A Vásárcsarnok

Mint a Pokol hetedik bugyrát, úgy írja le 1821-ben a Duna parti régi pesti piacot, a „jobbágyság vásárát” Schams Ferenc sváb patikus. A baromfipiacon, ahol időjósok rángatják az ember kabátját, átható bűz terjeng, a szűk szekérvárban az embertömeg egymást lökdösi, a libák, kacsák, tyúkok, disznók fülhasogató muzsikájától egymás szavát sem érteni, vagy por marja a szemedet, vagy a csizmád ragad a sárba. Lejjebb, a plébániatemplom felől „émelyítő ételszagot hoz a szél”, piszkos ruházatú, „undorít

A piarista kolostor kerítésénél molnárasszonyok, a templom ellenkező oldalán húsfüstölők rikácsolnak, portékájukat kínálva.  A szénapiacon (ma Kálvin tér) nem árt vigyázni, nehogy valamelyik talyigás halálra gázoljon, a termetes asszonyságokkal pedig felesleges perlekedni, mert azt már Nagy Ignác is megírta, hogy „nyelvesség dolgában” a pesti őskofával még a párizsi halkofa sem versenyezhet.

Derűsebb képet fest ugyanerről a piacról 1836-ban Adalbert Müller. Ő hajón érkezett a Vámház elé, s egész dohányhegyeket, oldalszalonnákkal és mézzel púpozott kocsisorokat látott. „A hajóhídtól lefelé, végig a Duna parton százszámra állnak a szekerek, a rakparton kisebb-nagyobb csónakok, uszályok simulnak szorosan egymás mellé (ameddig a szem ellát).” Van itt dinnye-, zöldség-, és gyümölcspiac, a hordozható lacikonyhákban „ezerszám lógnak a sütnivaló kolbászok, a rákot pedig azon helyt megfőzik, és az ember fel-alá járkálva úgy ropogtatja azt, mint Németországban a diót.”

A piacfelügyelőség (és a vásári rendőrség) azonban korántsem volt ilyen lelkes. Szerintük a Duna parti élelmiszerpiac „koszfészek” és „rágcsálótelep”, nincs rendes ivóvíz, az árusok tisztességtelenül nyerészkednek, a „zugmészárosok” (ponyva alól) gyanús eredetű és szagú húsfélét vágnak. Úgyhogy nem csoda, ha a millenniumi ünnepségekre készülő főváros (a Monarchia területén dúló csarnoképítési láz hatására) elhatározza, hogy a „kofaüzlet dísztelenségének” korlátozása céljából bezárja Budapest 44 utcai piacát, s modern vásárcsarnokokba tereli nyolcezer kereskedőjét.

Így nyitja meg kapuit 1896-7 között gyors egymásutánban a Hold utcai, a Rákóczi-, a Klauzál- és a Hunyadi téri csarnok, valamint a Fővám mögötti Sóház-telken az I. számú Központi Vásárcsarnok. Utóbbi megnyitása szenzációnak számított, hiszen egy földalatti alagút kötötte össze a rakparttal (hogy a dereglyék könnyebben kirakodhassanak) és Bánffy Dezső miniszterelnök avatóbeszéde után begördült az épületbe az első kofavonat is.

A csarnok közönsége azonban hálátlannak bizonyult. Vetett néhány pillantást a Pecz Samu tervezte vasszerkezetre („a párizsi Les Halles impozánsabb”), megcsodálta a Zsolnay-gyár épületkerámiáit, s máris a régi piaci hangulatot siratta. A Vasárnapi Újság fájlalta, hogy az új csarnokban tilos az árú hangos ajánlgatása, a kiabálás, éneklés, fütyülés, káromkodás. Magyar Elek (az Ínyesmester) szerint az árú drágább lett, az élelmiszerhamisítás éppúgy virágzik, mint korábban, viszont elveszett a piac festőisége.

Eltűnt a palotai pancamári (tejeskofa), a mindig mozgó krajnai kucséber (nyakba akasztott tálcán gesztenyét, veronai szalámit kínált), a zólyomi tót (borovicskát, fenyves madarat árult), de elmaradt a bőgatyás bosnyák, a budakeszi gyalogkofa, a sváb kenyeres kofa is. Megszűnt a Hal-tér, a nevezetes Zöld-udvar, s vele a „8-ashoz” címzett kávémérés is, amit azért neveztek így, mert itt nyolc krajcárért óriás-kávét kaptak a zöldséges kofák, de olyan vastag föllel (pestiesen bőrrel), mint valami bundadarab. A csarnok –vélekedtek az újságírók – „Budapest elemi csapása”.

Mit mondjunk rá akkor most? Hogy haldoklik? Hogy piaci kultúránk végzetesen visszafejlődött, s fényévekre tartunk egy valódi elitpiac (mint a barcelonai La Boqueira, a római Campo dei Fiori, a bécsi Naschmarkt) születésétől?

Igaz, a Nagycsarnok védett műemlék lett, díszkivilágítást kapott, s a hangszórókból időnként felhangzik Kodály ismert dallama: „Én elmentem a vásárba félpénzzel”. De milyen récét, kecskét vagy kakast vehetnénk itt félpénzen, amikor az eladók többsége azt sem tudja, mi az a réce. Hogy borjúmirigyről, fürjről, szalonkáról, friss csomborról, turbolyáról ne is beszéljünk. Nem a barcelonai halpiac harmincféle rákját kérem számon (ezeknek többségét magyar kereskedő életében még csak nem is látta), de miért nem kapható borjúnyelv, ökörpofa, kecsege, angolna, madársaláta, rebarbara?

Nem is oly régen az „aranysoron” Közép-Európa szerte híres bolgárkertészek kínálták zöldségeiket. Mára Jani bá’ az utolsó, de ő is a Nagybani piacon vásárol. Pedig ők honosították meg Magyarországon a póréhagymát, a padlizsánt, a kápia paprikát. Csepelen és a Rákos-patak mentén ők csapolták le a lápos területeket, és földjeiket messziről felismerhettük híres öntözési technikájukról, a bolgárkerekekről. Van helyettük fokhagymafüzér, piros-fehér-zöld zsákocskába csomagolt, „echte ungarische” pirospaprika, vizezett műméz, lengyel szárított vargánya, matyómintás KGST-kirakat. Az emeleten Kádár korabeli vetkőzős golyóstoll, a lacikonyhának álcázott talponállóban argentin rántott hekk.

Hogy a „szegénysoron”, ha itt a szezonja, néha lehet tökvirágot kapni? Hogy a csirkeudvarban (hátul a Csarnok tér felé) hétvégéken még feltűnik (méregdrágán) egy-egy pöfeteggomba? Hogy Fuchs Imre tejtermékeinek még tej íze van? Hogy az alagsorban (amit folyvást felbontanak) semmi nem nyomhatja el a vecsési káposzta finom illatát? Sovány vigasz annak, aki tízféle salátára és paradicsomra áhítozik, s csíkhalból akar farsangi levest főzni. "Az ízek pusztulásának vészjósló korát éljük” – nyilatkozta néhány éve Luciana Castellina, az Európai Parlament Kulturális Bizottságának elnöke.”

Az étkezési szokásainkat fenyegető veszély lavinaként sodorja magával mezőgazdaságunkat, környezetünket és kultúránkat.” És még csak észre sem vesszük. Először a bolgárkertészek halnak ki, majd elmaradnak a zöldséges-, gyümölcsös kofák, aztán eltűnik számtalan íz, étek, hangulat. Egy friss amerikai tanulmány szerint a legkorszerűbb élelmiszergyártók nyolc alapanyagból százféle terméket képesek előállítani. És százféle vásárlóból egy ideális fogyasztót. Akivel bármit megetetnek.

„Bárhol utazol a világban, menj ki a piacra – mondja Alain Ducasse francia szakácspápa – rögtön megérted magát az országot, lakóinak higiéniai, kulturális színvonalát.” A Vásárcsarnok turistakirakat. Országunk képe. Reménykedjünk, hogy hozzánk csak tömegturista érkezik, aki az egészből nem vesz észre semmit.