A kadarka nem magyar, hanem török–bolgár eredetű – valószínűleg Skutari vidékéről került hazánkba. Jenei, kádárka, akadar néven, de öreg kadarka, török szőlő, török fekete, cigányszőlő néven is termesztették. A legismertebb középkori vörösbor a szerémi kadarka volt a Duna melletti régi Magyarország borászati központjából, amelyet a török hódítás felszámolt, és a Szerémségből a királyi Magyarország felé menekülő vincellérek hozták magukkal kedvelt szőlőiket, így a kadarkát és a furmintot is.

Ami valaha volt, az mind valahogy megvan – írja a kadarka szőlőjéről és boráról szólva a költő Babits Mihály; „az életből semmisem veszhet el, mert az élet egészében egy, a maga történeti egységében, akárcsak egy ország”. De a kadarka a kék szőlők leginkább elterjedt fajtája volt, amelyet az elmúlt ötven-száz év során mindenfelé ültettek, és sokszor silány, tanninszegény, kommersz tömegbor készült belőle, s emiatt majdnem ki is hullott az idő rostáján.

Babits, mint szekszárdi rác kadarkatermelők leszármazottja, és mint a XX. század egyik legnagyobb magyar poétája a létezés egészéről azt írja, hogy szülővárosának, Szekszárdnak szimbolikus növénye a kadarka, amely mint „titokzatos állandóság”, ott lappang minden mulandóság mélyén. Vagyis a kadarka a magyar költő számára külön szólam – gordonkaszó a lélek mélyéről. Ha ezt halljuk: kadarkát iszom, mélyemlékezet, régi arcok, öregapák-dédapák korosztálya bukkan elő a múltból – Babits is a régi kadarkára gondol, amikor az jut az eszébe, hogy „bevonulok fehér paripán a múltba és visszafoglalom a szekszárdi dombokat”.

Híres és egykor fő fajta volt tehát a magyar kék szőlők között; és nem csak Szekszárdon – a kadarka története valódi regény; a magyar szőlő regénye, dicsősége és elkopása. De, reméljük, igényes újragondolása is, mint napjaink egyik tiszteletre méltó törekvése.

A kadarka nem magyar (vannak ősi, Kárpát-medencei fajtáink is), hanem török–bolgár eredetű – valószínűleg Skutari vidékéről került hazánkba. (Skutari, Üsküdar, Skadar.) Jenei, kádárka, akadar néven, de öreg kadarka, török szőlő, török fekete, cigányszőlő néven is termesztették.

A legismertebb középkori vörösbor a szerémi kadarka volt a Duna melletti régi Magyarország borászati központjából, amelyet a török hódítás felszámolt, és a Szerémségből a királyi Magyarország felé menekülő vincellérek hozták magukkal kedvelt szőlőiket, így a kadarkát és a furmintot is. A török kiverése után telepített rácok terjesztik, Budán, a Tabánban, de Szentendrén is; a gyökértetűvész után az Alföldön is.

E legelterjedtebb vörösbortermő fajtából azonban számos helyen csak siller bor készült, mert csak a héja tartalmaz festőanyagot; középkori források szerint a csókaszőlővel (vadfeketével) színezték; egy régi gazda is azt írja saját promontori szüreteiről, hogy a kadarka mindig a legelső volt a kék szőlők közt, de együttesen: a kadarka kitűnő borával – a csókaszőlő nagy és biztos termésével, sok színével. Később már jobb vörösbort adó fajtákkal is (burgundi, cabernet, merlot, malbuk stb.) színezték. A két világháború közt a legjobb festőszőlőnek a Bernát Jánost tartották, Kocsis Pálnak a kadarka és a Mathiasz Jánosné hibridfajtákból készült hibridjét.

A kadarka tőkéje fiatal korában erős, később gyengébb; venyigéje szürkésbarna, levelei nagyok, vagy épek, vagy karéjosak, durvák, felül sötétebbek, alul nemezesek. Fürtje nagy gúla alakú vagy hoszszúkás, rövid nyelű; bogyói középnagyok, gömbölyűek, vékony héjúak s ezért rothadásra érzékenyek; érése késői. Bora – ha jól beérik – kitűnő; rossz években silány és kevés színű; jó bort csak kitűnő fekvésben ad. Sokféle változata ismert, így hím kadarka, nőstény kadarka, rugós kadarka, bolond kadarka, a lúdtalpú Egerben stb.

Magyarország leghíresebb kadarkatermő vidéke Baranya, Tolna, Buda és Eger mellett Arad-Hegyalja volt – a Tokaj utáni legnagyobb magyar borvidék, az egykor tizennyolc községet magában foglaló ménes-magyarádi táj, amely főleg gránitpiros vörösborával és a hetyke kadarkából készített természetes édes aszújával szerzett nemzetközi hírnevet magának. Ugyanis messze földön egyedül itt készítettek a kék szőlőből aszút – egy XIX. századi arad-hegyaljai leíró, bizonyos Peretsényi Nagy László nevű jegyző 1805-ben kész borreceptet is hagyományoz az utókorra, amikor a két legnagyobb borvidéket összehasonlítva írja, hogy a tokajit a betegnek – a ménesit az egészségesnek kell innia.

Peretsényi szerint a ménesi kadarkában és aszújában „erősítő mosztony van”, mert benne „értelmet erősítő szesz, szeretet, barátság, tiszta jókedv lakozik, és a heves szép szín tőle kipiroslik, úgyhogy a munkás, ép embert száz évnél is tovább fenntartja”. Az 1805-ös borleírás szerint amúgy is „különös Isten adománya a szőllő, kivált a leve” – amely „szív vigasztaló, orvosi erővel bíró, keserűség kergető, szegénylegények enyhítő írja, fáradtnak ere helyre állítása, bádgyatnak erősítje”. Különösen a gyoroki (ménesi) „közönséges barna piros bor, kitől a vér hamar felforr – és annak dísze a jó készített aúszprug, egy bizonyos nektár és hírhedt mennyei ambrosia”.

A majd ötezer hektáros termőtájról, a Ménes-magyarádi borvidék kadarkájáról és vörös aszújáról Vörösmarty is beszél, különösen a bor színét magasztalva: „Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán! Borod setét, mint a cigány leány És benne a szív édes lángja ég.”

A kadarka fölidéz hát múltat, és visszatekintésre késztet – de újragondolásra is ingerel. A majdnem teljesen kihalt kadarka sorsát sokan féltik, és óvóan védik. Idén huszonegyedik alkalommal szervezték március idusára a Nemzetközi Kadarkaversenyt Kiskőrösön, és a sváb-hegyi Jókai-villát újjáálmodó budapesti értelmiségiek is Kadarka Kört működtetnek. Lényeges momentumok ezek, különösen, ha egy angol boríró majd tízéves kadarkaélményeire gondolunk, aki azt írta, hogy a fajta feltámasztása meddő gondolat. Mert „lágy piros bort ad, amely fűszeres-gyümölcsös ízzel nyit, középen üres, majd a torokban kirobbanó ízeket kapunk, amit rövid lecsengés követ”. És hozzáteszi, hogy talán házasításra jó bor.

Most viszont a legjobb kadarkatermelő gazdák Szekszárdtól Villányon, Hajós-Baján és a Kunságon át Ménesig Kadarka Kerekasztalt szerveztek – rendszeres találkozóikon egyeztetik tapasztalataikat, megosztják gondolataikat, és közös megjelenéseket szerveznek. A kiváló szekszárdi borász, Heimann Zoltán megfogalmazásában nem csekély a kerekasztal bevállalt célja: öt éven belül a kadarka legjavát megismertetni, elfogadtatni és megszerettetni az ínyenc borvilággal! Úgy legyen.