A címben szereplő néven fordul elő első alkalommal 1830-ban, Czifray István szakácskönyvének negyedik kiadásában a paprikás csirke. Mert bármilyen hihetetlen, egyik legfőbb nemzeti ételünk, amely selymes paprikás-tejfölös szaftjával honfiúi keblünket és bendőnket simogatandja, egyetlen korábbi receptgyűjteményben sem található meg.

„Paprikás hús” persze van. Azt már a szegedi piaristák rendházfőnöke említi számadáskönyvében 1786-ban. Sőt, Szirmay Antal zempléni követ szerint a „paprikás hús” a romlatlan magyar lélek jelképe. Gúlyás-hús, halász-leves, töltött káposzta is fellelhető. Edvi Illés Pál evangélikus lelkész-költő sorolja  őket ősi eledeleink között a Miben áll a magyar nemzetiség? című tanulmányában. Kelleti itt magát prósza, tarhonya, borsajt is. De paprikás csirke sehol. Étlapon is csak 1834-ben mutatkozik Márkus Mihály nyíregyházi vendégfogadós kézzel írt tariffáján a „kotsonya” és a „bornyú schnitzli” társaságában: „Paprikás Tsirke – 18 krajczár.” Előkelő étek lehetett, hiszen annyiba került, mint a „chokolád”, ami akkortájt kezdett divatozni.

Pedig a pletykák szerint V. Ferdinánd magyar testőrei is ezt ették Bécsben, amikor a szolgálat leteltekor átugrottak egy füstös misére Gabi apó vendéglőjébe, a Zöld Kakasba. Az ottani kocsmárosné főzte a legjobb paprikás csirkét tejfölösen, csipedettel, ahogy Kecskeméten szokás. Az angol John Paget (orvos és mezőgazdász) a bárándi fogadóban kóstolta, és a tsibe annyira elvarázsolta ínyét, hogy szabályos ódát zengett az ételről útikönyvében, amely 1839 és 1855 között hét kiadást is megért angol és német nyelven. „Nem sikerült eldöntenem – mondja –, melyik a jobb étel: a paprikás csirke vagy a gúlyásos hús. Ezért minden utasnak csak azt ajánlhatom, próbálja ki mindkettőt.”

Nosza, ki is próbálta mindenki. Írt róla Jókai Mór, megkóstolta Sarah Bernhardt, Poulet au Paprika néven feltette a párizsi Ritz, majd a londoni Savoy szálloda éttermének étlapjára Auguste Escoffier francia szakácspápa (igaz, ebben szerepe volt magyar helyettesének, Görög Rezsőnek is). 1937-ben pedig Orosz József, a lillafüredi Palotaszálló konyhafőnöke még a friss Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzort is rábeszélte, hogy vegye nevére az étel egyik változatát, amelyben parázson sült, felszeletelt húsos zöldpaprika is szerepelt.

Világhírnévre azonban a brüsszeli világkiállításon vergődött a madár. 1958-ban a magyar pavilon éttermében 26 ezer adag paprikás csirkét szolgáltak fel (természetesen galuskával és uborkasalátával). Repülőgépen szállították naponta Budapestről Brüsszelbe a tanyasi csirkét, az uborkát meg a tejfölt. De megérte, mert Nyikita Szergejevics Hruscsov, a szovjet kommunista párt első titkára háromszor is szedett a tálból. (Történelmünket akkor már az sem változtatta volna meg, ha torkán akad a csirkecsont.)

Fényes Szabolcs Paprikás csirke címmel operettet írt. Fondor lelkületű fogadósok megkísérelték összezavarni a nagyérdeműt, a madarat hol csirkepaprikás, hol csirkepörkölt álnéven tűzték műsorra. Az igazi ínyenceket azonban nem lehetett megtéveszteni. Ha zsiradékban hagymát fonnyasztunk, ebbe tesszük – a tűzről levéve – a paprikát, aztán rá a húst, összekeverjük és kevés víz hozzáadásával főzzük, akkor az paprikás. Ha a feldarabolt húst zsír, víz, fűszer hozzáadása nélkül tesszük a lábosba és a saját levében pirítjuk, akkor az pörkölt. Az elsőből (habart tejföllel) lehet paprikás csirke, a második örök életére csirkepörkölt. A gasztronómia legnagyobb hamiskártyásai azok, akik azt állítják, hogy a paprikás csirke a csirkepörkölt tejfölös változata. Ezeknek ne higgyenek el semmit. Ők még brojlercsirkéből is képesek csirkepaprikást főzni.