A szegediek nem bírják megunni a halászlevet. Évente – különösen karácsonykor – több ezer adag halászlét visznek az itteni halászcsárdákból szerte az országba, Talán mert ekkor a halászléfőzés Erdei Ferenc által leírt „törzsi hagyománya” is átélhetővé válik.

Szeged konzervatív város – gasztronómiai szempontból mindenképp. A forgalom felét biztosan a szegediesen passzírozott halászlé teszi ki, s ebben nem is nagyon tudnak tévedni. Igaz, a kifinomultabbak megérzik, hol készítik fagyasztott halból a kedvencüket, tudják, melyik csárda színvonala esik, és melyik éppen a felkapott, a vendégkör nagyságán ez nem látszik. Vannak, akik a Frank Sándor vezette Fehértói vagy a (Sótartónak becézett) Roosevelt téri Halászcsárdára esküsznek, mások inkább kiautóznak Algyőre vagy a Lencsés tóhoz. A szegedi kínálat másik jellegzetes étele a békacomb.

A vendéglátóhelyek jórészt a Fehértói Halgazdaságból (SzegedFISH Kft.) szerzik be a halat. Az itteni halászlé titka abban rejlik, hogy a szikes talaj miatt nem lesz pocsolyaízű a hal. Fontos hozzávaló a jellegzetes, kissé édeskés makói hagyma, és a lassan újra magára találó szegedi paprika. Hogy a passzírozás szokása honnan ered, arról megoszlanak a vélemények. A XIX. század végi szakácskönyvekben – Czifraytól Rézi néniig – még nincs szó róla, pedig utóbbi a Szegedi szakácskönyvet írta meg. Egy biztos: a halászok nem passzírozták a halat, erre sem idejük, sem módjuk nem volt. Van, aki szerint vendéglátós találmány, hogy azok a halak (kárász, keszeg) se vesszenek kárba, amelyek az alaplé ízéhez kellenek, mások a polgári életformával hozzák összefüggésbe, amikor már személyzet dolgozott a konyhán. Megint mások szerint a szegénység volt az oka, hogy ne vesszen kárba semmi, de van, aki a biztonságosságot emeli ki, hogy még véletlenül se akadjon valaki torkán a szálka.

Udvariasan azt mondják, „ízlés dolga”, de nekik a bajai halászlé „ritka”, a leve nem elég tartalmas. „Hogy »melyk dicsőbb, melyk nagyobb« – azt szubjektív alapon nem lehet eldönteni” – írja Erdei Ferenc. Szerinte halászlét főzni nemcsak alkalmi mesterkedés egy-egy hétvégi kirándulás alkalmával, hanem népi szertartás, aminek hagyományai, megszentelt törvényei vannak. Ünnepi esemény, „törzsi szertartás, törzsként akár családi, akár munkahelyi, akár baráti kollektívákat értve.”