Ábrahám Gézáné vasi, zalai parasztételekből gyűjtött össze egy kötetre valót. A 92 éves Mariska nénit Gutorföldjén kerestük fel, hogy mondja el az aludttejes prószatorta receptjét.

Gutorfölde. Mintha nem is a valóságos Göcsejben, hanem Tolkien meséjében lenne fellelhető ez az apró kis falucska. A táj tényleg mesebeli - különösen, amikor a felhők közül kibukkanó nap aranyfüstté varázsolja a szitáló ködöt. Nem sűrűn lakott vidék ez, gyönyörű parasztházak árválkodnak errefelé, hébe-hóba, ha lakik még itt valaki. Az ötvenes években egész falvakat ürítettek ki a környéken, mindenkit kuláknak kiáltottak ki.

"Itt megy el mellettünk a vasút: úgy vitték el a népet lezárt vagonokban, hogy csukott ablakon át is hallottuk a jajveszékelést... - meséli Ábrahám Gézáné. - Hozzánk ide, a határsávba bejönni sem volt szabad, teljesen el voltunk zárva. A bátyámnak a szomszéd faluban, Tófejen volt egy birtoka, odáig még el lehetett jönni engedéllyel, s onnan a mezőn hozta át a szüleinket. Akkoriban én is csak félkönyéken támaszkodva, ülve aludtam, készen, hogy verik az ablakot, s menni kell. Egy nagy bőrönd az ágy alatt volt mindig, benne a gyerekeimnek egy-két váltás ruha, egy nagy csuporban pedig rántás meg egy fél kenyér, ennyi fért... Ez is elmúlt. Szegénység volt, de hiszen sok ember nem azért szegény, mert annak született, hanem mert nem tudja, miből mit lehet."

Szegény ember rétese

A paraszti étrendet két dolog ihlette: a sok meg a nincs. Amiből sok volt, azzal kezdeni kellett valamit, ami hiányzott, azt pótolni kellett. "Az otthoni időről mondom, mert otthon voltam igazán paraszt, Nagytilajon, volt földünk is, erdőnk bőségesen... A második háznál lakott egy törékeny asszony, kilenc gyermeke volt. Túrós rétest sosem sütött, hisz nem volt miből, de ha akadt egy kis aludttej a háznál, azzal olyan aludttejes búzaprószát készített, hogy arra máig is emlékszem! Fel is vettem a könyvembe. Anyám olyat sose sütött, mert volt túrója bőven, jutott belőle mácsikra (csuszára), buktára, rétesbe... Édesanyám, olyat főzzön, mint a Varga Mári néni, olyan jó prószát még nem ettem! - sóhajtoztam, mígnem anyám átkopogott, hisz komák is voltak (az én szüleimet sokan hívták, ki bérmálásra, ki keresztelőre, 25 keresztgyerekük volt): Komaasszony, hogyan csinálja maga azt a prószát, ami az én lányomnak olyan nagyon ízlik? Komaasszony, maga annál különbet szokott sütni! - válaszolta. De csak elmondta, s aztán anyám is elkezdte sütni: egy kis aludttej kellett hozzá, egy kis liszt meg egy kis fahéj: attól illatozott olyan nagyon a szegény ember rétese."

Aztán azokban az időkben, amikor alig volt valami Mariska néniék házánál is, s még kapor sem akadt, édesanyja a zeller leveléből főzött mártást.  "A főtt húsok mellé adott mártást errefelé igen nagyon kedvelik: első a zsemlemártás, de fokhagymából, tormából, kaporból s még sok minden másból kerülhet - leírtam jó párat magam is. Anyám pirított cukorral készítette, mint ahogy én is azzal készítem azóta is a paradicsomlevest, a paradicsommártást és a töltött paprikát - nem érezni kimondottan az édes ízt, csak azt, hogy valami közömbösít. Leírtam mindent, mert elfelejtik, hiszen hányan vannak még az én koromban!  Ahogy elfelejtették már a komlós kovászt is: egy marék zab, egy marék komló, búzakorpa forrázva, szűrve, többször dagasztva, a kemence tetején zörgősre szárítva - fél évig is elállt!

Elfelejtik azt is, hogy örültek a gyerekek a kalácstésztából formázott, bögyös galambocskáknak, két szeme mazsolából... Leírtam mindent úgy, hogy az is értse, aki soha nem látta. A könyvem első kiadásában még rajzok, fényképek is szerepeltek, utóbb ez elmaradt, drágállta a kiadó. Itt van például a tarlórépa, másképpen kerékrépa: Egerszegen ma is kapni a piacon. Egész fesztiválokat rendeznek a tiszteletére, hisz ezen a vidéken annyira kedvelt volt: sütötték, mint a káposztát, savanyították, de még rétesbe is töltötték - ehhez azonban előbb vízbe áztatták, hogy keserű levét kidobja, aztán cukros tejbe. Egyik répás receptemet Lévai Anikó is felvette a könyvébe - szép tőle, hogy megemlítette, hogy tőlem való."

Mindenszentektől újévig

Feledésbe megy a mindenszenteki rétes is, mindenszentek napjának elengedhetetlen étele, ami nemcsak répás lehetett, de káposztás vagy túrós is. Pedig valaha híres, jó gazdák éltek errefelé, köztük Mariska néni apja, Nagy Gáspár is, akinek negyven-ötven "magyar hold" volt a kezén, s hozzá nyolc gyerek: köztük egyetlen leány, Mariska. A legidősebb fiúgyermeke volt a néhány éve elhunyt költő, Nagy Gáspár.

"Nyolcan voltunk testvérek, de csak hatan nőttünk föl. Arany életem volt egy szem leányként, ikerbátyáim már felnőttek, mire az apám a háborúból hazajött, s én megszülettem. Apám az első világháborúban szolgált, fiai már a másodikban, hát ilyen világ volt." Akármilyen volt is a világ, a karácsonyt mindig méltón megülték. Valamivel karácsony előtt vágták a disznót. Ünnep volt ez is, s nem siettek. "Ha egy évem volt etetni ezt az állatot, lesz két napom elvégezni a vele való teendőket" - mondta a gazda. Hurkát töltöttek zsemléset, hajdinásat meg kukoricakásásat, de a húsos kolbász csak a későbbi idők találmánya volt. A szilvesztert és az újévet a régiek különösebben nem ünnepelték meg. Talán egy kicsit többet koccintottak, talán egy kicsit jobban ettek. A férfiak - barátok, sógorok, komák - együtt mentek ki a szőlőhegyre, s jöttek le nagy kedvvel. A módosabb családok szilvesztereste malacot sütöttek egészben, húsos csuszával, vagy darabolt malacsültet kínáltak savanyú lencsével. A lencsét éjfél után az is ette, aki nem kívánta, hiszen azt tartották: aki így tesz, annak sok pénze lesz.

Pásztorpecsenye

"Amikor az öcsém négy évre énutánam megszületett, anyám már negyvenéves volt. Nehéz szülés volt, sose lett anyám teljesen egészséges azután. Volt, hogy hónapokig lábra sem tudott állni, nekem is korán oda kellett állnom a tűzhely mellé. Nem volt hűtő, sokan is voltunk, 10-12 évesen már mindennap főztem. Édesanyám az ágyból rálátott a tűzhelyre, úgy igazgatott, az ágyból dirigált. Édesapám és a testvéreim mindig csak dicsértek, de néha hozzátették: egy kicsi só azért elfért volna... Sokszor a kényszerűség viszi az embert hol erre, hol arra. Az 50-es években voltam én téeszparaszt, gázellenőr, aztán megalakult az óvoda, s meghívtak oda főzni, mert hallották, hogy egy kicsikét értek hozzá - így lettem szakácsnő."

Nemcsak a hétköznapok változtak meg, hanem az ünnepek s az ünnepi ételek is - csak az a régi, selyemmé finomodott terítő ugyanaz ma is az ünnepi asztalon. "Gyakran készítettem göngyölt húst: a karaj alatti gömbölyű részt, amit mi pásztorpecsenyének hívtunk, a recehájra kiterítettük, legbelülre egy sor, tojással összekevert gombapép került, majd ráhajtottuk a recehájat, s úgy tettük tepsibe, hogy a hajtás alulra kerüljön. Hamar megsült. Leveles tésztába is lehet csülköt göngyölni, én kelt tésztába göngyöltem mindig... Süteménynek legszívesebben valami gesztenyést készítek, még manapság is, pedig már a gesztenyefáink kihaltak. Mindezt leírtam, mint ahogy a szokásokat is."

Lakodalomra, torra például szokás volt szakácsnőt hívni, hiszen a háziasszonynak más volt a feladata. Benézhetett a konyhába, megmondhatta, mit s hogyan szeretne, de nagyon kicsi volt a vendégség, amikor az asszony maga főzött.  "Hívtak főzni engem is, de nem nagyon mentem el, tudja Isten... Nagyon jó barátnak kellett ahhoz lenni, hogy ezt én elvállaljam. Hiszen a lakodalom is úgy az igazi, ha megadják a módját. Az én lakodalmamban például levágtak egy hatalmas nagy disznót, megvolt vagy kétszáz kiló, meg egy borjút, s a Jóisten tudja, hány tyúkot. Mindenki tudta, hogy kellett mindezt jól felhasználni, hogy ne legyen maradék, s mindenki ismerte a mondást: kölcsönkenyér visszajár... Akár lakodalomba szólt a meghívás, akár komatálat hoztak, akár a gabonahordásnál kínáltak meg étellel. Ma már ezt nem lehet, hiszen állat sincs a házaknál... Üresek a falvak. Ez már nem tud megváltozni. Csak a hitünkben van úgy, hogy a halottak feltámadnak."