Van, aki olyan könnyedséggel formálja meg az anyagot, hogy képes azt teljesen átlényegíteni – ilyen például Somodi Edit, aki a nehezen gyúrható mézeskalácstésztából csipkecsodákat varázsol. Mézestésztából készülő kínálódobozain, adventi koszorúin, asztali díszein régmúlt idők leheletfinom cérnacsipkéinek mintái köszönnek vissza.

Elsősorban régi hímzések, zsinórdíszítések adják az ihletet Somodi Editnek, és persze bármi, ami szép.

Egy idő után mindenben mézeskalácsot látok”

– mondja, amikor mosolyogva elvonja pillantását egy félig megrajzolt szívről. Egy sor egy másodperc, két sor között egy szűk milliméter – lélegzetvétel szigorúan csak a sor végén. Vonalzóval sem lehetne olyan egyenes vonalakat húzni, mint amilyeneket ő rajzol, szabad kézzel.

Edit le sem tagadhatná porcelánfestőmúltját: 25 évig a Herendi Porcelángyárban dolgozott, kínai és perzsa mintákat festett. Négy-öt párhuzamos vonalat is felrajzolt egy-egy girlandhoz egy kávéscsésze belsejére, ami utolérhetetlen tartást, stabilitást adott a kezének. Ezt a készséget aztán nem nehéz más anyagra átültetni. Mások ennek a tudásnak tetoválószalonban vagy műkörmösként látják hasznát – Edit mézeskalácsot „hímez”. Ha az ember egyszer porcelánt festett, bármilyen kézműves technikával tud alkotni, amelyhez csak belső inspirációt kap, a képesség adott hozzá.

Szeretnék olyan technikákat felfrissíteni, amelyek régi magyar hagyományt őriznek meg

– mondja Edit. – Hiszen a hagyományok akkor jók, ha nemcsak emlékezünk rájuk, hanem műveljük is őket. Annak, hogy zsinóros mézeskalácsot nem gyártunk nagy tömegben, egyik oka éppen az, hogy még nem tudunk olyan tökéletesen vékony spagettiszálat húzni, hogy ne kellene minden egyes szálat kézzel is megsodorni.”

Az elkészült portékák aztán olyan szemet gyönyörködtetőek, hogy már-már vétek azokat megenni. Editék erre is gondoltak, ezért mézeskalácsból olyan ajándékdobozt is készítenek, amelyet apró mézes figurákkal tesznek tele. Így aztán előbb üresre lehet enni a dobozt, aztán sorra kerül a doboz alja – bátran ropogtathatjuk, hiszen az egyes rétegeket cukormáz ragasztja össze –, míg végre eljutunk a doboz tetejéig: előbb-utóbb az is mohóságunk áldozatául esik.

Fohász Szent Ambrushoz

A porcelángyári munkának a technika elsajátításán kívül még egy hozadéka volt: Edit itt ismerte meg a férjét, Leventét, aki most a keze alá dolgozik. A családi vállalkozásban ő gyúrja, szaggatja a tésztát, amellyel bánni egyébként nem egyszerű. Munka közben ajánlatos Szent Ambrushoz, a mézesbábosok védőszentjéhez fohászkodni, hogy a tészta ne nyúljon-málljon szét az ember keze alatt, de ne is legyen törős, morzsálódós.

Kell tehát fizikum is a mézesbábos mesterséghez, nem csoda, hogy eredendően ez férfiak dolga volt.
Ma már egyébként nem lehet a mézesbábos mesterséget mint foglalkozást tanulni, mivel törölték a képzési jegyzékből – eltűnt, nagyjából a kaszakovács-mesterséggel együtt.

Edit emiatt cukrásziskolába iratkozott be, hogy vállalkozóként élelmiszert is készíthessen. Mézeikhez az alapanyagot részben maguk termelik meg, hiszen őstermelőként méhészkednek is, hat méhcsaládot tartanak, amelyek egy ismerős méhpásztornál laknak „albérletben”.

Egy méhcsalád jó évben húsz-harminc kiló mézet ad, hat család százhúszat, ami 250 kiló mézeskalácshoz lenne elegendő – végzi el a fejszámolást Edit pár pillanat alatt. Egy kilóból pedig nyolcvan-százhúsz darab jön ki, amit aztán díszítésig szép nürnbergi fémdobozokban tartanak. Tizenegy hatalmas, gót betűs fémdobozt gyűjtöttek be eddig, mindegyiknek más a mintája. Habár egész évben sütnek, advent idején különösképpen olyan a ház, mint a mikulásgyár. Mindent beleng a sütemény fűszeres illata, ám Edit és Levente ezt már meg sem érzi. A békebeli karácsonyok hangulata együtt jár Edittel, hiszen mézeskalácsillata van a hajának, ruhájának, de talán még a bőrének is.

Hideg-meleg kéz

A Somodi mézes először puha, majd megkeményedik, aztán visszapuhul a levegő páratartalmától, ezért ha fémdobozba tesszük, érdemes egy almaszeletet tenni mellé. Azt is tanácsolják: aki a mézeskaláccsal karácsonyfát díszít, ne cérnaszálra, hanem szalagra függessze. Hiszen volt már család, amelyik reggelre kelve mind a földön találta a mézes karácsonyfadíszeket: a friss fenyő párájától felpuhult tésztát ugyanis átvágta az aranyszál. Más panellakásban állított, műanyag karácsonyfa mellett arról panaszkodott, hogy meg sem tudták enni a mézest, annyira megkeményedett – a kutya viszont nagyon örült neki.
A mézeskalács ugyanis nagyon érzékeny az időjárásra, már akkor is felpuhul, ha kinn párás, ködös a levegő. Puha mézeskalácsot pedig fölösleges díszíteni, hiszen a máz is elfolyósodik rajta.

A kilónként számított negyven deka méz egyébként kitűnően tartósít. Azért is küldhették a frontra a katonák után, mert nem kellett attól tartani, hogy megromlik. Néhány év múltán esetleg megmolyosodik, de a moly jelenléte csak azt mutatja, hogy természetes anyagokból készült – ahogy borból is az a jó, amire a muslinca rászáll. A sok méz mellett a Somodi mézeskalács másik titka a disznózsír. A sütemény ízén nem érződik, viszont a tészta sokkal jobban viselkedik vele, mint ha más zsiradékkal készülne.

A cukormázhoz egy tojásfehérjéhez 18-25 dkg porcukrot adagol Edit, de csak gondolomra. Sosem méri ki, hanem addig veri a habot, míg az ujja begyére csöppentett „tüske” olvadó jégsipka módjára vissza nem hajlik. Azt tanácsolja: csak az verje ennél keményebbre, akinek nagyon meleg a keze, a hab ugyanis a kéz melegétől is visszapuhul.

A cukormáz tehát minden ember kezében másképp viselkedik. Akinek a keze túl meleg, az puha máz esetén csak nyúlós masszát nyomhat ki a habzsákból, ami terülős-folyós vonalakat eredményez.
Akinek pedig hideg a keze, annak viszont muszáj egy picit lágyabb habot vernie, a túl kemény mázzal ugyanis rövid, szakaszos vonalakat tud csak húzni.

Ízlés, látásmód

Tavaly Németországban, Wartburg vára alatt is bemutatkoztak a termékeikkel egy nemzetközi karácsonyi vásárban, ahol érdekes tapasztalatokat szereztek. „Míg Magyarországon rá van írva az emberek arcára, hogy mit gondolnak vagy éreznek – ott nincs. Nem látszott rajtuk: tetszik vagy sem, láttak-e már ilyet vagy sem, érdekli-e őket vagy nem. Rezzenéstelen arccal mentek el a csipkés mézesek mellett, mert a németek a karácsonyi vásárba tulajdonképpen enni jártak. Ették hát a francia standokon a békacombot, a lengyeleknél a káposztás-húsos batyut, de még a magyar lacipecsenye is jobban fogyott a mézeskalácsnál.”

Ki tudja, mi lett volna, ha a polgármester nem talál a mézeseknek egy kiállítási felületet, ahol az emberek megnézhették a figurákat – attól fogva megtalálták Editék standját is a vásárlók.

„Amikor mindenki elmegy itthonról, leülök az ablak közelében álló karfás székre az asztalhoz, és hallom mind a két órát ketyegni. S ez jó! Magam elé teszem a díszítendő mézeseket, kezembe fogom a habzsákot. Van, hogy tizenkét órát ülök így, van, hogy húszat, de van, hogy csak kettőt. A porcelánfestés a herendi gyárban nemcsak a kezemet erősítette meg, hanem a lelkemet is:

nemcsak technikai tudást, hanem igényességet, látásmódot, ízlést is adott.

Nagyon kevesen engedhették csak meg maguknak, hogy a gyárból bármit is vásároljanak abból, amit a kezük munkájával alkottak, de az agyunkba, szívünkbe mégiscsak bevésődött, hogy szépet, pontosat – és lehetőleg mind jobbat adjunk ki a kezünk alól. Ha venni nem is tudok herendi porcelánt, festeni szeretnék legalább még egyszer, talán a fiaimnak. Majd eljön annak is az ideje.”