Hová tűnt a kadarka? Ahová az egykori óbudai és tabáni kisvendéglők, a kockás asztalterítők. Az emlékeink közé. Odamenekült a kadarka is: a világtemető korhelyek és az álmos gázlámpák nosztalgikus ködébe.

Ma már azok vannak többségben, akik csak a kadarka nevét ismerik, illatát, zamatát nem. Közhely vagy ritkaság a kadarka? Érték, amelyet hajlamosak vagyunk elfeledni, vagy kellem és báj, ne adj isten, a hazai gasztronómiai siker várományosa?

Ki gondolta volna egykor, hogy a szalontai vörös disznó eltűnik a portákról, hogy a sárospataki piacról elkopik a káposztás csík, s hogy a kadarkáért – amely a XX. század elején még a magyar kékszőlő-ültetvények kétharmadát adta – aggódni kell? Nagyot hibázik, aki elhiszi, hogy amit ma bőséggel kapunk, természetes és örök érvényű. Csak ha elillannak mindennapjainkból, akkor döbbenünk rá, mit herdáltunk el. De mit tehetünk, ha a kadarka hasonlatos a vén paraszthoz: inkább elpusztul, de nem kelleti magát?

A kadarka magyar bor, legalábbis mi annak tartjuk – a bolgárok bolgárnak, a szerbek szerbnek, az albánok meg albánnak. És mindenkinek jó oka is van rá. Elnevezését Észak-Albánia központjáról, Shkodra városáról kapta, pontosabban annak szerb nevéről, Skadarról. Hazai elterjedését a török hódoltsággal együtt terjeszkedő rác telepesekhez kötik. Találkozni azonban olyan véleménnyel is, amely szerint a kadarkát már a XI–XII. században meghonosították a Bizánchoz tartozó Szerémségben, amely később a Magyar Királysághoz kerülve annak első számú borvidéke lett. Mindegy is tehát, hol született a kadarka, merre vándorolt, Magyarországon virágzott ki: itt szeretgették, ápolgatták, s termesztették a legnagyobb odafigyeléssel, mígnem maga a fajta igazi egyéniséggé vált. Ám miként a szőlőművesek, úgy a kadarka esetében is hatalmas rombolást végzett a második világháborút követő időszak.

Egyszerűen nem lehetett beilleszteni a tömegtermelésbe, nem alkalmazkodott az elvárásokhoz: embert, sok kézi munkát kívánt, csak így adott kevés, de magas minőségű szőlőt. A nagy társadalmi változások később sem hoztak átütő sikereket a fajtának. Valamilyen nehezen – vagy talán túlságosan is könnyen – magyarázható ok miatt az 1990-es években megújhodó magyar vörösbor ideálképét a termelők a bordeaux-i mintában találták meg. A vastag tannin, a tömör, nagy test és a koncentráció bűvölete nem sok helyet hagyott a csersavakban, színben, testességben kevéssé erős, inkább illatával, ízével, savszerkezetével büszkélkedő kadarkának. A nagy vörösbor kibontakozó képébe nem fért bele a régi fajta, amely ráadásul vékony héjú és rothadásra hajlamos.

Így aztán a többségében nehezen iható és agyonbarrikolt, nagyidomú borok mellett a kadarka megmaradt a kísérletező hagyományőrzők rögeszméjének. Miközben a cabernet-k, merlot-k és syrah-k divatja egyre nagyobb lendületet kapott, a kadarka gazdasági jelentősége folyamatosan csökkent. A 2000-es évek közepére például Szekszárdon – amely a fajta első számú termőhelye hazánkban – a több mint 1800 hektárnyi kékszőlőültetvényből szűk 70 hektárnyi kadarka maradt.

Ám ami késik, nem múlik. Nincs messze az idő, amikor komoly versenyfutás kezdődik majd a kadarkáért. Az érintett borvidékek rá fognak döbbenni, hogy arculatuk kialakítása, borászati filozófiájuk felépítése, azonosságtudatuk megtartása érdekében ez a fajta nélkülözhetetlen.