Száz éve született Auguszt Elemér, a híres cukrászdinasztia harmadik generációjának képviselője. Az óbudai Vendéglátóipari Múzeumban Édes pillanatok címmel kiállítás köszönti a nagy cukrászmestert, akinek élete a tabáni cukorkabolt megnyitásától az államosításon keresztül a Fény utcai cukrászdáig a 20. század története is. Az időszakos kiállítást Lévai Anikó, a Magyar Konyha szerkesztőbizottságának elnöke nyitotta meg:

Az Auguszt cukrászdák története

A történetírásnak két fajtáját szokták megkülönböztetni. Az egyik tényekkel dolgozik: adatokkal, hiteles forrásokkal, és történelmi összefüggésekkel. Amikor valaminek a történetéről kiállítást nyitunk és tablókat állítunk össze, ezekhez az eszközökhöz nyúlunk. Van azonban a történelemírásnak egy másik fajtája is, amikor hétköznapi emberek számolnak be saját élményeikről, emlékeikről: amikor a családi fényképeket vesszük elő, és nem csak hiteles forrásokra, hanem anekdotákra és kedves családi történetekre is bátran támaszkodunk. Ez a kiállítás, amelyet mindjárt valamennyi hozzám hasonló Auguszt-rajongó megnézhet, történelmi tényeken, dokumentumokon alapul, jóllehet ebben az esetben egy gazdasági társaság története szorosan összekapcsolódik egy dinasztia történetével. Elolvastam a  familia történetéről szóló gyönyörű könyvet, melyet Auguszta és Olga írtak, ezért aztán mindenféle izgalmas és apró részletet ismerek a családi vállalkozás történetéből, most azonban mégsem ezekről számolnék be, hiszen ezekről hamarosan önök is tájékozódhatnak itt a múzeum tablóin. Hadd meséljek inkább a saját élményeimről.

Nemrégiben egy valóságos kincset fedeztem fel a tabáni plébániatemplom sekrestyéjében. Egy panorámaképet - négy egymáshoz illeszthető fotót -, amelyen az egykori Tabán látható. A képen még nincs rajta az Országház , és csak a Lánchíd áll, a mai hidak közül. A tabáni templom előtt még ott magaslik a szerbek ortodox temploma is - és mindenekelőtt a Tabán még sok-sok egymáshoz ragasztott, apró lakóházból és girbe-gurba macskaköves vagy le sem kövezett utcákból áll. Nem vagyok történész, de az épületek meglétéből és hiányából úgy következtetek, hogy ez a kép valamikor a 19. század második felében, de inkább előbb, mint később készülhetett. Ez volt az a Tabán, ahol az első Auguszt nyílt 1869-ben. Ezen a fotón a sok tabáni háztetőből valamelyik talán épp az a 639-es helyrajzi számot viselő épület, amelyben Auguszt Elek megnyitotta az első cukrászatot. Próbáltam  a parányi házakon felfedezni a cégért, de persze nem láttam semmit. Ezzel együtt, úgy érzem, ennek a panoráma fotónak is itt lenne a helye, egyrészt mert valószínűleg a plébános úr nincs is tisztában vele, micsoda értékes dokumentum lóg a sekrestyéje falán, másrészt  mert rögtön jobban el tudjuk képzelni a kezdeteket, a környezetet, amelyben a családi vállalkozás életre kelt.

Azóta, akárhogy is számoljuk, csaknem másfél évtized telt el, amely elképesztően hosszú idő egy család, de főleg egy kisvállalkozás életében. Az Auguszt-könyvet olvasva mindvégig azon gondolkodtam, mi a titka ennek a famíliának, hogy történelmi idők, különféle rezsimek, államformák, hatalmi rendszerek jöttek és mentek, de a legjobb krémest mindig és folytonosan az Augusztban lehetett kapni Budapesten. Amilyet most is, tudják, amiben nincs zselatin és állagjavító adalékok, hanem kettő helyett három réteslap, és apró fekete vaníliamagvak, annak jeleként, hogy a krémes vaníliazamatát nem az aromák, hanem a valóság határozza meg... Szóval, mi a titok, kedves Auguszték? A kötet, és ez a kiállítás is, sokféle választ ad erre. Az épp száz éve, 1912-ben született Elemér bácsi mondását, miszerint a beigli-receptet átadhatja, de a kezét úgysem tudja kölcsönözni a sütéshez, rajtam kívül sokan fogják idézni. De van itt más is. Leginkább az, hogy az Augusztok sosem álltak félre, ha munkáról volt szó. Szamos Matyi bácsi - tudják ugye, a marcipános Szamos -, aki az Auguszt cukrászdában volt inas, azt mesélte nekem (harminc évvel ezelőtt, amikor kíváncsian hallgattam az anekdotáit az unokahúga, Ildi barátnőm vendégeként), hogy inasként nem tudott olyan korán menni az Augusztba a legkeményebb téli reggeleken sem, hogy Elemér bácsi ne lett volna már ott. És hogy ne töltött volna be mindent a pirított mandula semmihez sem hasonlítható, finom illata. És mit olvastam most az Auguszt-könyvben? Elemér bácsi édesanyja, Helvey Vilma panaszkodott, hogy akárhogy is igyekezett bebizonyítani az anyósának, Strebek Erzsébetnek, hogy bár pesti úrilány, mégis ugyanolyan szorgos-dolgos, mint az Auguszt-család - nem sikerült korábban kelnie Auguszt Eleknénél. Éjjelenként állítólag több csomag gyufát elégetett néha, mert folyton az órát leste, hogy el ne aludjon...

Ezzel a történettel, hölgyeim és uraim, megérkeztünk a harmadik fontos Auguszt-titokhoz, legalábbis az én teljesen szubjektív értékelésem szerint. És ez a titok a nők szerepe, helytállása, kitartása, lelkesedése az Auguszt cukrászdák történetében. Döbbenten olvastam, hogy bár a tabáni cukrászdát az első Auguszt, Elek nyitotta - tíz év házasság után négy kisgyermekkel özvegyen maradt  felesége,  ez a nagyszerű, ahogy előbb hallottuk, koránkelő asszony vezette és fejlesztette a cukrászdát a következő harminc évben, amikor még híre-hamva sem volt az emancipációnak, és épp csak kivívták, hogy egy-egy lány is tanulhasson az egyetemeken. Ő tette le annak a gazdasági vállalkozásnak az alapjait, amelyet aztán a fia, József és az unokája, Elemér tett mindannyiunk számára ismertté.

A következő generációkban ugyanígy lehetett az asszonyokra számítani - ahogy most is lehet. Augusztné Resetka Olga, Anna, Olga és József későbbi édesanyja, a háború és a kitelepítés évei alatt kellett bebizonyítania, hogy több lelki erő rejlik benne, mint gondolná az ember. Ma pedig mindannyian, akik személyes kapcsolatba kerültünk az Auguszt-cukrászdákkal, ismerjük a pult mögül a szőke, szépnevű Auguszt-lányokat, Augusztát, Flórát és Franciskát, és Olgát, az édesanyjukat. Ha a Fény utcába vagyunk inkább bejáratosak, akkor pedig József párját, Ibolyát, szintén két kislány édesanyját. Ismerjük, nagyra tartjuk és szeretjük őket. Mert azt látjuk, hogy mindannyian kiveszik a részüket a munkából, s hogy a szoros családi kötelékeken túl még valami összetartja őket, a munka szeretete.

Tudjuk, és majd látni fogjuk a tablókon is, hogy a család történetében voltak fényes és szürke idők is. Saját tulajdonú szálloda Abbáziában - és kenyérbélből sütött beigli a hadifogságban. Nagypolgári pompa a Krisztinavárosban - és taktaszadai kukoricaőrzés a kitelepítés idején (ahol egyébként épp egy Lévai János nevű gazda házába telepítették a budapesti családot). Hepehupák, ahogy minden család életében a huszadik századi Magyarországon. Csak vannak családok, amelyek szétesnek a sok balszerencse közt, és vannak, amelyek egyre erősebbek lesznek a megpróbáltatásoktól. És mintha az azóta Magyar Örökség díjjal is kitüntetett Auguszt-család ez utóbbira lenne fényes példa.

Az utánpótlás már itt sorakozik. Unokák és dédunokák, az ifjabb és legifjabb generáció áll készen, hogy átvegye a szülők és nagyszülők örökségét. Bízunk abban, hogy a tényleges vállalkozásokon kívül a vállalkozó kedvet, a munkaszeretet, a bajban is megőrzendő derűt - és a titkos recepteket is megöröklik. Mi pedig még sokáig élvezhetjük a híres Auguszt-süteményeket és fagylaltokat.

Megtiszteltetésnek érzem, hogy megnyithatom az Auguszt-cukrászdák történetéről szóló, Édes dinasztia címet viselő kiállítást itt a Magyar Vendéglátóipari Múzeumban. És kívánom, hogy sok hasonló életképes családi vállalkozással gazdagodhasson Magyarország a következő évtizedekben is.