Podmaniczky János borász rajnai rizlingjét választották 2012-ben a dél-dunántúli régió legjobb fehérborának. Podmaniczky Szilárd író pedig a Balatonról, a Virág-mólóról, a halakról és természetesen a Podmaniczky borokról mesél.

"A Michigan pont olyan kicsiben, mint a Balaton, ahol veled a halakat falatom" - írtam jó húsz évvel ezelőtt egy ismerősömnek, aki a Balatonra költözött éttermezni, és azt kérte, gyártsak valami mottót az étlaphoz. Azóta ezt mondom be a legtöbb mikrofonpróbán, és annak ellenére, hogy a Michigan-tó egyáltalán nem olyan kicsiben, mint a Balaton, eddig senkit nem zavart a rím, mert a versike második része kétségtelenül igaz: a Balaton az a hely, ahol a halétel szelleme mintegy a táj fölött lebeg.

Az ősszel jártam egy meglehetősen férfias balatoni bulin, aholkülön beléptető rendszer működött. A kapu csak akkor nyílt ki, ha az ellensúlyként elhelyezett barackpálinkás poharat fölemeltem a sorompóról. Miközben a kertben utolsókat rottyant a szarvaspörkölt, odabent nagy szakértelemmel irdalták a frissen fogott kárászokat. Ha jól emlékszem, a kárász minden oldalán legalább 32 nyisszantást kellett ejteni ahhoz, hogy a szálka ropogósra süljön. Amikor kisültek a kondérban a kárászok, utolsó fogásnak törpeharcsák sercentek az olajban, és a Balaton-parttól húsz méterre álló házban csaptunk olyan lakmározást, hogy kétfelé állt a fülünk.

Négy éve lakom a Balatonon, és úgy látom, kimeríthetetlen tárháza van itt a gasztroszórakozásnak, ami nem csak abból áll, hogy beülök egy étterembe, és az étlapot vizsgálom. A parton viszonylag sűrűn elhelyezkedő strandok, napozók, sütödék és éttermek között kivált szeretek úszva közlekedni. Bogláron bemegyek a Kodály-strandon, és átúszom a lellei Virág- mólóhoz, ahol legurul egy sör és egy kerek lángos, napozok a fűben egy órát, és lehet visszatempózni az otthoni mólóra: mire visszaérek, a kalóriamutatóm nagyjából ugyanott áll.

Hogy a halételeknél maradjunk, idézem egy szegedi hentes ismerősöm történetét, akiről rajzfilm is készült A hentes zsebrádiója címmel. Mesélte, hogy lent járt a Balatonon, beült egy étterembe, és annyiféle étel sorakozott az étlapon, hogy nem tudott választani, ráadásul nagyon furcsán írták ki a neveiket. Hazai pályán mindig biztonságban érzi magát, ezért úgy döntött, hogy azt az ételt választja, amiben a Szeged szó szerepel. Kért a Balatonon egy szegedi halászlét. Mikor megette, megköszönte a pincérnek, és kérte, ajánljon valami desszertet, mert ő bizony nem igazodik el ezen a cifra étlapon. A pincér kézbe vette a menüt, majd elnézést kért. Uram, mondta, máris hozom a magyar nyelvű étlapot. Egy másik barátom biciklitúrán körbekarikázta a Balatont, és arról mesélt, hogy a körút egyik állomásán olyan angolnapörköltet evett, hogy bár nem eszik sokat, bevállalt még egy zónát. Mondom, nem emlékszel, hol lehetett? Addig faggattam a részletekről, amíg kiderült, itt van a közelben. Aztán mégse találtam meg. Azóta is keresem az angolnapörköltet. Csak azért írom, mert aki rátalál ebben a szezonban, tudnia kell, ritka csemegére bukkant.

Sokan megkérdezik, hogy tudsz olyan helyen lakni, ahová mások csak nyaralni járnak? Próbáld ki, szoktam mondani magyarázkodás helyett. Nem olyan rossz dolog az, kora tavasztól késő őszig bármelyik este legurulhatok biciklivel a partra, hogy rendeljek egy tejfölös lángost, és a lebukó nap fényében falatozva bámuljam a Badacsonyt. Amikor beindul a szezon, külön légifolyosókon mozognak a kerti sütés-főzés illatanyagai. Merthogy a Balaton egyik jellegzetes gasztrovonala a kerti ételbarkácsolás.

A jó vendéglátós maga sem riad vissza a látványkonyhától, ha nem is fával, hanem gázzal rotyogtatott bográcsokban fő a gulyás, az őzperkelt vagy a pincepörkölt. Bepácolt, grillezett húsok forognak a vaslapok alatt. Az egyik kedvencem a nagy vastálban összesütött hagyma, krumpli, kockahús és gomba. Ha otthon készítem, kétmaréknyi frissen tépett zsályát dobok hozzá, de ahogy észrevettem, a friss szurokfű vagy a rozmaringág se tudja mértéktelenül elrontani. Amikor a Balatonra költöztünk, és eljött az első ősz, az első szüret ideje, végre eltűntek a szúnyogok, viszont megjelentek a muslincák, amik azért nem annyira barátságtalanok, genetikailag meg különösen közel állnak hozzánk. Ahogy beindult a szüret, bármerre karikáztam a biciklivel, mustgázban úszott az egész város. Finom must illata töltötte meg az estéket, a reggeleket, mintha egy nyitott palackban élnénk. Soha nem éreztem még ilyet, na persze, soha nem laktam még borvidéken.

Aztán eltelt két év, és sokan gratuláltak a fővárosban, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült összehoznom egy prosperáló pincészetet, különös tekintettel arra, hogy ebben az évben az én 2008-as rajnai rizlingem nyerte a Somogy bora kitüntető címet. Rövid gondolkodás után azonban mégse arattam le Podmaniczky János Földváron működő pincészetének babérjait, inkább elmentem hozzá, és megismerkedtünk. A bírák nem tévedtek, apai-anyai benne volt, gyümölcsös és könnyű, nekem ennyi is elég, hogy levegyen a lábamról, nemkülönben a jó vörösei. Ha színházi premierre vagy könyvbemutatóra megyek, a vendégek borellátását mindig hozott anyagból oldom meg, mert a balatoni bor okán patrióta lettem egy kicsit. Magammal viszem a borban a vízfelszínről visszavert napsugarak érlelő sugarait. A könnyű borokat többnyire sajthoz, halételekhez és lassú csábításhoz ajánlják. Az utóbbi ugyan nem tartozik szorosan a kulináriához, de ha a csábítás ideje alatt az asztalra helyezünk egy frissen sült süllőt, talán nem kell tovább magyarázkodnunk. Annak idején mesélte nekem egy öreg halászmester, hogy jeges vagonokban szállították Bécsbe a balatoni süllőt, ahol nagyon jó ára volt a szálkamentes húsának. A balatoni süllő külön kis fém "zárjegyet" viselt, merthogy a hamisítatlan minőség mindig vonzó volt. És ha ma egy étteremben végigviszik az egészben sütött fogast citromkarikával és körettel, nincs az a mohón falatozó, aki ne kísérné a tekintetével.

A Balaton pont olyan, mint húsz vagy harminc éve. Csak most lehet pizzázni és hamburgerezni, olasz vagy mexikói étteremben válogatni. Lehet fényt űzni és kacsalábon forogni, de lehet kukoricázni

és házmesterezni is. A Balaton vizének olyan illata van, ami egyetlen más víz illatához nem hasonlítható, a levegője pedig - a délen futó autópálya ellenére - tiszta. A vízparton sült halat enni és a déli lankák friss borait iszogatni már önmagában gasztrosokk. Higgyék el nekem, nem csak nyaralni, élni is jó itt, még ha a Balaton nem is olyan kicsiben, mint a Michigan.