Magyar Konyha
2012. február 15.Alkonyi Lászlónak lenni jó. Emlékszem, a - sajnos, azóta megszűnni kényszerült - Borbarát magazin egy régebbi számában Szentesi Józseffel, a magyar borok történetét kutató, kitűnő borkészítővel készült interjúban Szentesi azt mondja: egy időben azt hitte, Alkonyi László a legszerencsésebb fickó a világon, mert annyi bort kóstol, amennyit csak akar.
Alkonyi új, kézhez álló kis könyvecskéjét, a Vigyázz, kész, rajt: Bor! című glosszagyűjteményt olvasva ez az érzésem csak elmélyült. Mert az hagyján, hogy jó neki, de ráadásul ebből a jó érzésből másoknak is juttat. Hadd irigykedjünk egy kicsit megismételhetetlen élményeire, és arra a gazdag, mély hozzáértésre és szenvedélyre, ami a borok, a borászat kapcsán Alkonyi fejében, szívében és lelkében összegyűlt.
A bor bölccsé tesz. Aki ült már egy-két palack igazán jó boron túl levő férfitársaságban pinceasztalnál, tudja, mire gondolok. A bor alkalmassá tesz a világtörténelem mozgatórugóinak megértésére, politikai problémák frappáns megoldásának felvázolására, a világ megváltására. A bor bölcsebbé tesz mindazoknál, akik nem tagjai a társaságnak és a negyedik palack után azoknál is, akik tagjai. Ez a fajta megvilágosodás jót tesz az elmének, mint a rendszeres reggeli torna a testnek. Frissen tart. És ez a frissesség bizony irigylésre méltó.
Persze a borszakértő nagyképű is. Szagol, ízlel, ítél. "Végiggondolták már, mekkora színjáték bújhat meg a mögött, amikor valaki leül egy palack bor mellé, belehörpint a tartalmába, meglötyögteti azt a szájában, majd papírja fölé hajol, és szemöldökét összevonva odabiggyeszti: 87 pont. Aztán elmélázik, áthúzza a számot, és felelőssége teljes tudatában javít a papíron: inkább 86." Alkonyi a maga fajtáját hecceli e sorokkal, és mi a sznob borszakértőkre gondolva sűrűn bólogatunk. Eszünkbe jut a nagyképű szleng, az "elragadóan simogató savak", a "csalókásan erős lecsengés", meg a "hosszan búcsúzó sárgabarack-, málna- meg mazsolaíz". És örülünk, hogy ebben a könyvben nem ezt kaptuk.
Mert ez a könyv a munkáról, a munka elismeréséről szól, aminek a bort köszönhetjük. Ebben a könyvben egy borszakértő, méghozzá az egyik legtekintélyesebb ebben az országban, mérhetetlen alázattal beszél az emberről, aki a szőlőt műveli, a verejtékről, amely nélkül a legjobb fajtának sincs zamata. Meg meri fogalmazni azt is, hogy vannak borok, amelyeknek a legnagyobb érdemük, hogy vannak. S hogy "a küzdelemben talpon maradt szegény emberek olykor boldogabbak lehetnek, mint sok, kényelembe belefáradt nyugati polgár, aki alatt 200 lóerő dohog, akinek 120 csatornát fog a televíziója, de akinek soha nem adatott meg, hogy örüljön egy pohár saját készítésű, savanyú otellónak".
A borszakértő sóvárog a szőlőt kapáló gazdák élete után, egy "értelmes munka után, egy értelmetlennek tűnő korban". E könyvnek ez az érdeme.
Alkonyi könyvének elején mottó is áll, ahogy becsületes könyvekhez illik, s mert a mottó jó, ideidézzük, kedvcsinálónak: "Bort nem azért iszunk, mert minden öröme ellenére fáj - hanem mert minden nehézsége ellenére szép az élet."
