Nyárias melegre számíthatunk május utolsó hétvégéjén. Ilyenkor a legtöbb ember kirándulni, vagy strandolni megy. Hangolódjuk rá egy kis tóparti életérzésre Száraz Miklós György írásával!

A férfi , akit most találok ki, a kikötőben ül egy öreg, összecsukható faszéken. Támlás szék, viharvert, a fehér festék felpöndörödve pattogzik róla, de éppen ettől látszik barátságos kis széknek. A férfi nem látszik barátságosnak, de barátságtalannak sem, és nem fiatal, de azért nem is öreg. Az asztalon, a párás falú, homorú-pikkelyes söröskorsó tele habos, rózsaszín málnaszörppel, amiből vastag szívószál meredezik. A férfi nem iszik, elgondolkodva bámulja az egyik vitorlás tatján a feliratot – Dorothy Anne –, de nem lát semmit, mert azon a mondaton töpreng, amit egy perccel korábban hallott annak az idős férfinak a szájából, aki egy kislánnyal, bizonyára az unokájával, ballagott el előtte kézen fogva, és akit a pátriárka-szakálla miatt a klasszika-filológia professzorának gondol.

„A latinok kíváncsi népek. Domitianus császár idején történt, hogy mielőtt a kiéheztetett oroszlánok rácsát felnyitották, ötezer ricsajozó tyúkot, kacsát, pulykát és libát zúdítottak a Colosseum porondjára, ahol a keresztények reszketve várták sorsuk beteljesedését.”

A férfi azt számolgatta magában, hogy abból az ötezer baromfiból vajon hány fős lakodalmat lehetett volna rendezni, de belebonyolódott, mivel nem tudta az arányokat, és egy vén pulyka meg egy zsenge gyöngytyúk, hát ugye az azért nem ugyanannyit nyom a latban. „Azt is tudnom kéne – gondolta –, hogy vajon egyiptomi tömött szárnyasok voltak-e azok a libák, vagy holmi girhes latiumi ludak.”

A Dorothy Anne kabinjából hórihorgas férfi bújt elő. Rövidnadrágot és ujjatlan, csíkos trikót hordott, a fején szakadozott gyékénykalap, a bőre nem a naptól volt fekete. Valami érzelmes dalt énekelt elnyújtott, mély hangon – As I step on board I’ll be leaving / All my troubles and trials behind… –, és egy piros műanyag lavórból férfi alsógatyákat, zoknikat, női bugyikat és melltartókat teregetett ki egy láthatatlan zsinegre – I’ll be safe with Jesus the captain… –, minden ruhadarabot külön-külön, egyesével csipeszelt oda a madzaghoz – Sailing out on the old ship of Zion… –, és amikor az utolsó fehérneműt is elhelyezte a kötélen, a hóna alá kapta a lavórt, és a kormányállás melletti korlátra téve lapátkezét a nyílt víz felé bámult. Hatalmas és nyitott nyári égbolt. Mindegy, hogy milyen, kék, viharszürke, palackzöld vagy barna. Legyen seszínű vagy piszkos. Bárányfelhős, fátyolfelhős, gomolygós.

Mintha karfiolok nőnének gyorsított felvételen. Burjánzó égi karfiolok. Lehet véget nem érő felhőfelvonulás. Vagy foszlányos, szakadozott menet. Mindegy. Ami fontos, a repülőgépek kondenzcsíkjai a kék felületen. Tejszínhab hosszú, fröcskölt csíkja. Keresztezzék egymást mohón. A férfi lehunyja a szemét, szemhéján pirosassárgán dereng a fény. A fény aranykarikái és veretlen érméi. Hunyorog. „Az égbolt is táj – gondolja.

– Anyag. Szövet. Köd, pára, fény. Fényszövet. Selyem. Tejüveg. Gomolygó gőz.”

– A víz is ég – mondja hangosan. – Levegő. Előfordul, hogy víz és ég egy. Eggyé olvad. Vagy hogy víz és ég is üveg. A víz lehet selyem. Olaj. Törött jég vagy recés üveg. Tüzes ásvány, olvadt fém, parázs. Csillogó, puha fólia. Aszfalttenger, zsír, fortyogó húsleves. De lehet víz is a víz. Egyszerűen csak víz. Hajnali, sima és selymes, nem is lottyan, nem is kluttyog. Lehet esőverte, szél korbácsolta. Porló, mint a homok. Foszladozó, mint a rongy. De minden nagy víz elsősorban fény.

– Költői vagy ma reggel, de köszönni nem tudsz.
A fekete férfi , hóna alatt a lavórral, mintha nem is hallaná. Aztán mégis megszólal.

– Festő volnék, vagy mi? Jó reggelt, Kapitány.

– Rosszul hallottam? Nem Jézus a kapitány? Zion öreg bárkáján?
A nem barátságos, de nem is barátságtalan, nem fiatal, de nem is öreg férfi , akit a fekete bőrű festő Kapitánynak szólít, szakács. Balaton Gézának hívják. Miért ne, ha egyszer kitalált alak? Balaton volt már az apja, a nagyapja meg a dédapja is.

– Ennyi víz, ennyi fény és levegő maga a szabadság – mondja a fekete festő, hóna alatt a piros lavórral. – Itt nem szabad dolgozni. Horgászni, halászni, hálót foltozni, vitorlát javítani szabad. Festeni meg fényképezni is. Szőlőt kapálni és metszeni, meg bort fejteni, hordót kénezni. Szőlőt, diót, mandulát szüretelni. Ezt mind szabad. Dolgozni nem szabad.

– Szépen állunk – mondja Balaton kapitány, a szakács. – Egy suvickos bőrű piktor prédikál nekem a hordókénezésről?

– Itt ücsörögni kell – folytatja a festő. – Szemlélődni. Bámulni a vizet, a dagadó vitorlákat, a túlpartot. Ha nem látszik, akkor a ködöt. Az eget, a napot, a párát, a felhőket. A cséreket és a sirályokat. A felszökkenő halak nyomán gyűrűző vizet. De mit tudhat erről egy szakács? Ez a tó a boldog és értelmes semmittevésre inspirál. Felmentést és igazolást ad. Nem a mulasztásról, hiszen ha mellette szemlélődsz, akkor nem mulasztasz, ellenkezőleg, belevágsz végre valamibe, ami mindennél fontosabb. Beleolvadsz a létbe. Megtalálod önmagad. Ez a tó az álmoké. Az idő itt másképp telik. A víz tükrén, az égbolton nyomon követheted a felhők, a derű és ború, a homály bonyolult árnyjátékait. Nem véletlenül festették már olyan sokan!  Ennek a nagy édesvíznek és égboltjának mindig voltak rajongó szerelmesei, legalázatosabb kérői, megszállott kutatói. Ez a sziporkázó, szivárgó, olajosan csorgó, síkos fény nevelte a legkitűnőbb szakértőit a derengésnek, a rebbenő árnyéknak és libbenő levegőnek, a színek észrevétlen változó árnyalatainak, a látszólag egyhelyben ácsorgó, mégis elcsorgó időnek. Itt ne siess! Ülj ki a partra, hallgasd a súrlódó hajótestek nyikorgását, a víz suttogását a kövek közt: csitt-csett-csatakslutty. Telepedj ki a lugasba, a körtefa alá, hallgasd a hullott gyümölcs zúzott sebeire gyűlő darazsakat, a zümmögést, a bogarak gordonkázó muzsikáját. Semmi fontosabb dolgod nem lehet, mert itt az idő sem szalad, lassan fogy, úgy ázik, mint a lavór vízben felejtett szappan.

– Ezer durung és viaszosvászon – kiáltja Balaton kapitány, a szakács –, ha ilyen sokat tudsz, Kunta Kinte unokája, akkor mondd meg, mi az a csacsihal!

A hórihorgas férfi nem szól, Balaton kapitány önelégülten hallgat, aztán a festő nagyot csuklik – hukk! – még egyet – hikk! – még egyet – hekk! –, majd elhallgat. Kis ideig még ácsorog, aztán megfordul, hóna alatt a lavórral elindul lefelé a kajütbe. Már a kalapja is eltűnt, amikor visszaordít.

– Kapitány! Hajnalban fogtam ötven keszeget! A tiéd lehet, ha ugyan érdekel! Feltámad a szél, a Dorothy Anne súlyos teste megring, az alsógatyák és melltartók meglibbennek, a klasszika-filológia szakállas professzora már a fűzfák alatt, a lángossütőnél jár az unokájával, és a férfi, akit most találtam ki, elgondolkodva bámulja a vitorlás tatján a feliratot, de nem azt látja, hanem ötven keszeget, a paprikás lisztet, aztán mégis inkább a kaprot, bazsalikomot, kakukkfüvet?