Szakrális növény volta miatt a fűszernövények között jelentős, kitüntető irodalma van, a Biblia is gyakran említi. A gyógyászatban mind belsőleg, mind külsőleg alkalmazzák. Konyhában levesekhez, vadhúsokhoz, nyúlhoz, bárányhoz használják.

Az aromás ajakosok közé tartozó, 50-80 cm magasra növő félcserje izsóp (kerti izsóp, Hyssopus officinalis) neve görög ugyan, de maga a növény valószínűleg héber vagy arab eredetű. Csapó József 1775-ös Új füves és virágos Magyar Kertjében még arról beszél, hogy "a' kertekben mindenütt termesztik az Isopot, de önként hol és mitsoda Országban terem, még eddig a Tudósok ki nem nyomozhatták". Veszelszki pár évvel később (1798) saját füveskönyvében szóvá is teszi Csapó tájékozatlanságát, mondván "holott Cameriarius maga vallja, hogy Német országban a' Streitbergi kastély mellett lévő hegyen eleget talált, és Lonicerus is emlékezik a' Hegyi Isopról".

Ma már tudjuk, hogy a rozmaring, levendula, kakukkfű, majoránna és borsika (Satureja) társaságában a Földközi-tenger vidékén őshonos; különösen a neki megfelelő száraz vidékeken oly nagy mennyiségben fordul elő, hogy például Spanyolország belső magas vidékeinek jellemző flóráját alkotja testvéreivel együtt. (Afrika északi részein, egy múlt századi művelődéstörténeti tanulmánykötet közli, a medeshari völgyben a rozmaringbokor az olajfa mellett az ottani kabilok és beduinok egyedüli tüzelőanyaga.) Igen jó illatú méhlegelőt ad. A templomok környékére előszeretettel ültetik, mert szentelt víz hintésére használják - különösen a keleti szertartású egyházakban.

Szakrális növény volta miatt a fűszernövények között jelentős, kitüntető irodalma van; a mezei izsópot, írja az 1578-as első magyar nyelvű füveskönyv szerzője, Méliusz Juhász Péter, "Kalastromi, Egyházi Hysopnac híyác". A Biblia is gyakran említi; így a vér hintésére II. Móz 12:22 ("És vegyetek egy kötés izsópot és mártsátok a vérbe, a mely az edényben van, és hintsétek meg a szemöldökfát és a két ajtófélfát abból a vérből, mely az edényben van"), vagy a bélpoklosok rituális tisztulására használatos növényként (III Móz 14. IV Móz 19:6). De említi a libanoni cédrus ellentéteként I Kir 4:33 ("[Salamon] Szólott a fákról is a Libánon czédrusfájától az izsópig"), és oly erős rúdszerű ága lehetett, hogy ecettel telt spongyát is elbírt (Ján 19:29 "Azok azért szivacsot töltvén meg eczetettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához"). A Zsolt 51:9-ben is szerepel: "Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek."

Kétféle izsópot említ Veszelszki is: "kertbéli az egyik, másik mezei, réti és erdei; a' kerti jószagú, kék virágú, de fejér és veres is találtatik, tsak hogy magasan nem nő". Gyökere és gyökértörzse karószerű, függőleges, többfejű és több szárat visel. Levele, mondja Lippay, "igen hasonló a' rozmaringhoz: csak hogy egy kevesé szélessebb annál, és világos színű zöldebb. Ezt is szélrül ültetik a' táblában, és cziffrákat is csinálhatnak belőlle, megnyírhetik ennyihányszor, jó bokrosan nől, ha magvát nem akarják venni". Virágzata egyoldalra néző álfüzért alkot, virágai rövidkocsányosak. Pártája kék, ritkábban piros és fehér, kétajkú. Virágzik júniustól augusztusig. "Augusztusba lemetéllyék, megszáraszszák" folytatja Lippay; a növény föld feletti részét gyűjtik, amely a drogkereskedelemben Hyssopi herba néven ismert. Jellemző fűszeres, kissé kámforos illatű, fűszeres, keserű ízű.

Talajban nem válogatós, szereti a fényt; száraz domboldalak betelepítésére alkalmas; nem kíván zsíros földet, hanem napfényt. Szaporítható magról, dugványozással és tőosztással - "Kikeletkor, mikor a' nap egyenlő az étszakával, elültethetik". Gyommenetesen kell tartani, ezért évente egyszer-kétszer kapálják. A magvak két-három évig csíraképesek. Növényhozama kat. holdanként 10-12 q száraz anyag. Évente többször vágják virágzás előtt; a levágott növényt szellős, árnyékos helyen (padláson) szétterítik és szárítják mindaddig, míg a vastagabb szárrész is könnyen törhetővé válik. Kb. 5 kg nyers növény ad 1 kg száraz árut. A növény 0,3-0,9 százaléknyi illóolaj mellett cserzőanyagokat, gyantát és festőanyagokat tartalmaz, a gyógyászatban mind belsőleg, mind külsőleg használják. Méliusz Juhász is részletezi mindkettőt; léghurutnál, asztmánál, éjjeli izzadásnál, valamint öblögetésekre, folyásoknál, szájüreggyulladásnál - még "a Lónac, Baromnac rihességét meg gyogyítja ha olayban az Hysopot meg főzed és a Juhra, Baromra kötöd". Minden régi füveskönyv szerint az izsóp igen jó szárazság ellen; asszonyok nyavalyáját megindítja. Már a koraközépkori salernóiak is, "a' Salernitánusok", jelzi Veszelszki, szólnak az izsópról.

Antonius Mizaldus XVI. századi francia matematikusnak, orvosnak és csillagásznak egy latin nyelvű munkáját a nagyenyedi tanár és református lelkész Nadányi János magyarítja és adja ki Kerti dolgoknak leírása címmel 1669-ben Kolozsvárott. Ebben is szerepel az izsóp orvosi haszna - de található egynéhány konyhai praktika is. "Ha porát hörpölő tyukmonyban eszed" szól a szakácsoknak szóló biztató tanács, az bizony "az elaluvó szerelmet indítja". Vagy: "Ha új vagy régi babbal és földi mogyoróval egybefőzöd, mind a városiaknak, mind falusiaknak kedves ételek lészen."

Konyhában levesekhez, vadhúsokhoz, nyúlhoz, bárányhoz használják - segíti az emésztést; Lippay szerint mindenhol "jó lész az étkekben". És "Misculantia [keverék]salátában is élhetnek a levelével és sásában [mártásban]". De egyik füves könyv sem részletezi aprólékosabb konyhai hasznát; Nadányi is azt írja: a kerti izsóp használatában a szakácsok csak "forgolódjanak az ő dolgok körül".