Csík Marci farsangja

Már nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy vágjunk neki a pusztának gyalog. Pedig a vasútállomás mögött ott volt értünk a kocsi, fehér párát leheltek a pokróccal letakart lovak.

A kocsis tartózkodó volt, egészen addig, míg a fiúk elő nem vették az üveget, amiben azért még kotyogott valami az értékes nedűből, ami végigénekeltette velünk az utat Pesttől Füzesabonyig, onnan meg Hortobágy kisállomásig. Innen, ha kiléptünk, még gyenge órányi gyalogút volt a tanyáig. Nyáron. De akkor tél volt, csöndes fagy, elvénült hó és kora délután. S télen hamar sötétedik. Háromnapos farsangra hívtak a pusztára, és bennünk már nem bírt magával a virtus.

- Isten hozta az ifjúságot! - köszöntötte ránk az üveget a lovak gazdája, aki természetesen János volt, s ekkorra már eltűnt belőle minden tartózkodás. Pokrócokat adott hátra, és erősen ingatta a fejét az ötletre, hogy néhányan nekivágjunk gyalog. Hogy nem engedtünk, széttárta a karját.

- Jöjjenek a kocsinyomon! Lámpájuk van?

Az egyik fiúnál volt elemlámpa. Ennek, meg a hóban a keréknyomnak köszönhettük, na meg, hogy nem volt szél, hogy végtelennek tetsző gyaloglás után megtaláltuk a tanyát. Emlékszem, remegett a lábam, az arcom majd szétcsattant a forróságtól, patakokban folyt az izzadság a hátamon, amikor megálltunk az ajtó előtt. A házigazda ölelésében megkönnyebbült öröm volt, na, most aztán megérdemlitek a vacsorát!, mondta, de akkor még nem tudtam enni, úgy éreztem, mozdulni sem tudok.

Húszévesen úgy illan el a fáradtság az emberből, mintha nem is lett volna. Nemsokára hatalmas éhséget éreztem. A többiek már kanalaztak a hosszú asztalnál. Kintről hozták be az ételt. Birkagulyást, karcagi módra, sok hagymával, jó paprikásan. A lábak és a birkafej megtisztítva, a fej belül kakukkfűvel, rozmaringgal, borssal, köménnyel szépen megszórva, fehér zsineggel szorosan átkötve, bent főtt a hús között. Mint valami pogány szertartás, amikor gőzölögve kitették az asztal közepén a tálra... Ízek orgiáját éreztem, azóta sem ettem ilyet.

Másnap jöttek a zenészek. Egy hegedűs, egy cimbalmos meg egy tangóharmonikás. És bejött a pusztáról Csík Marci. Élő legendaként emlegették. Negyven körüli, alacsony, szíjas ember. Mesélték, pólyában került a pusztára. Valamikor régen egy szakállas öregember jött a tanyára. Bő köpenye két szárnya a sarkát verte, ha aláfújt a szél, vitorlákká dagadt. Tanyáról tanyára vándorolt az öreg, a tarisznyájában nem volt más, mint egy darabka szappan, egy borzszőrből készült pamacs meg egy borotva. Vándorborbély volt, tányér levesért, éjszakai szállásért bárkit megberetvált. Ő hozta a gyereket. Nem mondott sokat, csak hogy Csík Márton a neve. Árva, senkije nincsen. Volt a tanyán egy gyermektelen özvegyasszony, az a karjára vette. Ringatta, nézte, azt mondta, elvállalja. Ő nevelte föl a fiút. Az első héten, hogy odakerült, bent a faluban meg is kereszteltette. Csík Márton híresen jó csikós lett.

Amikor bejött közénk, metszően éles, vidám hideget hozott, száncsengők hangját, lovak szagát, vérforraló kedvet. Ahogy meglátta, felélesztette a zenészeket, hallgatózott mellettük, iszogatott, aztán nótázni kezdett.

Akkor már mi, nők kisütöttük a fánkot. Azt is az udvaron, hatalmas, mély lábosban. Mint valami pufók gályák, úsztak az aranyló szalagos fánkok az olaj tetején, szaladtunk be velük, ki ne hűljenek. Ennyi fánkot életemben nem láttam, kazalnyi volt, és eltűnt pillanatok alatt. Roppanva olvadt szét a puha tészta a szájban...

Hogy a lány honnan keveredett a tanyára, nem tudom. Más se nagyon tudta. Egyszer csak ott volt. Akkor már magasra csapott a kedvünk. A zenészek nem pihentek. Villogtak a szemek, teret szorítottunk a táncnak. Az idegen lány a sarkán pörögve érkezett valamelyik sarokból. Lehet, a pokolból vagy a mennyországból egyenesen. A zenészek előtt megpördült a tengelye körül. Fölcsapott a szoknyája, a csizmája fölött kivillant a combja. A dereka mögé tette a kezét, kihúzta magát és oldalt lépett. Hirtelen mélyen előrehajolt, aztán fölemelkedett, ringatta a felsőtestét, így váltogatta a lépéseket. Monoton, férfias volt a tánca, büszke, kihívó.

Aztán ahogy váltott a zene, lágyan elomlók lettek a mozdulatai. Összefogott haja kibomlott, hajladozott, ölelt, keresett minden mozdulata. Odaadó volt, asszonyi, körben, akik néztük, legszívesebben táncolni kezdtünk volna, ha nem köti oda minden figyelmünket.

Szilaj ritmusba kezdtek most a zenészek. Nem pihent, ugrott, majd megállt a lány. Látszott, hogy testét, lelkét a ritmusra hangolja, lassan mozdult meg a csípője, a lábai már járták. Apró, észrevétlen, rafinált lépések mozgatták a testét, külön élt, mégis harmóniában minden porcikája. Rezgett a kicsi melle, rázkódtak a vállai, dereka kígyózva tekergett.

Egyszer csak a körből kivált egy férfi. Csík Marci. Feszes, néma mozdulatokkal járta körül a lányt. Sokáig tartott ez a hangtalan udvarlás. Aztán bólintott és felvágta a fejét. Kitárta a karját és elkapta a feléje pörgő testet. Összekapaszkodtak. És onnantól, mint akik száz éve együtt táncolnak, minden mozdulatuk egymásnak szólt. Sokáig csak a kezük ért össze. Aztán fordultában a vállával megérintette egyik a másikat. A lány megtorpant, a férfi magához ölelte, kipördítette és visszavonta. A lány kérette magát, Marci engedett, pár lépésnyire távolodott. De csak hogy visszajöhessen. Dobbantottak, meghajoltak, a lány fölcsapta a szoknyáját, a férfi derékban elkapta, magasra emelte. És akkor hirtelen abbamaradt a zene. Állt Marci a lánnyal, aztán óvatosan, mint a pelyhet, letette a földre. A lány kifutott a körből, Csík Marci állt egy gondolatig, aztán lassú, nehéz léptekkel utána indult.

Nekem itt ért véget. Ebben a félbetört mozdulatban, ebben a félbeszakadt filmben ért véget az a régi, szilaj, balladás, pusztai farsang.