Sóstói a bunkerben úgy festett, mint valami fagyott madárijesztő: egyenruhája foltos és szakadt, kezén kesztyű helyett valami koszos rongy csak úgy áttekerve, arcát vastagon felverte a borosta, bőre szürke, mint a fiatal vakond bundája, orra vörös és duzzadt. Már régen nem reszketett, nem mintha megszokta volna a harminc fokos mínuszokat, hanem mert már nem volt ereje reszketni. Csak gubbasztott, hátát egy zsáknak vetve, némán maga elé nézett, és néha a szájához emelte ócska cigarettáját. Nem te

Sóstói mellett Májer éppen arról beszélt, hogy mikor a front mögött járt orvosnál, látta, hogy a raktárak tele vannak élelmiszerrel és tüzelővel. A Kovács Gerzson nevű pedig állította, egy elfogott szovjetnél amerikai halkonzervet találtak.

Májer fájdalmasan sóhajtott, majd azt mondta, a fél kezét odaadná most egy halkonzervért, nem is kell, hogy amerikai legyen, a világ legrosszabb halkonzervéért is odaadná a fél kezét. Aztán száraz nyelvével végignyalta cserepes felső ajkát.

Sóstói korholóan rázta meg a fejét: – Úriember karácsonykor nem eszik halkonzervet!

Májer sápadt, szürke arca kipirosodott, elöntötte fejét a vér. Ez a rohadék Sóstói megint szónokolni fog, gondolta Májer. Elege volt már Sóstóiból, aki – mint valami úri ficsúr – folyton nagyképűen okoskodott.

Sóstói, befognád, ha szépen kérlek? – kérdezte Májer. Karácsonykor az ember nem eszik halkonzervet, Májer, értsd meg végre. Az ember tartsa magát valamire, különben mások is átnéznek rajta.

Májer nem válaszolt, csak nézett maga elé vörös fejjel. Tudta, ha válaszol, akkor Sóstói támadásba lendül, és akkor sosem lesz vége a monológnak.

Kovács Gerzson azonban sokkal meggondolatlanabb volt Májernál, azt kérdezte ábrándos szemekkel: Mit eszik az úriember karácsonykor? Sóstói csak erre a kérdésre várt, azonnal fellelkesült.

Újra meggyújtotta újságpapírból és kapadohányból sodort cigarettáját, és azt mondta, karácsony estéjén borlevessel kell kezdeni a vacsorát, amibe pirított zsemlyekockát szórunk, vagy halpaprikást fogyasztunk, ami nem ugyanaz persze, mint a halászlé, ezután rántott hal jön – vagy roston sült harcsaszeletek –, melyhez leginkább a majonézes zeller- és burgonyasaláta passzol, majd utána következhet a Wellington-bélszín madeiramártással és vegyes körítéssel, azután mákos metélt vagy bobajka, ízlés dolga, aprósütemények, giardinetto, narancs- vagy még inkább ananászbóléval.
Májer zubbonya zsebéből elővett egy ökölnyi fekete, penészes, fagyott kenyeret, és mintha fagylalt lett volna, nyalogatni kezdte.

Rohadjál meg, Sóstói – dörmögte zúzmarás bajsza alatt. Úgy érezte, mintha valaki fájdalmasan üvöltene a gyomrában.

Milyen az a Wellington-bélszín? – kérdezte nyálcsorgatva Kovács Gerzson. Sóstói kivirult. Mintha életre kelt volna a madárijesztő.

Arthur Wellesley, Wellington első hercege, Waterloo hőse azt állította a több hónapig tartó bécsi kongresszuson, hogy az angol bélszínnek nincs párja. Metternich és Talleyrand persze ezt kikérte magának, az egyik a magyar marha, a másik a francia konyha érdemeit hangsúlyozta. A brit Vasherceg, hogy kijelentését bizonyítsa, arra kérte szakácsát, készítse el a lehető legfinomabb bélszín-variációt. A séf a szépen megtisztított vesepecsenyét a sütőben gyenge tűznél kevés zsírral negyedóráig párolta, majd vajból és lisztből leveles tésztát készített. Megpárolt gombát és petrezselyemzöldjét borssal, sóval egy kis vajon. Kisodorta a tésztát, közepére tette a gombás keveréket, rátette a vesepecsenyét, a tészta üresen maradt szélét bekente tojással, majd a tésztát felhajtotta, egészen betakarva a bélszínt. Tojással megkente, vajjal kikent tepsiben fél óra alatt készre sütötte és már csak a mártás volt hátra…

Sóstói, baj lesz! – mondta fenyegető hangnemben Májer, de nem nézett bajtársára, a fekete kenyerét nyalogatta lehajtott fejjel.

Jó sok mindent ettetek ti karácsonykor – vigyorgott megbabonázva Kovács Gerzson.

Á, ez még semmi, Gerzsonka. Nagykarácsony napján ebédre pulykaaprólék-leves volt nálunk lúdgégetésztával, aztán hideg vaddisznófej, töltött káposzta frissen sült karbonádlival, majd gesztenyével töltött, dión hízott sült pulyka, vörösborban eltett mandulás szilva, endíviasaláta, karfiol bécsi módra, pörköltmandula-torta, diós és mákos patkók, Coupe Jacques, meleg sajtos fánk és vegyes gyümölcs.

Coupe micsoda? – kérdezte Kovács Gerzson, a hó kint egyre jobban esett.

Coupe Jacques! Kimagozod a cseresnyét, kockára vágod a kajszi- és őszibarackot, körtét, sárgadinnyét, aztán a ribizlivel, málnával, eperrel porcelántálba teszed, rétegenként behinted porcukorral, meglocsolod konyakkal és maraschinolikőrrel, majd jégre teszed három órára.

Na, jég az itt is van, csak a többi hiányzik – nevetett Gerzson.

Sóstói, hagyd abba – morogta Májer lehajtott fejjel, s közben azt érezte, az éhség egy patkány, ami ki akarja magát rágni a gyomrából.

Szóval tálaláskor a talpas poharak aljára teszed a gyümölcsöt, rá egy réteg fagylaltot, megint gyümölcs, megint fagylalt, de mindig más fagylalt, végül cukrozott tejszínhab a tetejére.

Ezt mind megettétek egyetlen karácsony alatt? – ámuldozott Kovács Gerzson.

Meg hát. Az anyám Ínyesmester könyvéből főzött a méltóságoséknak. Amit azok meghagytak, az mind a miénk volt.

De nincs ám még vége – szólt egyre vidámabban Sóstói. – Karácsony másnapján ebédre gombakrémleves volt, aztán fogas à la Morny, majd szalonnában sült őzgerinc hasés vajas pástétomocskákkal…

Utoljára mondom, hagyd abba, Sóstói, mert megbánod, Isten az atyám! – nézett fel Májer szikrázó szemekkel.
Persze az őzgerinchez áfonyamártás, utána pedig mandarinbomba járt – folytatta Sóstói és be nem állt a szája, már nem kérdezte senki, de azért nekiállt megosztani a többiekkel a fogas à la Morny receptjét.

Májer felállt, lassan kiment a bunkerből. Megkereste a gyalogsági ásóját, leverte róla a havat. Kovács Gerzson sejtette, mire készül, de nem mert szólni, még mozdulni se. Igazából levegőt is elfelejtett venni. Májer némán bejött, komótosan odasétált Sóstóihoz. Pár percig némán nézte, majd ütni kezdte bajtársát az ásóval. Sóstói nem hagyta abba rögtön Morny herceg életének és a fogasreceptnek a részletezését, sőt még azután is folytatta, hogy elterült hason a jeges földön.

…3 deci tejszínt elkeverünk 2 tojássárgájával, 10 deka vajjal, 2 deka liszttel, 10 deka parmezánsajt… – mondta Sóstói, de folytatni nem tudta, mert Májer hatodik ásócsapása örökre elhallgattatta.

Májer februárban fagyott halálra szovjet hadifogságban, a féllábú Kovács Gerzson pedig később csak annyit mondott el ebből az egészből a fiatalabbik Sóstóinénak, hogy a Dezső utolsó szava ez volt: „parmezánsajt”.

Jellemző – mondta az özvegy, és a bal szeme sarkából kibuggyant egy apró, átlátszó, enyhén sós könnycsepp, és bármennyire nem akarta a fiatalasszony, az a csepp lassan gurulni kezdett az arcán lefelé, elhaladt a száj mellett, majd az álláról a parkettára csöppent.

Mikor történt? – préselte ki magából a zokogó idősebbik Sóstóiné, Dezső anyja.

Szent karácsony másnapján – vágta ki Kovács Gerzson. – Mondhatni, hogy a fogas közben. Még mielőtt az oroszok… – aztán elhallgatott, szalutált és távozott.