Szabó Magda neve alatt két szakácskönyv jelent meg. Egyiket sem ő írta, a megsárgult receptfüzetek az írónő hagyatékából kerültek elő. Mindkettőt a Jaffa kiadó adta ki, az életmű-sorozat részeként. Az elsőt (Egy meszely az fél icce) 2016-ban, a másodikat (Egy czitrom hajával) két évvel később. Az alcím: „Szabó Magda ízei I-II”.

Az első receptfüzet belső borítóján ez olvasható: „Jablonczay Gizella szakácskönyve”. Nos, elképzelni sem lehet bonyolultabb érzelmi viszonyt, mint ami Szabó Magdát Jablonczay Gizellához fűzte. Ő, a családban Melinda, volt az a nőszemély, aki elszerette Szabó Magda édesanyjának első férjét, Majthényi Bélát. Méghozzá - ha hinni lehet a Régimódi történet című önéletrajzi regénynek - szakácstudományával.

A „zseniálisan főző Melinda olyan ételeket bűvészkedett az asztalra”, hogy a beteg, megalázott férfi feléledt poraiból és visszanyerte életerejét. A vénlány (ahogy Szabó Magda nagynénjét nevezi) eltalálta a varázsszót és főztjével megbabonázta a tíz évvel fiatalabb férfit. Etesd a bestiát! - summázta a szerelem művészetét egykor Laborfalvi Róza is. És az ember vágykeltő afrodiziákumokat (osztrriga, szarvasgomba, kaviár) képzel maga elé, a szerelem konyháját, ízek és illatok orgiáját.

Ám erről szó sincs.

A Régimódi történetben rántott leves, pogácsa szerepel és Melinda csúnyácska özvegyasszony, nem erotikus konyhatündér.

Alakja több műben is szerepel és szánalmas, vagy visszataszító. A Szüret című eposzban félkótya, totyogó vénasszony. A Sziget-kék meseregényben ő a kapzsi, állatkínzó Lavinia néni. A Disznótorban a cinikus Paula, aki annyira megalázza a férjét, hogy a magából kikelt tanító végül a disznó helyett őt öli meg. Szabó Magda egész életében harcot vív Melinda ellen, némelykor alpári küzdelmet. Bosszúvágya csak idősebb korára enyhül.

Az Egy modell alakváltozásai című feljegyzéseiben maga fogalmazza meg e fejlődéstörténetet: "Az író megöregedett, nem teszi többé felelőssé Gizellát a maga élete kudarcaiért, hanem ahogy mestere, Tacitus tanította, harag és részrehajlás nélkül megpróbálja rögzíteni igazi arcát. A kettőnk között dúló háború véget ért, Gizella győzelmével. A Régimódi történetben kinyitottam a szobaajtót, amelyet eljegyzésem napján ostoba kegyetlenségemben rázárattam. Nem írok rólad soha többé. Jó éjszakát, Gizella!"

A kérdés az: Szabó Magda kiadta volna-e Jablonczay Gizella szakácskönyvét?

Nyilván nem, hiszen kilencven éves koráig eszébe sem jutott. Ezt a Jaffa kiadó tette meg 9 évvel az írónő halála után. A hátszöveg és az előszó azt a képzetet kelti mintha Szabó Magda ezeket az ételeket kóstolta, esetleg készítette volna. Mintha ugyanúgy böngészte volna, mint dédanyja, Jablonczay Lenke leveleit, háztartási könyveit, amelyek segítségével végül rekonstruálta a család életét.

Az életmű ismeretében ez nem valószínű. Jablonczay Gizella receptfüzetében egy letűnt világ fogásai szerepelnek. Bouillon, escalope, frikasszé, galantine, mille-feuille, tartelette. A francia polgári konyha ismerőinek ezek nem különös ételek, de Szabó Magda műveiben nem így főznek. Elég, ha összevetjük a Gizella féle receptesfüzet menüsorát Az ajtó című regény legendás házvezetőnőjének főztjével. Szeredás Emerenc (polgári nevén Szőke Julianna) kolbászt, pogácsát, palacsintát készít a vendégeknek, meg egyszerű leveseket. Miközben amott posíroznak, blansíroznak, treibolnak, konfitálnak, addig  a tisztaságra nem különösebben ügyelő vénkisasszony konyhájában a macskák beleesznek a készülő ételekbe és a vendégek rendszeresen találnak macskaszőr csomókat a tányérjukban. Ott latban mérik a tisztított vajat, itt Emerenc azt vallja: „Ki az urát szereti, disznózsírral főz neki!”

Emerencnek épp annyi köze van a francia konyhaművészethez, mint Szabó Magdának. A kulinária – ez tény - nem érdekelte az írónőt. Tudta ugyan, hogy a jellemformálás hálás eszköze az evés módozatainak ábrázolása, de sem haspókokat, torkos nagyevőket, sem lucullusi lakomákat nem írt le soha.

A főzés és az evés nem érdekelte. Még kevésbé az evésről való beszéd.

Az óriási életműben – bármilyen hihetetlen – elvétve szerepel recept-, vagy ételleírás. De ha szerepel, abban sincs semmi köszönet. A Mondják meg Zsófikának című regényben így készül a pörkölt: „Az ember megpirítja a hagymát zsírban, paprikát kavar bele, belehányja a húsdarabokat, megsózza, tesz rá vizet. Aztán csak főjön.”

Főzni nem nagyon főznek a művekben, legfeljebb tálalnak. A megmaradt Szobotkának című életrajzi regényben Szabó Magda több, mint kétszázszor írja le az ebéd, ebédelni, vacsora, vacsorázni szavakat, de mindössze néhány alkalommal említik a szereplők, hogy mit ettek. Szobotka „kitűnő paprikás krumplit” emleget, Szabó Magda „babfőzeléket rendelt feltéttel” a Vén Diófa vendéglőben (a saját fogyasztását nem engedte kifizetni későbbi férjének), aztán megkóstolták a pusztai gulyást (el nem árulná, hogyan készül), valamint a túrós csuszát. Ennyi. Pedig számtalan vendéglátóhelyen megfordultak. Csak néhány emlékeztetőül: Hangli, Gundel, Négy Szürke, Kárpátia söröző, Fórum, Erzsébet büfé, Arany Ökör, Fészek számos budai kiskocsma. De az ételek másodlagosak. A Szabó Magda életműben nincsenek látványos lakomák, mint Jókai Mór, vagy Móricz Zsigmond történelmi regényeiben, nem kóstolgatják az ínyenc falatokat ábrándozva, mint Szindbád, nem elmélkednek az íz, az ízlelés mibenlétéről, mint Bródy Sándor, nem írnak himnikus költeményt a birkapörköltről mint Berda József, itt csak rágnak, nyelnek.

Az evés nem élményforrás, hanem kötelesség.

Nem azért esznek mert éhesek, hanem azért, mert harangoznak.

Az egyetlen ritka kivétel Jablonczay Kálmán esküvői menüsorának a leírása a Régimódi történetben. A debreceni Arany Bikában az ebéd „szárnyakivonattal kezdődött, japán gyöngyökkel” (ez vajon mi lehet?), dunai kecsege-levessel folytatódott, aztán „a fiatal házasok őzet is kaptak, remek bormártásban, finomfőzelékkel” (hogy jön ez ide?), „stíriai hizlalt jércét nyárson, hozzá vegyes francia befőttet, szerencsekürtöt fagylaltvirágokkal”. Az írónő nyilván kimásolta a korabeli menükártyát.

Szerepel persze néhány visszatérő étel a művekben. Az ajtó című regényben „csillogó” tyúkleves (amelynek edénye jobban érdekli az írónőt, mint maga a leves), a Mézescsók Cerberusnak című novelláskötetben csirkepaprikás nokedlivel, a Disznótorban citromos kolbász, a Merszi, Möszjő!-ben böjtre rendelt szilvaleves, a Régimódi történetben „csirke karmonádlit beprézlizve”, valamint almás-, túrós rétes, de az evést nem öröm követi, hanem fenyegetettség mint Móricz Zsigmondnál, persze korántsem olyan elementáris erővel, mint a Tragédia című elbeszélésben, ahol a szegényparaszt a gazdag birtokost akarja kienni a vagyonából, de gutaütést kap a zabálástól.

Szabó Magda hősei,

ha el is jutnak a kulináris lázadásig, az is csak olyan kispolgári duzzogás.

A Régimódi történetben a szépséges Gacsáry Emma úgy lázad a férje ellen, hogy a temetés napján világos ruhát ölt, kuplét énekel és beül a debreceni cukrászdába, ahol  több adag francia édességet (croque en bouche-t) töm magába. A Für Elise-ben Jablonczay Lenke mandulás pereccel és meggylikőrrel akarja megvesztegetni lánya bigott vallásoktatóit, de kudarcot vall. Az Abigél ebédlőjében éppoly silány és örömtelen az étkezés, mint a Freskó parókiáján (rántottleves, krumpli-, és répafőzelék), vagy az Őz című regényben, amelyben a hősnő az előző vacsoráról megmaradt grízt kapirgálja a tégelyből. A Pilátusban Iza anyja Teréz gyomorbajos főztjét fitymálja („csak szája van annak a nőnek, igazi ízt nem tud adni semminek, ezek olyan gyomorbajos ételek”) és rá akarja beszélni Gicát a rántottleves-ebéd helyett valami értelmesebb kosztra, de hiába. A Freskóban Décsyné ábrándozik valami könnyű, elegáns ételről, de csak sótalan karfiollevest kap. A szereplők itt is arról panaszkodnak, hogy az ételek egyforma ízűek, „Janka mindig úgy főzött, mintha mindenki gyomorbajos volna a házban”.

Szabó Magda kulináris világában ez a két elem fonódik össze. Egyrészt a gyermekkor abszolút biztonságának mindent megőrző emléke (például az Ókút című regényben Kis bácsi cukrászdája), az étkezések változtathatatlan időpontja, ami alól semmiféle társadalmi esemény nem jelenthetett kivételt, másrészt a főzőasszonyok egyhangú ízlése (Teréz a Pilátusban, Emerenc a Megmaradt Szobotkának című regényben, Szűcs Klára a Régimódi történetben, Janka a Freskóban).  

A dédnagymama csengetett a szobalánynak, a család merev derékkal ült a kényelmetlen székeken,

az ételek mindig iszonyúan forrók voltak, még abból az időből, amikor a ház másik végében főztek és télen az udvaron kellett végighurcolni – a sokszor kihűlt – fogásokat, így a leves „kopasztóvíznek is beillett volna”. Ebben a szigorú, nők uralta mikrovilágban a szereplők megtanulták, hogy a kenyeret harapni nem lehet, csak törni, hogy a halat halkéssel kell enni, a dinnyéhez két villa jár, de „spárgát, rákot, csíkot, apró madarat kézzel is meg lehet fogni”. Szabó Magda lány-, és asszonyalakjai mindezt megtanulták, de az étkezés teher volt számukra, feszélyezett vizsga, nem fesztelen örömforrás. Ebből a zárt világból akart kitörni Szabó Magda édesanyja éppúgy, mint az írónő.

Úgyhogy hiába kérdezzük Bárány Boldizsártól, a verses regény hősétől, mi is rejlik a híres uzsonnakosárban, bizony abban sovány az elemózsia: hét darab fűpogácsa. Móricz Zsigmond szerint a nő helye a konyhában van. Vagy a hálószobában. Szabó Magda az íróasztalt választotta. Minek főzni tudni annak, aki írni tud?