. Ő készítette – jénai tálban – a világ legjobb sonkás kockáját. Most Csöpi – polgári nevén Szilágyi Gizella – főz rám. Kolozsvári töltött káposztája, salátalevese, töltött paprikája költemény. Szerintem nálam van a legjobb kaja az országban.

– És az egyre híresebbé váló magyar éttermek?

– Ismerem a legjobb vendéglőket, de az igazi étel a házi koszt, amelynek ízét nem fedik el szószok, mártások, praktikák. Az ilyen egyszerű ételt csak nem bízhatom mesterszakácsra! Kinek az étel öröm, annak öröm az élet is. Ha az ember szereti az életet, akkor az visszaszereti őt.

– Ilyen egyszerű?

– A lényeges dolgok nem változnak az életben. Ilyen egyszerű. Én mindig boldog vagyok. Lehet, hogy buta maradtam, de engem nem tudnak kizökkenteni.

– Ez nem csak szerep?

– Vén vagyok már ahhoz, hogy megjátsszam magam. Mindenem fáj, nincs egy porc a vállamban, volt egy csúf operációm, nem tudok rendesen aludni, de soha nem panaszkodom.

– Nem fél?

– Két lény dönt az ember sorsáról: Isten, meg önmaga. A Jóisten jóindulatában nem kételkedhetem, tehát minden rossz, amire gondolok, az én fejemből származik. Magam vagyok a sorsom okozója. Az én titkom az, hogy gyerek maradtam. Nincsenek rossz gondolataim.

– És az öregség?

– Az egyszerű. Az ember először elveszíti érdeklődését a szex iránt, aztán kihalnak a barátai, végül mellőzni kezdik a gyerekei. Van több előnye is, de azokat nem árulom el.

– Akkor most kicsoda Alex Brody? Gourmand (nagyevő), gourmet (ínyenc) vagy gasztrozóf (tudatos ínyenc), ahogy Gundel János önmagát nevezte?

– Egyik se. Evő. Így. Szeretem a rövid szavakat, szeretem a régi szavakat. A két dolog, ami miatt hazajövök, az a nyelv és a barátaim. Olyan barátaim vannak, akikkel az Áldás utcai elemibe jártam, vagy az Árpád gimnáziumba, ahonnan Gyarmati Dezsőt kirúgták. Az elég jó iskola, nem? És szeretek beülni régi kiskocsmákba is. Egy pesti kisvendéglő étlapjának olvasgatása ma is több örömet okoz, mint az amerikai bestsellerek kilencvenöt százaléka.

– Milyen étel jut még eszébe?

– A húsleves, ahogy Csöpi főzi. Velős csont, marhafartő. Meg a tafelspitz sóskával. Ferenc József kedvence. Azt meg tudnám enni mindennap.

– De hiszen a Hét évtized ízei című könyvében megírja, hogy Bécsben, a Hotel Sacherben (miközben kibérelte Szemere Miklós régi lakosztályát) egy hétig minden álló nap ezt ette.

– A császár egész életében ezt ette. Tudta, hogy a bécsi hentesek a marhafartő tizenhat formáját tartják számon?

– Rácponty?

– Jó az, a mamánál csinálták.

– Csörögefánk?

– Ilyesmire nem is gondolhatok. Nem ehetek cukrot.

– Sercli?

– Ma is azt szeretem. Ha kenyeret eszem, csak a héját. A Vörösmarty téren a Gerbeaud-val srégen szemben volt egy vendéglő, a Flóris. Ott volt főpincér a Karcsi. Odajártam az apámmal, s mindig serclit kértem. Harminc év múlva bementem egyik este Budán a régi Országházba. Hát látom, ott dolgozik a Karcsi. Alig ismertem meg. Ő meg csak annyit szólt a pikolónak: „Serclit a Bródy úrnak, azt szereti.”

– De azért nem érte be mindig serclivel. Elzarándokolt Fernand Point legendás éttermébe, a Pyramide-ba, a Lyon melletti Vienne-be, és megkóstolta a briósban sült libamájat, vagy a pezsgőszószban tálalt rombuszhalat.

– Ez volt a legkifinomultabb ételsor, amit valaha elém tettek. Nem véletlenül mondta a séf: „A jó étkezés legyen olyan harmonikus, mint egy szimfónia, és olyan tökéletesen felépített, mint egy román stílusú katedrális.”

– Molnár Ferenc nem így étkezett.

– Tizenöt éves voltam, amikor találkoztam vele a New York-i Plaza Hotel híres 813-as szobájában, ami tele volt bőröndökkel. Az egyik utazóládában volt a teakonyhája. Ott főzte a reggelijét, sőt néha az ebédjét is. A bőrönd felső polcán sorakoztak a sajtok, középen a kekszek, alatta a tea meg a kávé, legalul, ahol más a cipőjét tartja, az evőeszközök.

– Bródy Sándorra hogyan emlékezik?

– Apám mesélte, hogy a nagyapám itt ült a fotelben, bicskával ette a szalonnát meg a kenyeret, és nézte a Dunát. Ez volt a kedvenc időtöltése.

– És Szép Ernő, akivel gyerekkorában vonatozott?

– Az ő személyiségét megvilágítja egy történet. Valamelyik újságba kértek tőle egy gyerekkori képet. „Gyerekkori képem nincs – mondta –, de majd csináltatok.”

– Szóval nők, lovak, szivar, tafelspitz, hurka, töltött káposzta, meg egy kis munka. Ez volt az élete?

– Tömérdek munka. Évi félmillió kilométert utaztam. Többet, mint Henry Kissinger. Százhetven irodám volt szerte a világban, nem tudtam soha, hol ébredek. A gyűrűmet, az órámat és a cipőmet ma is mindig ugyanúgy teszem le. Az orvos azt mondta, ez azért van, hogy legyen valami állandó az életemben. Amiről magamra ismerek.

– Hogyan teszi le?

– Az éjjeliszekrényre, szépen egymás mellé.

– A zoknit is?

– A zoknit minden este kidobom.

– Hány zoknija van?

– Ki tudja? Csöpi tudja. Nagyszerű nő.

– A nőkkel, ahogy látom, szerencséje volt.

– Sok mindenre megtanítottak. Szerelem szerintem az, ha a férfi és a nő egy irányba néz. Sokan azért válnak el, mert másképp fejlődnek.

– Hogyan definiálná az ízlését?

– Roppant egyszerű ízlésem van. Mint Oscar Wilde-nak. Beérem mindenből a legjobbal.

– Többször megfogalmazta, hogy valójában nem jó hazajönni, mégis egyre több időt tölt Magyarországon. Nem ellentmondás ez?

– Megkísérlem Márai Sándor szavaival megvilágítani. Élete vége felé azt írta: „Nem bírom elképzelni, hogy még valamikor otthon éljek. A legjobb, ami történhet, hogy néha látogatóba hazamegyek. És, ha nagy szerencsém van, otthon halok meg. De »élni« már nem tudok otthon, mert az otthon egy műveltség volt, és ez a műveltség menthetetlenül elpusztult.” Én még reménykedem, hogy nem így van.