Égeti a nyelvem a forró pogácsa, de azért csipkedem az újabb falatokat. Apámmal ülünk ketten a csöndes házban: „Nem rossz ez.” – mondja. „De jó sem.” – mondom én. Magasan van a mérce, de ha nekifutok, talán még megugorhatom. Meg akarom ugrani.

Azért jó visszaemlékezni a gyerekkora, mert vannak benne biztos pontok, amiket felidézve kicsit átmelegszünk. Ahogy megjött Izsáról nagyanyám. Már ez előszobából kiáltott, hogy „itt a mama!”, én meg az első puszik után már kerestem is a táskájában a megszokott csehszlovák Milena csokit. Szinte mindig volt mellette egy zacskónyi töpörtyűs pogácsa, amit otthon, beavatottként csak úgy emlegettünk, a mama-féle. Úgy voltunk vele, hogy

van a világ összes pogácsája, és van egy, ami jobb mindegyiknél.

És az a mi szánkban volt.



Amikor odaköltözött hozzánk, már nyolc évtized volt mögötte, és a simogatások mellett olyan csalafinta alapanyagokkal is ki tudta fejezni a szeretetét, mint a liszt, a zsír, a töpörtyű. Anyám nem csinált belőle presztízskérdést, hogy ki mertük mondani, hogy a mamáé jobb, mint az övé.

Amikor egy reggel nagyanyám nekiállt megmosni a „tuzsidlóval” világoskékre színezett göndörkés haját, anyu megkérdezte, miért, hisz olyan szép még?

„Megyünk a kórházba, Gita.”

Begyalogoltak, s mama már nem jött ki onnan. Húsz évig imádkozott, hogy szépen, méltóságteljesen haljon meg, úgy, hogy ne legyen mások terhére. Sikerült neki, és nekünk is csodálatos ajándékot adott: csak a jóra tudunk emlékezni, mert nem volt rossz, nem volt semmi, ami megtépázta volna azt a nyugodt méltóságát, amit felnőttként, a középkorúságba lépve is úgy becsülök.



Ültünk anyámmal a konyhában. Akkor még cukorral ittam a kávét, egyszerre, egy ritmusban zörgettük a csehszlovák, vastag falú üvegpoharakban a kanalat.

„Mi lesz így a mama-féle pogácsával?”

- kérdeztem, és mindketten a határán voltunk annak, hogy ne bőgjük el magunkat. Láttam a szemében, hogy most már nincs helye mellébeszélésnek vagy belenyugvásnak: fel kell érnie az idolhoz.



Nem sikerült elsőre. Harmadikra sem. De egyszer csak azt vettem észre a ritkuló hazajárásaimkor, hogy előbb elérte a szintet, majd meg is ugrotta azt. Övé lett a világ legjobb pogácsája, új nevén az anyu-féle. Minden egyes sütéskor, minden falatnál előkerültek az emlékek, egy-egy történet, a mama képe, s vele a múlt, amikor még ott állt mellette a zsörtölődő hentes nagyapám, az őrülten mulatni tudó nagybátyám.

Emlékké váltak, egy olyan képpé, amit a sunyi kis gluténszálak, az élesztőgomba felszaporodó csodája összekötött a töpörtyűs pogácsával.

A család identitása egy sós aprósüteménybe költözött.

Két éve? Három? Felhívtam anyut, hogy mondja már el, hogyan kell megsütni, mert csinálnék a gyerekeknek. Kicsit meglepődtem a válaszán, hogy miért akarok én azzal bíbelődni, azt majd ő, a nagymama megsüti az unokáknak. Csendben léptünk át egy generációt. Már nem én vagyok az, aki a táskában keresi a csokit, hanem már ők azok, akiket ez a bámulatos nagyszülő-unoka dolog, mint egy szeretettől feltöltődő ívkisülés megvilágít.



Már rég Magyarországon élek, szüleim maradtak Csallóközben, ami egy ideje ugye Szlovákia, van határ, ilyesmi. Ugyan még emlékszem, milyen volt, amikor nem csak egy formális csík volt ott, hanem útlevelet is kértek, de a jóhoz könnyű hozzászokni, így az, hogy a koronavírus miatt egyszer csak lezárták itt mellettünk az átkelőt, nagyon furcsa, hideg érzéssel töltött el. Hirtelen

sokkal távolibb lett otthon anyu és apu, egyik napról a másikra sokkal kisebbnek, magányosabbnak éreztem magam a szüleim nélkül.

Egy éve, hogy meghalt anyám. Epekővel került be a kórházba, a koronavírus áldozatként jött ki, fekete, lezárt zsákban. Nem volt virrasztás, ravatal, ilyesmi – urna volt, de ő amúgy is azt akarta, igaz, nem akkor.

Nem hasonlított a mamára, inkább az apjára ütött, fekete volt, meleg barna szemekkel, zsörtölődve, de nagyon szeretve. Ő is mindig elmondta, hogy nem akar csúnya, beteg öregasszony lenni. Hát neki is sikerült – szép volt, fiatalos és mivel a szeparált covid-intenzívre be sem engedtek minket, így is emlékszem majd rá. Az utolsó kép, amit küldött a tabletről, még mosolygós, de már maszkos.



Azt álmodtam, hogy egy teherbiciklivel kell bemennem a pályaudvarra, de rengetegen jöttek szembe, el se fértem. Tolakodtunk, ütköztünk, nem haladtam. Hallottam a hangosbemondót, hogy mindjárt indul a vonatom, és már a biciklit is eldobtam, hogy mehessek, hogy jegyet vegyek, felszálljak és elinduljak valahova. A fejemet megtöltötte a recsegő hang, hogy elindul a vonat, elindul.

A telefon csörgésére keltem fel, s tudtam miért hívnak.

Nem kellett kimondani, hogy mi történt. Lekéstem.

Lekéstem egy csomó pillanatot, amit még meg akartam vele élni. A legrosszabb, hogy lemaradnak a gyerekeim arról az elképzelhetetlen, a szülők fölött áthajló szeretetről, amit én nagyanyámtól még megkaphattam. Nekik ez már nem lesz meg.



Ültem az asztalnál, magam kávéztam. Már rég nem teszek cukrot bele, de kevergetés nélkül is eszembe jutott az egykori dunaszerdahelyi pillanat. S bár nem a zöld keményfa széken ültem, hanem a verőcei barnán, de fel kellett tennem a kérdést: „Mi lesz így a mama-féle pogácsával? – Igen, a név, ahogy nőttek a gyerekek, az anyu-féléről ismét a mamásra változott. A staféta átadva, futunk tovább, az időből halunk ki mind.

Még sosem sütöttem töpörtyűs pogácsát. Semmilyet se, olyan színvonalút, mint anyám, meg pláne nem.

Nem volt receptje, nem volt leírva, a kezében volt – az enyémben meg nincs.

Egy évet halogattam. Nem a tésztától féltem, hanem az édes, de rám zuhanva akkor is fájó emlékektől. A gyertya helyett a sütőt gyújtottam be. Kinyitottam a Horváth Ilonát, elolvastam mi kell hozzá, megvettem, megsütöttem. A végeredmény? Nem rossz persze, ehető, de valami mást keresek.



Tudom, egy érzést hajtok leginkább. Egy illatot, anyám forgolódását, a forrón a szájba vett a falatokat, amik már sosem lesznek ugyanolyanok, de a szakácskönyves recept nem adta a kívánt eredményt még úgy sem, hogy kivonom az egyenletből az érzelmeket. Hagytam megkelni, hajtogattam háromszor, kivárva a fél órákat, de más lett. Nem baj, elfogy. Csomagoltam testvéremnek, csomagoltam az azóta a közelünkben élő apámnak – tudják úgyis, miért csináltam.

Legközelebb nem vaj kell bele, hanem disznózsír. Nem elég a fél kiló liszthez a harminc deka töpörtyű, vagy olyan kell, amit nem sütnek ennyire szárazra. Melegebb helyen kell keleszteni, van még itt bőven tartalék. Anyunak is több évbe tellett, mire elérte a nagyanyai szintet, s még onnan is kellett idő, hogy tovább lépjen.



Azt tudom, tett bele mindig egy főtt krumplit is, de szerintem ecetet vagy fehérbort nem.

Most én jövök, nem kell megtanulni, a kezeimben kell érezni azt, amit ők.

Nem tudom sikerül-e, vagy ha sikerül, hány év kell hozzá. A cél a mama-féle pogácsa. Aztán ki tudja: ha elég sok szeretetet köt meg a glutén és csomóz meg a mohó kis élesztőgomba, talán még apu-féle is lehet belőle egyszer, igaz, azt ki kell érdemelni. De azt a nevet már nem én adom.