A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Cikkek

Magyar Konyha

2014. március 17.

Van egy különleges magyar juhfajta, amelyről hosszú ideig semmit sem tudtunk. Pontosabban ismét van egy újabb különleges magyar juhfajta, amelyről ma már egyre többet tudunk: a gyimesi racka. Első számú szakértőjének sokan Földi Gyulát tartják.

Egyre szűkebb utakon haladunk Palócföldre érve. Nógrádban járunk, de már majdnem átléptünk Heves északi szegletébe. A vidék gyönyörű, ám csupán egy-egy kis parasztház őrzi az egykor élő népi kultúra nyomait, az épületek többsége már a szocialista korszakot idézi. S miközben haladunk, azon töprengünk, vajon miből tudnak errefelé megélni az emberek. Mátranovákra érve hirtelen minden megváltozik: többemeletes házak a domboldalban, egy üzemcsarnok homlokzatán pedig hatalmas felirat: Bombardier. Váratlan fejlemény, mintha eltévedtünk volna: nem erre számítunk Barkóföld határában. Fordulunk aztán egyet jobbra, egyet balra, és végre úgy érezzük, igazán megérkeztünk: tanyaépület, istállók, ólak és széles legelők. A hegyoldalban juhok: hortobágyiak, vagyis magyarok, ahogy a gazda mondja, és gyimesiek. Itt dolgozik Földi Gyula két fiával: Ádámmal és Dáviddal.

Gondos kezek

Gyimesi rackákat keresve találtam a tanya tulajdonosaira, merthogy akik jobban elmélyültek a juhászat dolgaiban, a gyimesi rackákat illetően mindahányan Földi Gyuláékat ajánlották. A birtok - hivatalos nevén Faluhely Major - igazi rezervátuma a magyar háziállatoknak. Fekete és fehér magyar racka, gyimesi racka, magyar óriás nyúl, mangalica, nyuszjanyakú palóc tyúk, magyar kacsa - megannyi rejtett, de kibontatlan értéke a hazai "háztáji" világnak.

Mielőtt a részletekbe bonyolódnánk, engedtessék meg egy megjegyzés: a köztudatban él egy téves, ám igen mély beidegződés. Eszerint a nemzeti kultúránkhoz tartozó értékeink - növény- és állatfajtáink vagy éppen ételeink és tárgyaink - csak úgy léteznek. Ott legelnek a hegyekben, nőnek a kertekben, főnek a konyhákban, aztán egyszer csak valaki felfedezi őket, és egy csapásra beterelődnek mindannyiunk nagy hungarikumtárába. Pedig nem így van! Minden úgy jellemez minket, amilyenek magunk is vagyunk. Ha a tárgyak, növények és állatok nem jutnak gondos kezekbe, amelyek megértik részleteit, kibontják értékeit, felfedezik egyéniségét, akkor a "hungarikumság" legfőbb ismérve a felszínesség és slamposság lesz. Pedig a cél megmutatni azt, hogy ami közelünkbe kerül, a legszebb teljességében bomlik ki a kezeink között. Megmutatni, hogy ha valami érték megjelenik a környezetünkben, az nem elsikkad, elszürkül, hanem kivirágzik. A hungarikum nem létezhet az ember nélkül, aki betölti szerepét. Hát, valami ilyesmire találunk bizonyságot Földiék tanyáján.

Azt gondolná az ember, hogy a gyimesi racka a Gyimesekben él, közeli rokona a pödrött szarvú magyar rackának, s nincs más vágya, mint elhagyni a mai Románia területét, hogy újra otthon lehessen. Mint Földi Gyula és a néprajzi doktorátusát Kolozsvárott védő Ádám elmesélte, a helyzet ennél sokkal összetettebb.

Nagy testű, hosszú gyapjat adó

Földi Gyula - aki hosszú nemzedékek óta pásztorkodással foglalkozó családból származik - az 1990-es évek elején kényszerült önálló birtok alapítására, amikor a szövetkezet juhászatát felszámolták. Miután bebizonyosodott, hogy a feltételek nem teszik kifizetődővé a belterjes juhtenyésztést, eladták merinó törzstenyészetüket, és 2003-ban külterjes gazdálkodásra, magyar rackák tartására tértek rá. Egy évvel később a kisebb fiútól, Dávidtól jött az ötlet, meg kellene próbálni gyimesi rackákkal foglalkozni, hát belevágtak.

Azokban az időkben Magyarországon már vagy 25 éves múltra tekintett vissza a hazai gyimesi racka tartása. A tartása, nem pedig a tenyésztése, hiszen az igazi tudatosság csak lassan hatotta át a munkát. A történet ugyanis úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek közepén egy móc pásztor áthajtott a zöldhatáron egy 900 gyimesi rackából álló nyájat, mert itt biztosabbnak látta jövőjét. Nem tett mást, mint amit előtte évszázadokon keresztül ősei is tettek, csak időközben a történelem húzott egy határt. Az állománya idővel szétzilálódott, de egy kisebb hányadot génmegőrzési céllal megtartottak.

Ezt követően a név ismét beszivárgott a hazai köztudatba, és a nyolcvanas évek végén nagy számban (1200 db), de válogatás nélkül gyimesi rackaként hoztak be Erdélyből juhokat. Amikor 2004-ben Földi Gyuláék a fajta mellett döntöttek, azzal a szándékkal indultak Erdélybe, hogy körülbelül 50 darabot vásárolnak. A Nagyszeben mellett kiszemelt 700-as nyájban azonban csak tíz anyaállatot találtak, amire ráillett a régi magyar fajtaleírás. Az apaállatok megtalálása még nehezebb volt. Innen kellett elkezdeni felépíteni a mátranováki törzsállományt.

Kiváló hús, elegendő tej

A gyimesi racka mint fajta ezekben az években született meg újra. A tartásával szinte véletlenszerűen foglalkozó erdélyi magyarok és románok sem ismerték a nevét, nem is szelektálták juhállományukat: általában megkülönböztetik a curkánt és a birkajuhot, esetleg a cigáját, egyéb szétválasztásban nem mélyedtek el. A racka vagy gyimesi racka a fajtaleírás, a minőségi elkülönítés igényével csak Magyarországon élt és él ma is. A gyimesi racka fajtajegyeit Schandl József írta le először, és ő adta neki ezt a nevet is, mint a magyarok által szerte Erdélyben (tehát nem csak Gyimesben) tartott juhnak. Mindazonáltal Földi Gyuláék a román curkántól való elkülönítés legfontosabb ismérvét - a testméretet és a tetszetős színrajzolatot - az Állattenyésztők Lapja egy 1941-es számában fedezték fel. Ebben az újságcikkben a kirendelt miniszteri biztos leírta a visszacsatolt területek állatállományát, és egyértelműen rögzítette, hogy az erdélyi magyarság kezén a cigájával keresztezett racka juhok vannak: jóval nagyobb testű, szép és hosszú gyapjat adó, jó tejtermelő és báránynevelő fajta. A románok ugyanakkor nagy szakértelemmel, de kisebb testű curkán juhokat tartanak, melyek alig 30 kilós testméretükhöz képest sok tejet adnak. 

A fajta kialakulásának, genetikai elkülönülésének nem kedvezett a szocialista Románia, ahol klasszikus értelemben a mai napig nem törzskönyvezik az állatokat. Így a gyimesi rackának mint önálló fajtának az ismerete a határon innen, maga a génállomány nagy része pedig - meglehetősen kevert formában - Erdélyben élt, egészen az 1990-es évek elejéig, amíg el nem kezdődött a gyimesi racka vérvonalának tudatos hazai szelektálása. A vegyes állományok szakmai alapú válogatásában kiemelt szerepe volt Dunka Béla debreceni juhtenyésztőnek.

A gyimesi racka fajtaleírása - aminek az elkészítésében Földi Gyulának nagy szerepe volt - 2008-ban újult meg. A munka azonban ezzel nem ért véget: most éljük azokat a nehéz, vitáktól terhelt éveket, amikor a gyakorlatban formálódik a gyimesi racka mint fajta, és közhelyből, múzeumi fogalomból, valós, élő karakterré válhat. És ez az aprólékos, finom munkának is az ideje, amikor a nagy nehezen kialakult tenyészvonalakra különösképpen vigyázni kell, mert könnyen elmosódhatnak figyelmetlen tenyésztéssel és a könnyebb útnak tűnő, válogatás nélküli importtal. És ez az az időszak, amikor a fajta genetikai centruma, törzskönyvezése mint a hungarikumság legfőbb letéteményese teljes erejében kialakulhat. No és persze kell még valami: emberek, akik ki tudják használni ennek a külterjes tartásra kiválóan alkalmas fajtának az adottságait.

A gyimesi racka ugyanis a külterjes tartásban mutatja meg igazi értékeit. Jól tűri a természet szélsőségeit, ellenálló, kiváló húst és kellő mennyiségű tejet ad ridegtartásban is - olyan körülmények között, amit a merinó típusú birkák nem viselnek el. Csak tér kell, szabad legelő, ahol kedvére válogathat magának a hegyen legelészve. Vagyis a látványos eredményekhez emberekre és további emberekre volna szükség. Olyanokra, akik meg tudják szervezni, hogy a magára hagyott, a tarlóégetésekkel csak részben karbantartható tájakat legeltetéssel tartsák fenn, és ne vegye azt vissza tőlünk a bozót egyre nagyobb méretekben. 

Van egy remek fajtánk, ami valóban a mi fajtánk lehet. A legnagyobb teljesítmények a világ háta mögött születnek - legyen szó akár a Gyimesekről, akár Mátranovákról, akár Budapest határáról. S nem is feltétlenül nagy pénznek kell bábáskodnia a születés körül, sokkal inkább a kiapadhatatlan megszállottságnak - a lehető legjobb értelemben!